[2/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Jimin POV

Akár egy szempillantás, olyan hirtelen történt, hogy akaratom ellenére földet értem. Egy zsák krumplihoz hasonló módon terültem el a nyirkos, homokos talajon, tüdőmbe egy hosszúnak tűnő kellemetlen pillanatra be is szorult a levegő.
Amint kinyitottam a szemem egy ismeretlen arcon ragadt tekintetem. Szerencsére jó memóriám van, az arcok megjegyzése sem probléma, de ezt a két szempárt még nem láttam szemeimbe nézni. Feje pont kitakarta a Napot, a sugarak mintha glóriát emeltek volna köré, ha nem érezném ezt a feszítő fájdalmat a hátamban azt hinném meghaltam és egy angyal jött értem, hogy magával vigyen. De nem, ez nem így volt, még élek és egy idegennel nézek farkas szemet. Láthatóan megriadt, valószínűleg látta a produkciómat és a segítségemre sietett. Kérdezett valamit az imént, ám nem értettem, és ahelyett, hogy megkértem volna, hogy ismételje meg, inkább talán kissé mogorván utaltam rá, jó lenne, ha segítene egy kicsit.
- Segítenél? - kérdeztem nyögve egyet a már múló fájdalomtól.
Észbekapott, megrázta fejét és segítő jobbot nyújtott. Nehézkesen, de immár két lábon álltam és a koszt sepertem le a ruhámról, amit nem tudom, hogy fogok teljesen megtisztítani, tekintve, az előző tulajdonosán kívül nem is tudják, hogy nálam van, így mosni nem adhatom majd oda csak úgy.
- Minden rendben? - kérdezte a fiú ismét.
- Igen, köszönöm a segítséget - megengedtem felé egy baráti mosolyt, próbálva jóvátenni az iménti mogorva megszólalásomat és meghajoltam. Okkal öltök magamra álruhát, okkal nem fedem fel igazi kilétem, mikor önszántamból egymagam járom Goyohan földútjait. Ilyenkor úgy kell viselkednem, mint a népnek, amit nem bánok. Nem hiszem, hogy sok herceg van még, aki ezt tenné. Ahogyan Yejun is felvetette a délelőtt folyamán, a szolgák, szakácsok, de még a lovagok is olyanok akár a postagalambok. Egyiktől repül a hír a másikhoz, mintha az a szelek szárnyán szállna. Így nem nehéz nekem is informálódnom olyan dolgokról, amikről normális esetben nem lenne tudomásom. Hyunjin noona különösen tesz róla, hogy függetlenül attól, tényleg szeretném-e tudni, megosszon velem mindent, ami szerinte olyan fontos, hogy bár titokban, a trónörökösnek is tudnia kell. Így jutott a fülembe például, hogy a szomszéd birodalom hercege egy felfuvalkodott pulyka, aki lenézi a népét és csillog azok figyelmébe. Ha a szóbeszéd igaz, velem egyidős és úgy viselkedik, mintha ő lenne a világ közepe. Sosem hittem el teljes mértékben a kis foszlányokat, amiket kapok, ebből kifolyólag nem állnék a herceg elé, hogy üdv, hallottam ám, milyen magasan hordod az orrod! Nem. Azután ítélek, miután saját magam megtapasztalom, milyen személyiség az, akivel valamilyen módon kapcsolatba lépek.
Az ismeretlen fiú úgy szint meghajolt. Ruházata hasonló volt, mint az enyém, kivéve hogy nadrágjából csöpögött a víz. Megeshet, hogy el is mentem mellette a folyó valamely szakaszán, csak akkor nem ragadta meg a figyelmem. Kicsivel volt magasabb, mint én, de látszólag nem volt nagy korkülönbség köztünk. Nem szerettem volna sokat időzni azzal, hogy szemügyre veszem hirtelen ott termett segítőmet, ugyanis a kettőnk közé beálló csend kezdett kellemetlen formát ölteni, így jobbnak láttam távozni, és amúgy sem szeretek idegenekkel beszélni.
- Öm... További szép napot - bólintottam egyet, és elléptem előle, hogy elinduljak a lovam felé, de meg kellett állnom, hiszen a nagy szürke sehol sem volt.
- A lovadat keresed? - csengett hangja hátam mögül kicsivel azután, hogy tanácstanul körbenéztem. Meglepően mély hangja volt, ami a legkevésbé illett fiatal arcához. Mintha egy ifjú bőrébe bújt volna az ördög. Hangja és külseje alapján így tűnt, de könyvet sem a borítója alapján ítélünk.
- Esetleg tudja, hol van? - fordultam felé egész testemmel. Ingével fedett karjait maga előtt keresztezte, szilárdan állt lábain, szája szélén pedig mosoly húzódott. Sőt, inkább nevezném sejtelmes vigyornak, mint mosolynak. Sugallt valamit, mégsem értettem. Nem vagyok jó emberismerő, ez tény. Ahogy az is, hogy sajnos túl könnyen bízok emberekben, ami általánosságban sem jó, hát, még ha a király fia az illető. Nekünk különösen oda kell figyelni, kikben bízhatunk igazán, hiszen ezernyi kiskaput nyithat ki az, akinek szándékában áll keresztbe tenni az uralkodónak és családjának.
- Úgy gondolom felesleges ez a magázás – váltott hirtelen témát - Nem hiszem, hogy hatalmas korkülönbség lenne köztünk - karjait leengedte maga mellé, lépett párat és ismét előttem állt - V vagyok - nyújtotta jobbját.
Nem illetlenségből, a meglepettség miatt nem viszonoztam kézfogását

- Elnézést, megismételnéd? - kérdeztem ekkor már tegezve, ha már elvetette a magázás ötletét. A saját szüleimet sem tegezem, de legyen, most úgy is mellőzhetem a tisztelettudó trónörökös énemet.
Értetlenségemen jót kacagott - V. Nyilván nem hallottad még - láthatóan szórakoztatónak találta a helyzetet, én viszont továbbra sem voltam teljesen biztos a hallottakban.
- Ez milyen név?
- Ez egy betű. A koreai betűrendben ilyet nem találsz, ám sok másban igen.
Egyszerű öltözködése ellenére megnyilvánulásai és egész lénye egy értelmes, tanult emberről árulkodik. Tanítóm, Jeonmin sunbae említette hajdan, hogy van más nyelv is a miénken kívül, ami több betűt is tartalmaz, amik nálunk nem használatosan, ám példával nem szolgált, ezért fogadtam értetlenül a nevét. Szerencsének mondhatom, hogy bár az oktatás igencsak szegényes, körülményes és nem mindig az igazságot szolgálja, kevés emberek egyike vagyok, aki belekóstolhat ebbe. Más népek kultúráját ismehetem meg általa, így a kis zárt világ tágabb értelmet nyer számomra.

De miért használ valaki ilyen nevet? Egy dolog biztossá vált számomra; az előttem álló fiatalember nem goyohani.

Taehyung POV

            Láttam a szemeiben a bizalmatlanságot, ami jogosnak bizonyult, elvégre is mi oka lenne bennem bízni? Ha van egy cseppnyi ép esze, akkor nem követ majd azonnal naivan. Bár, nem mintha bánnám, ha így történnének a dolgok, hiszen első látásra tökéletesen megállapítható róla, hogy mennyire helyes és szép arcú. Soha életemben nem voltam még együtt férfival, nővel annál többször, így természetes, hogy megfogott. Az alakja a ruhán keresztül is átüt, látszik, hogy nem hanyagolja el magát. Izmos, sármos, alacsonyabb, mint én. Kell ennél több? Már csak a belső tulajdonságait kell megismernem és imádni fogom.

            Megfogalmazódott bennem ilyen rövid idő alatt a célom: meg kell őt szereznem magamnak. Kerül, amibe kerül, egy alkalomra biztosan elcsábítom. Mivel férfi, nehezebb dolgom lesz, mint gondolnám, de bevetem minden csábító erőmet és menni fog.

-        És téged hogy hívnak? – mértem végig szemeimmel újból, amit résnyire szűkített szemekkel követett figyelemmel.

-        Chim – vágta rá kisebb gondolkodás után.

Az én nevemet kritizálta, de az övé se az igazi. Több névre is tudnék tippelni, melynek ez a becézése, de így sarokba szorított. Szóval ő sem szeretné, ha megtudnám a kilétét? Ez ilyen oda-vissza vásár lesz? Annál jobb és izgalmasabb. Szeretem a kihívásokat.

-        Aranyos – mosolyodtam el, majd nedvesítettem be ízlelőszervemmel kicserepesedett ajkaim.

Megköszörülte a torkát, kezét ökölbe szorítva szája elé téve. Kíváncsian húztam fel szemöldököm és biccentettem oldalra fejem érdeklődést mutatva.

-        Akkor hol is van a lovam? – tette fel a kérdést.

Háta mögé pillantottam, hogy meglessem az állatot, aki nem messze tőlünk a fűben állt és kissé sántikálva lépegetett, de nem tűnt úgy, mintha nagyobb fájdalmai lennének. Az egyelőre ismeretlen fiú szemeibe nézve biccentettem arra, amerre nézni kell, amit nyomban meg is tett. Aggódva fordított hátat nemes személyemnek, bár mit se tudhatott arról, ki vagyok. Láttam leereszkedni vállait, ami egyet jelentett azzal, hogy megnyugodott. Míg nem figyelt, pajzán mosollyal nyugtáztam minden mozdulatát, majd mikor ismét felém fordult, visszaálltam a régibe és ártatlanul pislogtam rá.

-        Sajnálom, hogy gondot okoztam! – hajolt meg illedelmesen. – Gondolom a túlparton voltál és képes voltál ezért átjönni, hogy segíts rajtam. Átgondoltam a helyzetet és arra jutottam, ezt kompenzálnom kell.

Isten bizony, meg kell szereznem magamnak! Senki nem ajánlotta fel még így magát nekem! Ha ő maga érzi úgy, hogy tennie kell értem valamit, állok elébe! Ki vagyok én, hogy visszautasítsam kedvességét?

-        Mire gondolsz? – kérdeztem az érzelmeimnek ellentmondó nyugodt hangon.

-        Meghívlak valamire! – Csillantak fel szemei. – Menjünk el valahova együtt és én fizetek mindent. Megérdemled a lovagiasságodért, pedig nem kellett volna segítened. Főleg nem, ha a másik oldalról jössz. Az már nem tartozik ehhez a területhez, így kockába is sodortad magad. Engedd meg, hogy ezt a kis apróságot megtegyem érted. – Pislogott kérlelőn szemeimbe.

Ismét megnyaltam ajkaim, miközben mélyen elgondolkoztam. Vajon igent kellene mondanom? El kéne fogadni a meghívást? Végül is az egy nagyon jó ötlet lenne. De mégse ismerem. Ismeretlenül pedig nem jó ennyire elmenni, így előbb muszáj leszek beszélgetni vele, hogy meglágyítsam a szívét irányomba. Meg kell, hogy kedveljen!

-        Nem is tudom – sóhajtottam. – Azt se tudod, ki vagyok! Nem szabadna ilyet mondanod egy vadidegennek. Ha megtalállak ölni? – Húztam fel szemöldökeim.

Egy rövidke pillanat erejéig elgondolkodott. Láttam a szemeiben a bizonytalanságot, majd ez gyorsan és váratlanul alakult át életvidámságba.

-        Akkor nem segítettél volna most – magyarázta ésszerűen. – Rossz ember már nem lehetsz. Látszik rajtad, hogy tanult vagy és értelmes. Összeülhetnénk valahol majd és megismerkedhetnénk akkor közelebbről majd.

-        Nekem a mostani időpont is megfelel a célnak – mosolyogtam.

-        De legközelebb elmegyünk egy kis faluba vagy akárhova és meghívlak egy italra. Rendben? – Ráncolta homlokát.

Megadóan sóhajtottam fel. Úgy érzem, ez a mai nap még sokáig el fog húzódni. De legalább szereztem magamnak egy társat, akivel minden bizonnyal elleszek. Csak ne tudja meg, még csak ne is sejtse, hogy honnan származom, különben ki tudja, mikre lesz képes.

Jimin POV

Búsba dőlt az elvem, miszerint idegenekkel nem szeretek beszélni, ez a különös nevű idegen mégiscsak segített anélkül, hogy bárki kötelezte volna. Az ilyen ember kincs. Sosem voltam hálátlan azokkal szemben, akik önszántukból segítségemre voltak valaha, így hallgatva lelkiismeretemre valamilyen szinten köszönetet akartam kifejezni. Egy csettintésemre összerittyentettek volna egy királyi vacsorát hálám jeléül, de nem szabad megfeledkeznem, most Chim vagyok, nem Jimin herceg. Ideálisabbnak találtam volna a helyzetet például egy faluszéli kocsmában, hiszen mégiscsak emberek közt lennénk. Mindig is az alkohol ellen voltam, nem is az ivás miatt invitáltam volna be, de akkor is talán fesztelenebb lett volna a hangulat. Most itt állok egy vadidegennel szemben, aki számomra érthetetlen módon többször is végigfuttatta szemeit rajtam és úgy viselkedik, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Lehet, hogy csak nekem, de különös. Ennek ellenére elhagyott az az érzés, miszerint távoznom kéne.

- Szóval V a neved. – a folyó közelében elterülő füves kis dombon foglaltunk helyet, miután mindketten visszahoztuk lovainkat. Vagyis V áthozta. Kicsit sajnáltam, amiért újra át kellett gázolnia a folyón, de szemlátomást nem zavarta, lelkes volt, úgy tűnt számára nincsenek akadályok, mindent képes megtenni. Bal kezemmel megtámaszkodtam hátam mögött, jobbommal pedig az ártatlan fűszálakat kezdtem tépkedni.

Mihelyt ő is kényelembe helyezte magát, válaszolt – Legtöbben így hívnak – ennél a kijelentésénél nem nézett a szememben, a víz csillogó felszínét figyelte. Miért nem néz a szemembe? Hozzászokott úri énem, hogy minden beszélgetőtársam figyeli a szavam és mozdulataimat, ő viszont úgy viselkedett velem, mintha én is csak egy egyszerű ember volnék. Hihetetlenül boldoggá tett ez az érzés, bár egy kissé szokatlan volt, társult hozzá az a szabadság, ami ritkán adatik meg nekem. Most én is úgy éreztem, bármit meg tudnék tenni. – Jól sejtem, hogy hwayaei vagy? – tettem fel az egyértelmű kérdést, de úgy tűnt, ha nem kérdezek  valamit, csöndben ülünk egymás mellett, ami eléggé kínos lenne – Oh, ez buta kérdés volt… – szégyenemben leszegtem fejem, mire ő kuncogni kezdett.

- Nem is tudom, honnan gondolod ezt, Chim – nevetett – Igen, Hwayaeből származom.

Úgy tűnt, nem egy beszédes típus, vagy csak egyszerűen nem akar erről beszélni. Nehezen tudok rájönni, mivel kelthetném fel az érdeklődést, hogy normális beszélgetést folytassunk, ugyanis én szeretném kicsit jobban megismerni, ha már segítségemre sietett.

- Hallottál már az országról? – szólalt meg hirtelen, amivel egy kicsit meglepett. Tekintetem a fűről egyből rátévedt.

- Nos… – gyorsan kellett szelektálnom, mi az, amit megemlíthetek, és nem sértem vele hwayaei becsületét – Természetesen hallottam róla, mégiscsak a szomszédunk. Ha jól tudom, ott is királyság van.

- Így van. Éveken belül új lesz a király személye.

- Nahát! Nálunk is! – mosoly húzódott arcomra, valamiért felkeltette az érdeklődésem ez a kijelentése. – Hallottam pár dolgot a hercegről. – nem is tudom, direkt mondtam ezt vagy csak kicsúszott a számon, mindenesetre a fiú szemöldöke az égbe szökkent és szeme sarkából rám sandított.

- Sok hír járja a királyi családról, viszont ezeknek fele sem igaz. Nem olyan kegyetlen és érzéketlen a trónörökös, mint ahogyan azt az uradalom lakosai híresztelik. – egyszerre mintha vérig sértődött volna, hangja a lehetetlennél is mélyebb lett, térdeit felhúzta és karjaival összekulcsolta. Hát őt meg mi lelte? Egyáltalán nem állt szándékomban megsérteni!

- Tán ismered? – kérdeztem mosolyogva. Úgy nézett ki, mint egy bántódott kisgyerek, ez mosolygásra késztetett. Különös természettel rendelkezik, az elmúlt pár perc erről árulkodik. Az imént még sugárzott belőle a magabiztosság, most pedig itt ül térdeit ölelve, látszólag halálra sértve.

De… Mivel is sértettem meg? Csak megejtettem, hogy hallottam már egy s mást. Szívére vette? Hisz nem is róla beszéltem.

- Elnézést, ha netán megbántottalak.

Váratlanul felkuncogott. Nehéz kiigazodni hangulatváltozásain. – Hogy ismerem-e? De még hogy! – mutatóujját felemelve húzta ki magát büszkén. Na és akkor, én is ismerem Goyohan hercegét, nálam már nem is ismerhetné senki jobban. Tudom is, hogy mit gondol most. Egyre furcsább neki ez a V. – De ennyi elég is rólam-

Közbe vágtam – Hisz, alig tudok még rólad bármit is! – mondtam kissé meglepetten. Úgy látszik nagy fába vágtam a fejszém, mikor azt hittem könnyedén összeismerkedünk. Lehet, hogy egy kissé naiv vagyok, de az biztos, hogy tényleg pocsék emberismerettel rendelkezem.

Taehyung POV

      Nem mondhattam többet, nem tudhatott arról, miféle kapcsolatban állok Hwayae hercegével. Ha megtudná, hogy én vagyok az, akkor valószínűleg abban a pillanatban magamra maradnék a folyóparton. Márpedig nekem szükségem volt rá, hogy velem legyen. Közelebb kellett kerülnöm hozzá, hogy minél hamarabb megszerezhessem. Érdekes, hogy ilyen hamar megtetszett, de magamat ismerve inkább túltettem magam a dolgon. Annyira mégse furcsa, hogy ennyire rá akarok hajtani. Minden ilyen korú kíváncsi, így remélem ez vele is így van, és könnyen belemegy majd a dologba.

-        Van két testvérem, a kedvenc ételem a Japchae. A kedvenc színem a fekete, bár a zöldet és a fehéret is preferálom. Szeretnél még tudni valamit? Kérdezz nyugodtan – hadartam el neki egy-két alapvető dolgot, mire tágra nyílt szemekkel nézett rám.

-        Hű… - reagált le ennyivel. – Mesélj a testvéreidről. Mondj valamit Hwayae-ről! – adta az ötleteket.

Hümmögve merültem el gondolataimban. Mégis hogy mesélhetnék neki úgy, hogy ne is sejtse, hogy a király fia vagyok? Nem szabad, hogy rájöjjön, mégcsak nem is sejtheti, bár lehet, ezzel már elkéstem. A testvéreimről nehéz úgy beszélni, mintha holmi kis falusi senkik lennének, ezért még inkább elgondolkodtató, mit is tudnék neki szavakba önteni.

-        Nos, mindketten fiatalabbak nálam – köszörültem meg a torkom. – Az egyik lány, a másik fiú. Mit lehetne mondani róluk? Általában nagyon idegesítőek. – dőltem hátra tarkóm alá tett kezekkel a fűben.

-        Ez a testvérek dolga – kuncogta, mire csillogó szemekkel sandítottam oldalt rá. Ezt az édes hangot még sokszor szeretném hallani. – Na, és Hwayae? Arról nem mondasz semmit? – kíváncsiskodott.

Nagyot nyeltem. Nem tudhatja meg, hogy ki vagyok. Nem szabad tudnia, hiszen látszik rajta, milyen véleménnyel van rólam. Ha megtudná, ki vagyok, biztos, hogy faképnél hagyna.

-        Én… nem is tudom… - motyogtam az eget kémlelve. – Nincs összehasonlítási alapom, de úgy gondolom, hogy elég fejlett társadalom. Ha pedig ez nem lenne elég, mindenki békében él. Szerintem Hwayae egy nagyon becsületes és jó királyság. – próbáltam felidézni a dolgokat annyira, hogy ne mondjak többet a kelleténél.

-        Fejlett? Ha igaz az, amit a hercegről mondanak, akkor kétlem, hogy olyan sokáig megmaradna ez a jó véleményed róla, már elnézést, ha megbántalak ezzel. – könyökölt térdére és támasztotta meg tenyerében állát.

-        Igenis jó királyság marad! Mindenki szeretni fogja! – ültem fel idegesen és egyben sértetten. Fájt, hogy így gondolkodik rólam.

-        Jól van, jól van! – tette megadóan kezeit maga elé. – Nem kell így felkapni a vizet. Egyébként se szeretek így ítélkezni, szóval nem tudhatom, amíg nem ismerem meg a herceget magát. – húzta ki magát beszólása alól.

Nagyot sóhajtottam. Mit tenne, ha tudná, hogy én vagyok az? El kéne mondanom mégis, hogy tisztázzam vele a dolgokat, miszerint igenis jó király leszek? Inkább nem, ha már eddig kitartottam, akkor nem. Majd talán a későbbiekben, de azt is kétlem. Pillanatnyilag viszont mi is lehetne a reakciója? Rögtön hazugsággal kezdem az ismerkedést? Na, neeem! Nem játszunk ilyet! Elveszíteném azt a kis bizalmát is, amit megnyertem magamnak és nem is akarna velem találkozni többször. Márpedig nekem szükségem volt arra a következőre.

-        Én viszont ismerem őt, ezért rosszul esik, hogy így vélekednek róla, mert tudom, hogy milyen. – hazudtam kicsit, elvégre is nagy részük igaz annak, amiket pletykálgatnak.

Halovány mosoly jelent meg arcán, ami arra engedett következtetni, mintha aranyosnak találna. Ez pedig jó pontnak számít. Ezzel a tudattal folytattuk egyre csak felszabadultabban beszélgetésünk, míg nem elérkeztünk arra a szintre, hogy úgy társalogtunk, mint a régi ismerősök. Nem is esett annyira nehezemre körülírni a dolgokat, hogy ne tudjon meg rólam többet a kelleténél, aminek nagyon örültem.

Jimin POV

Az idő előre haladtával a hangulat kettőnk között fesztelenné vált, mindketten szórakoztató és érdekes történetekkel bombáztuk egymást szinte egymás szavába vágva. Régen éreztem magam ilyen jól. Egyáltalán éreztem már magam ilyen jól? Az újonnan megismert fiú tett arról, hogy jókat nevessek, ő ugyancsak fel-felkacagott egy-egy nevetséges sztorimat hallva. Ügyelnem kellett arra, hogy valódi személyemről tudomást ne szerezzen, ugyanis féltem a reakciójától. Talán meglepődve behódolt volna vagy ijedten hagyott volna faképnél. Nem tudom, de biztos voltam abban, jobb ez így. Ezt leszámítva őszintén beszéltem vele, hiszen különösképpen semmi titkolni és szégyellni valóm nem volt. És ha az érzéseim nem csalnak, ő is igazakat mondott. Mindenesetre hirtelen kötött barátságunk boldogabbá tett. Nem is nagyon volt eddig arra példa, hogy bárki úgy viselkedjen velem,  mint egy normális emberrel. A V-vel való találkozásom még jobban megerősített abban, hogy a hercegi élet bizony nem igazán nekem való.
- Ne álljak fel innen, ha le tudsz győzni íjászatban! - bökött oldalba nevetve - Irigykednél, ha látnád, miket tudok.
- Nagyon magabiztos vagy ebben V. Időt szakítunk rá, hogy bebizonyítsam, mennyire tévedsz! - kiskorom óta gyakorlom az íjászatot, ha másra nem is, az ebben szerzett tapasztalatomra és ügyességemre büszke vagyok.
A nap már kezdett lejjebb menni, a levegő hőmérséklete csakugyan alább bukott. Az idő szinte elrepült, gyorsabb volt egy szempillantásnál. Ám nem érzek megbánást, amiért itt lógattam a lábam, úgy gondolom, megérdemlem.
- Szentséges egek! - amint egy gondatlan sóhaj elhagyta számat, villámcsapásként ért a tudat, hogy nekem mégiscsak jelenésem lett volna apám és a kancellár előtt - V, sajnálom, mennem kell! - seperc alatt felpattantam és már gyorsan poroltam magam.
- Hova sietsz? - kérdezte meglepve, csakugyan meglepő módon és a semmiből jött elszántsággal ugrottam fel mellőle.
- Öm... Mennem kell - amint elindultam volna, ő karomért nyúlt és el is kapta, ezzel megakadályozva, hogy lovamhoz szökkenjek.
- Ne menj még! Biztos vagyok benne, nem kapsz nagy szidást, ha kicsit késel - tekintete szinte már kérlelt, szépen ívelt szemei nagyra nyíltak és nem akart engedi karomat szorító ujjain.
- Már így is többet voltam távol, mint lehetett volna. Sajnálom! - nagyon reménykedtem abban, hogy nem veszi magára. - V mennem kell, kérlek, engedj el!
Karomnál fogva közelebb húzott magához, kénytelen voltam lehajolni hozzá, lehelete szinte már cirógatta felforrósodott arcomat.
- Meg kell ígérned, hogy holnap újra találkozunk!
Miért is mondtam volna nemet, hisz nagyon jól éreztem magam, szívesen megismételném a ma délutánt.
Elmosolyodtam - Holnap ugyanekkor, ugyanitt!
Az ő szájára is mosoly húzódott, karomat elengedte és visszaült a földre.
- Most viszont tényleg mennem kell, és ha rám hallgatsz, te is hazamész. Nem sokára jönnek az őrök, ha megtudják, hogy nem idevalósi vagy, bajba kerülhetsz!
Bólintott és hallgatva rám, felállt, hogy induljon. Kicsivel magasabb volt, mint én, de szemünk könnyedén kapcsolódott össze. Egészen szokatlan érzés kerített hatalmába tekintetét állva.
- Nos, köszönöm még egyszer a segítséget, és a mai délutánt - mosolyogtam rá hálásan és meghajoltam.
- Szintúgy, Chim - ő is meghajolt.

Áldottam az eget, amiért Jeontugi nem sérült meg, és a kis bicegése is elmúlt, így nem akadályozta semmi, hogy őrült vágtával menjünk vissza a kastélyba. Már a Nap is lement, mire ismét a királyi birtok homokos útján dübögött a ló patája, tekintve, már biztosan későre jár, nyugodtság honolt mindenhol. Már csak pár munkàs és szolgáló lélek jelent meg itt-ott ügyet sem vetve rám, hiszen nem láttak mást, csak egy koszos ruhájú fiút.

Beérve az istállóba leugrottam a ló hátáról, és megpillantottam a lovász fiút, akinek a ruhát köszönhetem. Ő egyike azon kevés embereknek, akik tudnak kis titkos kiruccanásaimról.
- Jimin herceg! Hogy-hogy itt? - üdvözölt meglepve.
- A király kerestetett? - kérdeztem nem válaszolva az ő kérdésére. Siettem, így nem volt időm a számonkérésére. Fejét csóválta, így egy kicsit megkönnyebbültem, de tudtam, jobb, ha megjelenek a tárgyaláson, feltéve ha az még mindig tart.

Bujdokolva lopakodtam vissza a szobámba, ügyelve arra, hogy senki  illetéktelennek ne okozzak feltűnést. A tükröm előtt állva igazgattam ekkor már hercegi ruhámat, miközben próbáltam szabályozni megszaporodott légzésemet.
Bólintással nyugtáztam igyekezetemet és siető léptekkel céloztam meg a kastély csillogó-villogó tárgyalótermet, melyben Goyohan legfontosabb emberei üléseztek még mindig.
Szinte berobbantam a hatalmas ajtón, mire minden kíváncsi szempár rám szegeződött.
Apámat szokatlanul jókedv lengte körül, ez sütött róla, amint közeledtem feléjük. Sorban mentem el a kancellár, királyi  tanácsadó, kincstárnok és édesanyám mellett, ők mind mély meghajlással köszöntöttek.
- Jimin, fiam! Legjobbkor jöttél! - a király fülig érő mosollyal tárta szét karjait, ami meglepett. Mi tette ennyire boldoggá?
Miután meghajoltam előtte, felszökkent szemöldököm - Elnézést, hogy csak most jelentem meg - kezeimet összetéve újra meghajoltam, ezúttal bocsánatkérésként.
- Jobb később, mint soha - harsogott apám hangja - Jó hírem van, fiam. Döntés született a királyság jövőjével kapcsolatban.
- Csakugyan? - hátul összefontam kezeimet, habár nem tudtam, mire is gondol ezzel.
- Mind egyetértünk abban, hogy Goyohannak fejlődnie kell - hangja hirtelen váltott komolyabb hangszínre - Minden lehetséges utat végigjártunk, ám semmi nem segített eddig az élet fellendítésében, te is tisztában vagy ezzel.
- Viszont úgy gondolom, mindenkinek megfelel a mostani helyzet. - vágtam kissé modortalanul a szavába, ami általánosságban nem jellemző cselekedetem. Ezzel magamnak is hazudtam, ugyanis az ellenkezőjét vallottam én is, de most úgy éreztem, apám rossz döntést hozott, holott még meg sem osztotta velem.
- Fiam, ne vágj a szavamba! - pirított rám - Egyetlen megoldás maradt, mindenki egyetért ezzel.
Hát persze, ki is merne a király ellen fordulni, életét vagy a nyaktiló vagy az inkvizíció által rászabott máglyahalál ontaná ki.
Kérdően néztem végig a jelenlévőkön, mind semleges arccal tekintett vissza rám, kivéve anyámat, az egyetlen, aki lehajtott fejjel ült bársonyszékén. Ijesztően hasonló természetünket tekintve tudtam, megérzésem helytálló, apám valami helytelen cselekedetre szánta el magát.
- És mi lenne az, király uram? - emeltem rá tekintetem.
- Támadást indítunk Hwayae ellen.