[5/?] A vámpírok legnagyobbja - Jimin felfedi otthonát

Írta: Ayu

Taehyung POV

            Este fáradtan dőlök be az ágyamba. Szinte azonnal elnyom az álom. Álmomban újrajátszódik Jungkook telefonhívása, az utolsó reggel a suliban, mikor még láttam, aztán az, milyen szorongva állt mellettem a tanárival szemben. De ezt a képet megtöri egy vörösen izzó szempár. Lassan kirajzolódnak a főbb vonásai. Vörös haj, telt ajkak, ami mosolyra húzódva a szemét egy vékony csíkba húzza. El szeretnék menekülni, futni a világba, hogy ne találjon rám, de bármennyire is így érzek, egy tapodtat sem bírok mozdulni. Csak gondolom, de a testem egy felé húz. Szívem hevesebben ver, minél közelebb kerülök hozzá, pedig lábaim meg se rezzennek. Vajon ő is ugyanígy érez? Érzi ezt a vonzást? Hiszen folyton engem bámul. Az ajkait harapdálja, nyaldossa, miközben perverzen néz. Most is ugyanígy tesz. Megőrjít ezzel. Furcsa, szokatlan érzést vált ki belőlem. Talán megőrültem. Valószínűleg. Egy pasi iránt nem érezhetek ilyesféle vonzalmat. Lehetetlen. Pedig már csak centik választanak el tőle. Megragadja csuklóm és magához ránt. Nagy szemekkel nézek övéibe, amik sötéten csillognak a vágytól. A vágytól? Látom tükröződni a saját arcom. Hasonlóképpen festek. Ajkamba harapok, megérzem leheletét bőrömön, mire felsóhajtok. Istenem! Elment az eszem! Azt akarom, hogy csókoljon meg. Ahogy megmondta, ő irányítson felettem. Érezni akarom a nyelvét a számban, az ujjait a pólóm alatt, amint simogat.

            Arra ébredek, hogy kisebb nyögés hagyja el szám és a levegőt szaporábban veszem. Még sötét van, de felülök és pislogva párat, hogy megszokjam a sötétséget az asztalomon ülő vekkerre pillantok. Hajnali négy óra. Mi a fene van velem? Tenyerembe temetem arcom és hanyatt vágom magam az ágyon. Általánosságba véve, elszoktam felejteni az álmaim nagy részét, de ennek a képe tökéletesen megmarad bennem. És ahogy visszagondolom az egészet, a végére érve, ismételten feltör belőlem egy sóhaj. Mi történt velem? Ez határozottan nem normális. Azonnal félresöpröm magamról a takarót és pirulva a szégyenkezéstől csapom vissza hátra fejem, ahogy konstatálom, felizgultam egy másik férfi gondolatára. Remek! Felülök és kiszaladok a fürdőszobába. Remélem, hogy egy frissítő arcmosás majd segít egy kicsit, de hiába éri a hideg víz a bőröm, csak nem akar múlni a feszítő érzés lent. Inkább másra terelem gondolataim, miközben visszabaktatok a szobámba.

            A munkában már sokkal jobban érzem magam. Szinte el is felejtettem a hajnalban történteket, minden figyelmem annak a feladatnak szentelem, amit a főnököm épp kiad nekem. Amint végzek eggyel, rögtön ugrom is hozzá a következőért, nehogy csak tétlenül kelljen ülnöm, mert attól tartok, akkor megint megjelennek lelki szemeim előtt az álmaimban történtek és az, amit utána éreztem. A nap vége fele pedig tovább ismerkedhetek a pulttal, mint előző nap is, de ezúttal végre nincs társaságom. Két órát kell ott töltenem, míg a főnök máshol teszi a dolgát. Mindent rendesen feljegyzek, kiszolgálom a vendégeket. Minden tökéletes rutinnal, hétköznapiassággal megy. A főnök is visszaér és az irodájába hív, hogy megbeszéljük az e havi fizetésem. Holnap kapom majd kézhez, így boldogan kapom magamra a kabátom és sapkám, majd lépek ki az üzletből.

-        Rég láttalak. – Szólal meg mögülem, mire összerezzenek és zsebre vágom kezeim, úgy fordulok szembe vele.

A fenébe! Teljesen kiment a fejemből, hogy tegnap beleegyeztem, hogy elém jöjjön.

-        Fáradt vagyok. Nem halaszthatnánk el? – Nézem a földet zavaromban. Tegnap még nem éreztem ennyire kínosnak a dolgot. Hogy egy éjszaka mennyire megtudja változtatni az embert!

-        Mi van? Attól félsz, hogy nem öltöztél ki elég jól egy randihoz? – Kuncog.

Grimasszal fordulok a házam irányába és sóvárogva nézem, hátha veszi az adást és elenged. Pechemre mellém lép és fülemhez hajol. Bizsergés járja át a testem, csakúgy, mint az álmomban. Ajkamba harapok, ahogy megérzem leheletét.

-        Így is nagyon vonzóan festesz, de ha ennyire zavar, legyen, megvárlak a bejárati ajtótokban.

Szorosan összezárom szemeim és elfordítom arcom. Válasszal nem fáradva lendületesen indulok haza.

-        Nekem így is megfelel. – Szól utánam. - De ha negyed óra múlva se jössz ki, bemegyek. – Fenyegetőzik, de nem foglalkozom vele, becsapom magam után az ajtót és végre kifújhatom a levegőt.

Meglepődök saját magamon is, de valóban átöltözöm sokkal szexibb darabokba. Első sorban egy szürke rövid ujjú pólót kapok magamra, rá egy világoskék hosszú ujjú farmerdzsekit, fekete nadrágot, amelyiknek a jobb térdénél van egy nagy vágás. A fontosabb dolgokat a kabátzsebembe tömöm és felkapva egy fehér edzőcipőt, kabátot és sapkát, kimegyek.

-        Mehetünk – sóhajtom éppen csak az irányába pillantva.

Anélkül, hogy megvárnám, mit reagál, elindulok, de ahogy jobbra lefordulok, utánam szól.

-        Rossz irány. – Kuncogja. – Szeretnék neked megmutatni egy helyet.

-        Milyen helyet? – Nézek végre szemeibe kíváncsian.

Résnyire szűkített szemekkel, sötéten pillant rám ördögi vigyorral.

-        Egy kicsit sokat fogunk sétálni. De amint elhagytuk a várost, lenne hozzád egy pár kérdésem.

-        Miféle kérdések? – Húzom össze szemöldökeim értetlenül.

-        Ha megindulsz végre, megtudod.

Lehunyom szemem és erőt veszek magamon, hogy mellé sétáljak. Amint odaérek, ő is elindul és egy ideig csendben folytatjuk utunkat. Kimért lépteit figyelemmel kísérem. Hosszú fekete kabátja sokat takar. Olyan, mintha rejtegetne valamit. De mégis mit rejtegethetne? Sok titkot talán. És miféle titkai lehetnek? Akarom egyáltalán tudni? Lassan felvezetem tekintetem rajta, elérve arcáig. Annyira szép. Egész nap eltudnám csodálni, de ekkor szeme sarkából rám pillant. Azonnal előre fordítom fejem és úgy teszek, mintha nem csináltam volna semmit.

-        Tudod, milyen kis édes vagy, mikor ezt csinálod? – Hangjában hallatszik a jó kedv.

Érzem, ahogy elönt a pír szavai hatására.

-        Ó, szóval elég ennyikét bókolnom és zavarba jössz? – Kuncog. – Azt hiszem, gyakrabban foglak dicsérni.

Ellenkező irányba fordítom arcom, hogy ne lássa, milyen hatással van rám és felsóhajtok. Továbbra is tart a jókedve, ami nekem nem imponál a kellemetlen éjszakám után.

-        Miért nem mondasz semmit? – Kíváncsiskodik. – Történt valami?

-        Érdekelne? – Morgom orrom alatt.

-        De még mennyire. Nagyon is jó lenne hallgatni a hangod egész úton. Olyan kellemes, mély, bódító. A lányok valószínűleg bomlanak utánad. Volt már barátnőd?

-        Nincs időm olyanokkal foglalkozni, mint a lányok. – Fáradtan sóhajtok.

Úgy tűnik valóban felkeltettem az érdeklődését, ezért hogy ne a további kínos megjegyzéseit hallgassam, úgy döntök, mesélek neki.

-        Szerintem már magadtól is rájöttél, hogy nem a saját szórakoztatásom érdekében járok le a szomszédba dolgozni. – Kezdek bele, miközben oldalra pillantok rá a reakcióját várva, ami egy bólintás. – A szüleim késő estig dolgoznak, mert két állásban vannak. Van olyan nap, ami úgy telik el, hogy nem is látom őket. Minden pénteken, szombaton és vasárnap lejárok dolgozni. Hétköznapra sikerült megbeszélnem a főnökömmel, hogy ne kelljen, hiszen az iskolában is teljesítenem kell valahogy, aztán az úgy már nem lenne egészen megoldható, ha azokon a napokon is késő estig dolgoznék. Ha utána neki is állnék otthon tanulni, már biztosan nem fogna úgy az agyam, ráadásul aludni is alig maradna időm. Szeretnék a lehető legjobban teljesíteni. Sőt, igazából a legjobb szeretnék lenni tanulmányi átlagban.

-        Megértem. Igazán nagyszerű érzés legjobbnak lenni. – Vigyorog szemtelenül.

-        Téged se tudlak hova tenni. – Mondom ki az őszintét, ahogy féltékenyen nézek szemeibe. – Hogyan csinálod, hogy ennyi mindent tudsz? Ez annyira szürreális! – Sóhajtok. – Nekem mindenért meg kell dolgoznom, a megkeresett pénzemből fizetek ki nagyon sok mindent magamnak. Rajtad viszont látszik, hogy mindent az öledbe pottyantanak.

-        Mindent az ölembe pottyantanak? – Mosolyodik el, de ez most nem olyan, mint szokott lenni. Nem az az öntelt, hanem mintha valamit rejtegetne. Mintha az állításom rossz lenne.

-        Talán nem? – Mérem végig. – Túl okos vagy, ahhoz hogy eltudjam képzelni rólad, külön jársz dolgozni is. Gazdagok vagytok? – Biccentem oldalra fejem érdeklődve.

Erre felnevet.

-        Nekem nem kell ilyenekkel foglalkoznom. Sajátos életmódom van.

Vajon mire akar ezzel kilyukadni? Hol lakhat? Kik a rokonai? Egy ilyen kisvárosban, ha mond pár nevet, bizonyára beugrik valakinek az arca és máris tudom társítani valakihez. De nagyon titkolózó, értelmetlen megjegyzéseket tesz. Így semmire nem fogok rájönni vele kapcsolatban. Főleg, ha csak én kérdezem. Itt az ideje, hogy őt is szóra bírjam. És fel is teszem neki az első kérdésem, amint elhagyjuk a város nevét ábrázoló táblát.

-        Hol laksz?

Erre széles vigyor terül szét arcán.

-        Épp azt szeretném megmutatni.

Kiveszem zsebemből kezeim és a sapkám alá nyúlva beletúrok hajamba, majd körbenézek.

-        De most hagytuk el a várost. Visszafele mutatod meg?

Felnevet, mire sértetten pisszegek.

-        Most meg min nevetsz? Nem mondtam semmi nevetségeset.

Mindent tudó mosollyal fordítja felém arcát.

-        Hidd el, hogy most épp oda tartunk.

-        De erre akkor sincsenek már házak. Az erdőben élsz?

-        Gondolkozz egy kicsit. – Hagyja rám a dolgot.

-        De erre az egyetlen épület, amiről tudok az a kastély. Tudod, milyen kísértet sztorik járják azt a helyet? Én aztán oda nem teszem a lábam, ha azzal próbálnál megviccelni és ijesztgetni. – Nézek rá rémülten, majd gyorsan megint zsebre vágom kezeim és meredten bámulok előre. – Mellékesen, nem vagyok félős típus. Menjünk csak nyugodtan oda, de aztán a lakhelyedre is kíváncsi vagyok. – Pillantok sunyiba rá a szemem sarkából.

Köhögéssel álcázza feltörni készülő nevetését.

-        Hiszek neked, de csak azért, mert te mondod. – Vigyorog. – Egyébként elhagytuk a várost. Nem félsz?

-        Miért kéne félnem? Még ha egyedül lennék. De mint említettem az imént, nem vagyok félős típus.

Ahogy végigtekintek az elénk táruló úttól, valójában a hideg futkos a hátamon. Sötét van, hideg és egy ősrégi rém sztorikkal teli kastélyhoz tartunk. Be se fognak engedni minket. Már ha van ott őrség a városi kis rendőrségünkről. Bár bizonyára már hallanunk kellett volna erről. A fák is egyre sűrűbben állnak egymáshoz, a szél fújása hallatszik a lépteinken kívül.

-        Menjünk át a túloldalra. Az erdőben kell sétálnunk, ha a kastélyhoz akarunk érni. Oda nem vezet úttest. – Magyarázza, mintha olyan jártas lenne erre.

Teszem, amit mond, gyorsan átiszkolok a nyomában, attól tartva, hogy váratlanul érkezik egy autó, de szerencsésen megússzuk.

-        Szóval mik lennének a kérdéseid? – Kérdezem, ahogy berontunk a fák sűrűjébe.

-        Először is, a szüleid nem fognak aggódni, hogy nem találnak otthon?

-        Kétlem. Azt fogják hinni, hogy alszom. Miért?

-        Sokáig kimaradunk.

A következő pillanatban rálépek egy gallyra, ami hangosan reccsen. Ijedten ugrok meg és gyorsítok lépéseimen, de nem figyelek, merre lépek és egy vastagabb leszakadt faágba beleakad a lábam és előre borulva arcom közelebbről megismerkedik az aljnövényzettel. Jimin nevetése visszhangzik, ahogy nem győzi kapkodni a levegőt. Alkaromra támaszkodva emelem meg magam köpködve, fújva le a szám szélére ragadt rakoncátlan, barna faleveleket. Felnézek útitársamra, aki már a hasát fogja, nekidőlve egy fának, előregörnyedve nevet rajtam.

-        Egy kis szánalmat igazán érdemelnék. – Tápászkodom fel, majd nekikezdek a leporolásomnak.

-        Ó, hagyd csak! Majd én segítek. – Továbbra is nevetve lép hozzám, de próbálja magában tartani a nagyját, miközben valóban elkezd porolgatni.

A közelsége elveszi az eszem, és ahogy velem törődik, ahogy többszörösen végigszalad rajtam keze. Rá szeretnék szólni, de azt viszont nem szeretném, hogy eltávolodjon. Mint az álmomban. Miket gondolok már megint?!

-        Hé-hé, elég lesz! Jól vagyok! – Teszem védekezően karjaim magam elé.

-        Pedig sebes a térded. – Vigyorogva néz le lábamra, mire én is így teszek.

Igaza van. Nem tudom, hogy csináltam, de a vér az csak úgy szivárgott a nagyobb sebből, amit szereztem. Szitkozódva guggolok le, hogy normálisan szemügyre vehessem. Zsebemből előkapok egy zsebkendőt és próbálom felitatni vele a vért.

-        Milyen csodálatos az emberi sérülékeny test. – Jelenti ki váratlanul, mikor leguggol hozzám, és mint aki sose látott előtte vérző sebet, úgy bámulja meg az enyémet.

-        Jobb dolgod nincs? – Nézek szemeibe, mire ő is felnéz rám. A pillantása felperzseli a bőröm.

-        Van. – Feleli. – Menni tovább, de te épp most csonkítottad meg magad. – Nevet fel ismét.

-        Nagyon vicces – motyogom.

Nagyjából bő fél órás séta után, amit a lehető leggyorsabb tempóban tettünk meg, elérkeztünk a kastély falaihoz. Egész ide úton olyan kérdésekkel zaklatott, mint hogy hiszek-e a természetfeletti lényekben, elhiszem-e, amiket erről a helyről mondanak, és tegyük fel példának őt magát, nézném-e nem emberi lénynek. Őszintén szólva nem hiszek az ilyenekben, amit őszintén meg is mondtam neki. Kíváncsivá tettem, egyszerűen nem akarja elhinni, amiket mondtam neki, ezért ő is mesélt nekem olyanokat, mint, hogy jól tudja, mi van a kastély falain belül és félnem kellene, mert a történeteknek van valóságalapjuk és még sorolhatnám. De nem tudott meggyőzni. Szeretem az ilyen történeteket, de nem hiszek bennük. Csak kipattantak valaki fejéből, akárcsak az ufók létezése is. Jimin pedig azok létezését is alátámasztotta.

-        Még mindig nem félsz? – Kérdezi.

A fejem rázom válasz gyanánt. Valójában izgatottá tett. Látni akarom, mi van a falakon belül.

-        Tényleg jártál már bent? – Kérdezem az ajkam harapdálva türelmetlenül.

-        Úgy látszik, tényleg nem figyelsz rám. Mint említettem oda jövünk, ahol élek.

Elgondolkodom. Valóban mondott dolgokat, de ki az az ostoba, aki el is hiszi ezt a sok zagyvaságot? Viszont meglepő magabiztossággal indul meg a bejárat felé, Könnyedén rántja fel az ajtót és pillant hátra rám. Kérdőn húzza fel szemöldökeit, hogy mire várok, és azonnal rohanok is utána. Amint belépünk és bezáródik mögöttünk az ajtó először kicsit ijedten nézek körbe, majd egyre nagyobbra nyíló szemekkel, tátva maradt szájjal csodálom meg a helyet. Gyertyákkal van megvilágítva a hatalmas előcsarnok, aminek másik végében egy nagyon széles lépcső helyezkedik, ami az emeletre vezet vörös szőnyeggel díszítve. Félénken teszem meg a következő lépéseket. Megvan a hangulata a helynek. Pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem. Egyszerűen lenyűgöző ez az ősrégi stílus. A kőfalak, néhány szobor, amelyek denevérszárnyú számomra ismeretlen lényeket ábrázolnak. Egy kicsit kezd melegem is lenni a kabátban és sapkában.

-        Fűtenek itt? – Nézek Jiminre továbbra is ámuldozva a helytől. – Meddig leszünk itt? Mert akkor leöltöznék. – Harapok ajkaimba, miközben megcsodálom a bejárati ajtót is, ami nem is olyan kicsi, mint kintről tűnt. Vagy csak nem figyeltem eléggé.

-        Mondhatjuk így is. Nincs hideg. – Feleli. – Ott van mögötted egy akasztósor. Oda rakhatod.

Száznyolcvan fokos fordulatot veszek és megtalálom, miről beszél. De az tele van kabátokkal. Oda lépek és a sapkámat is levéve felakasztom oda a felesleges ruhadarabokat.

-        Kik vannak még itt, hogy ennyi minden van itt? – Célzok az akasztósoron lévő ruhadarabokra.

-        Nagyon sokan vannak. Nagyon. – Feleli, miközben nem palástolva néz végig rajtam. Gombóc nő a torkomban zavaromban. Legalább egy igazán kicsikét kulturálhatná magát. Érzem, hogy elvörösödik arcom, ugyanis szinte fel tudna falni tekintetével, így inkább elfordulok és próbálva otthon érezni magam kényelmesen szétnézek. Tekintetét pedig egész végig érzem hátamon.