[3/25] A jégpálya ördöge és tündére

Írta: Ayu

Jimin POV

            A pályára lépek és NamJoonhoz érkezve kihúzok zsebemből egy pendrive-ot. Értetlenül néz rám, mi a szándékom a kis tárggyal, amit neki nyújtok és megfogva kezét, tenyerét felfelé fordítva, beleejtem.

-        Rajta van a szám, amire koreografálok. Ha be tudnád tenni, azt megköszönném – magyarázom.

-        Persze, betehetem, de most még sokan vannak. Biztos, hogy most akarod? Nemigen kellene, hogy illetéktelen személyek kezébe jusson az információ – feleli, miközben zsebre vágja a pendrive-ot.

Igaza van. Várnom kéne, hogy csendesedjen a környék, hiszen minden versenynél kikötés, hogy mások ne láthassák az adott táncot. Akkor majd később nekikezdek.

Taehyungra pillantok, aki múlhatatlan jókedvvel szeli a jeget, ügyesen kerülgetve az embereket, akik kikapcsolódás gyanánt érkeztek ide. Ez a mosolygós, életvidám arc felébreszti bennem a versenyszellemet. Minél jobbnak kell lennem, hogy ne győzhessen le. Talán pont a könnyelműsége miatt fog eltiporni. De miket is gondolok! Nehogy már az önbecsülésem egy ilyen kis hiperaktív kölyök eltapossa! Nem, szó sem lehet róla! Nem szabad meginognom, fő a magabiztosság!

-        Rendben, addig bemelegítek – bólintok egyetértően és már indulnék is, ha nem ragadna meg karomnál fogva és állítana maga felé fordítva.

-        Gyakorolhatnátok Taehyunggal együtt. Mindkettőtöknek csak jót tenne. Higgy nekem! – adja az ötletet, amit meg se kívánok gondolni.

-        Még mit nem! – hitetlenkedem. – Nem állok össze az ellenséggel!

-        Pedig határozottan jó hatással lenne rád és te is őrá. Míg te őt ellenségnek tekinted, ő bizonyára nem ilyen szemmel néz rád. Elég, ha ránézel – néz arra, amerre épp az említett személy áll és beszélget valakivel. – Később még jövök, és akkor segítek a kivitelezésben, jó?

Aprót bólintok beleegyezésem jeléül, majd az említett személyt kezdem vizslatni. Az a széles vigyor, ami arcát keresztezi, kezd nagyon ellenszenves lenni számomra. Olyan önelégültnek tűnik. Adja az ártatlant, közben egy felfújt hólyag. Bizony ám, az! Tegnap is be nem állt a szája! Szörnyen idegesítő volt. Ráadásul el is átkozott, ebben biztos vagyok! Nemhiába, csuklottam annyit!

Hosszú másodpercekkel arra leszek figyelmes, hogy már egy ideje egymás szemébe nézünk és bámuljuk egymást mozdulatlanul. Lassan elmosolyodik és életvidáman kezd integetni nekem. Szemeim forgatva sóhajtok fel. Már csak ez hiányzott. És, ha ennyi nem lenne elég, fogja magát, otthagyja a beszélgető partnereit és felém veszi az irányt. Hogy többet kelljen jönnie, hátrább csúszok a falig, ami persze azért is szükséges, nehogy felboruljak, ha esetleg megint akkorát esne, mint legutóbb. Van még mit gyakorolnia, mit ne mondjak.

-        Hali! – robban be mellém. – Már azt hittem, észre se veszel – rázza a fejét.

-        Jobb lett volna – vágom rá bunkón, mire lehervad a mosoly arcáról. – Szerintem nekünk meg kéne beszélnünk egy nagyon fontos dolgot. Ami csak kettőnkre tartozik. Tudod, ez amolyan titkos dolog lenne! – beszélek vele úgy, mint valami öt évessel, ami úgy tűnik hatásos, mivel felcsillannak szemei.

-        Egy titok? Miféle titok? Ennyire megbízol bennem? Ez hízelgő – vigyorog izgatottan.

-        Hát persze! – Folytatom tovább a színjátszást. – NamJoonnak sem kell tudnia róla! Különben milyen titok lenne az? – szűkítem résnyire szemeim, benne egyre nagyobb érdeklődést keltve. – Arról lenne szó, hogy meg kéne beszélnünk, mikor jársz ide, mettől meddig, és akkor ahhoz igazodnék én is – mosolygok mindent tudóan.

-        Azért, hogy velem együtt tudj korcsolyázni? – nyílnak tágra szemei. Ha kutya lenne, minden bizonnyal a farkát is csóválná és pitizne.

-        Pont, hogy nem! – váltok komolyra. – Azért kéne ez az intézkedés, hogy tökéletesen elkerüljük egymást. Ez nagyon fontos lenne számomra – teszem szívemre a kezem. – Mindkettőnknek jobb lenne, ha távol maradnánk a másiktól, vágod?

Ha a tekintettel ölni lehetne, akkor ebben a pillanatban én már holtan feküdnék a jégpályán. Olyan kis naiv! Komolyan azt hitte, hogy szívesen tölteném vele az időm nagy részét? Az a gyermekies öröm, ami az arcán tükröződött, egy pillanat alatt váltódik le komorba. Biztosan, ki akar nyírni. Szemeiben olyan tűz gyullad, amilyet nem sűrűn tapasztalok.

-        Bunkó, tapló, paraszt! – szorítja ökölbe kezeit és préseli össze fogait, így sziszegve a szavakat felém.

-        Visszamaradott pöcsfej! – vágom rá.

-        Öntelt majom!

-        Majom vagy te!

-        Csak te!

-        Te!

-        Azt mondtam, hogy te!

Hamar tudatosul bennem, hogy észrevétlenül is, de belementem az ostoba kis gyerekes játékába, ezért kénytelen vagyok csendben tűrni, hogy oltogat. Gyorsan hátat fordítok neki, nehogy a fejemhez vágjon valami újabb kitalált dolgot és útnak indulok a jégen, de azzal nem számolok, hogy utánam ered. Hátrapillantva konstatálom, mennyire gyors tempóra kapcsol, így én se lazsálok tovább. Az hiányzik még, hogy beérjen. Ügyesen kerülgetem az embereket, akik meglepetten fordulnak utánunk, amint elhaladunk mellettük egymás nyomában.

-        Már csak azért is mindig itt leszek! – kiabálja utánam.

-        Kösz az infót! – intek hátra és keresztbe vágom az utat. Halovány mosollyal nézek hátra. Még mindig utánam jön. A lehető legjobban megközelítem a szemben lévő falat, majd az utolsó pillanatban egy tökéletes fordulattal változtatok irányt, becsúszva a pályára, forogva egyet, mert másképp nem bírom megtartani egyensúlyom. Ezt a váratlan mutatványt viszont Taehyung nem tudja leutánozni, így egyenes ívben nekimegy a korlátnak és seggre vágja magát hangos koppanással. Hahotázásban török ki, miközben felszenvedi magát nagy nehezen kapaszkodva, majd egyik kezével a hátsó felét dörzsölgeti fájdalomtól eltorzult arccal.

Taehyung POV

            Az ütközés rohadtul fájt, ráadásul olyan erősen verődtem hátra, hogy azt hittem végem. Jiminnek meg még van képe így nevetni rajtam! Na, majd meglátjuk, ki nevet a végén! Ekkora tapló nem lehet! Vajon Jungkook erre értette, hogy ne bízzak benne? Mert ennyire öntelt? Hogy képzeli azt, hogy majd az ő igényeihez fogok igazodni? És még képes voltam azt hinni, hogy vannak érzései! Bár, ha jobban belegondolok, lehetnek, elvégre is az embereknek a személyisége nagyban függ attól, miket éltek már át életük során. Vajon vele történt valami komolyabb, ami miatt ilyen lett? Jó lenne kiismerni, de, ha ilyen távolságtartó, akkor nehéz lesz. És nekem sincs kedvem ahhoz, hogy állandóan én szívjam meg a levét mindennek. Csak túl fogom élni ezt a két hónapot, nem? Addig is jobb, ha nem száll el magától. Már csak azért se fogom békén hagyni! Hadd szenvedjen miattam! Igaz, így én is szenvedni fogok, mert ekkora bunkó, de vele ellentétben én képes vagyok a legjobbat is meglátni másokban. Élvezni fogom minden percét, amit vele tölthetek. Már csak azért is, hogy idegesíthessem.

            Ezzel a tudattal csúsztam mellé és néztem kihívóan szemeibe. Ha harc, hát legyen harc! Ha ő így szeret ismerkedni, akkor legyen! Alkalmazkodom!

-        Ha már úgyis így adta a helyzet, mi lenne, ha tennénk egy pár kört csendben? – ajánlom fel felhúzott szemöldökkel, mintha ez lenne a világ legnagyobb megtiszteltetése számára, hogy velem gyakorolhat.

-        Igazán megtisztelő, de inkább kihagynám – feleli, majd egy pillanattal később faképnél is hagy.

Tátott szájjal nézek utána, de gyorsan túlteszem magam rajta. Hogy lehet ekkora egója valakinek? Mit vétettem ellene, hogy ezt érdemlem? És miért fáj ennyire egy idegentől, hogy így viszonyul hozzám? Mert végül is ő egy idegen nekem. Nem ismerem. Honnan is tudnék róla bármit azon kívül, hogy tehetséges és egész jól néz ki?

Végül így telnek a percek. Én gyakran találva beszélgető partnert, amiben persze Jimin se szűkölködött, de nála sokkal rövidebb ideig tartottak a társalgások, mint nálam. Sűrűbben is járkált ki valahova, mintha olyan fontos dolga volna. Van egy olyan érzésem, hogy azért, mert már nem bír velem egy levegőt szívni, ami őszintén megmondva eléggé szíven üt. De nem törődöm vele. A két gyakori látogatóval, Jinnel és Yoongival jól megvagyok. Velük beszélgetek a legtöbbet, velük teszem meg a legtöbb kört, majd megyünk ki a büféhez enni valamit. És ez egészen addig így folytatódik, míg nem a legtöbben elmennek és ők is búcsút intenek. Alig maradunk páran, de én és Jimin továbbra is kitartóan maradunk.

Unottan pislog rám a távolból, mikor újra jégre lépek. Pillantását viszonzom, grimaszba húzva arcom. Még az ajkam is megrándul az utálat kifejezéseképpen. Mély levegőt veszek és próbálok elvonatkoztatni róla, de nehezen megy. Már nincs, kivel beszélnem, rajtunk kívül pedig összvissz három ember tartózkodik a csarnokban. Érzem magamon égető, szikrákat szóró pillantását, ami zavar abban, hogyan teljesítsek. Próbálok inkább a felcsendülő zenékre koncentrálni és azok ütemére mozogni. Pillanatok alatt átérzem a ritmust. Mindig is volt ehhez érzékem, így csak magán a mozgásomon kellett javítani. A dalt ismerem, ami szól. Pontosan tudom, mi után mi jön, így könnyebb dolgom van. Próbálok annak megfelelően mozogni, forogni, mindenféle mutatványt végezni. Teljesen átadom magam a mozgás szabadságának. A korcsolyámnak sikamlása zene füleimnek. Az éles kanyaroknál, amint a jég hóvá válik, csodálattal tölt el. Ez az a sportág, ami miatt érdemes élnem. Ha nem űzhetném ezt az ágat, akkor abba belepusztulnék. Ez a mindenem, az életem, az értelmem. Szemeim lehunyva mozgok a pályán, nem figyelve semmi másra, csak átadva magam az érzésnek.

Ekkor viszont a nagy álmodozásomból kizökkent egy apróbb kis bucka, amire nem figyeltem eléggé. A legelső szilárd dolgot megragadom, ami a kezem ügyébe kerül.

-        H-hé! – kiáltja el magát Jimin. Ezek szerint őt kaptam el.

Felvinnyogok a rémülettől és ahelyett, hogy elengedném a vörös hajú ruházatát, rántom magammal és magam alá fordítva perdülök puha testére, így csúszva fél métert vele. Remegő végtagokkal kapaszkodom pulóverébe, mintha bármelyik pillanatban megsérülhetnék, vagy veszély leselkedne rám, holott nem.

-        Szállj le rólam! – sziszegi fülembe mély levegőket véve, mintha csak türtőztetni akarná a benne felgyülemlett mérget.

-        Jaj, istenem! – kiáltok fel, megemelve picit magam rajta, hogy szemeibe tudjak nézni. – Nagyon sajnálom! Nem akartalak magammal rántani! Annyira, de annyira sajnálom! Ne haragudj, kérlek! – kezdek könyörgésbe, mire ahelyett, hogy megbocsátana, szemeivel egyenesen ölni akar.

Jimin POV

-        Kezdesz nagyon az agyamra menni! – morgom.

A hátam sajog a súrlódástól, ráadásul a fejem is koppant egy kicsit, de nem vészes. A vészes ott kezdődik, hogy egy idióta nem bír leszállni rólam! Hiába bököm az oldalát, továbbra is a bocsánatomért esedezik, amit úgyse fog megkapni, amíg rajtam tehénkedik.

-        De én tényleg nem akartam! Nem figyeltem eléggé! – esedezik tovább bűnbánóan.

-        Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy leszállsz rólam!? – teszem fel a kérdést már sokadjára mély levegőt véve, mert elég zavarba ejtő a viselkedése.

-        Előbb mond, hogy nem haragszol! – lábadnak könnybe szemei.

Lehunyom szemeim egy pillanatra, hogy levezessem dühöm és zavarom, majd egy ismerős hangra kapjuk fel mindketten fejünk. Namjoon állt nem messze tőlünk a bejárat melletti korlátnak dőlve. Több se kell, elég a mindent mondó mosolyára néznem, olyan lendülettel lököm le magamról a fiút, hogy az hangosan nyekkenve fordul hátára. Mindketten felülünk a sajgó tagjainkat masszírozva.

-        Úgy csinálsz, mintha neked annyira fájna! – vágom a fejéhez, mikor felállunk végre.

-        Igazad van, annyira biztosan nem fáj, mint neked – mosolyodik el kedvesen, majd mélyen meghajol, és úgy folytatja köszönet nyilvánítását. – Igazán puha a tested, szóval megvédtél az ütközéstől! Nagyon szépen köszönöm, hogy feláldoztad magad értem.

Hitetlenül tátom el a szám, de semmi választ nem bírok kinyögni, mindössze hebegek-habogok, mint egy idióta. Ezt most komolyan gondolta?

-        Nem… nem áldoz… - makogtam, de ekkor oktatónk lépett mellénk.

-        Kedves gesztus volt tőled, Jimin – tette vállamra kezét és mosolygott rám kedvesen, de amint szemeibe nézek, látom bennük a figyelmeztető csillogást, hogy ne merjek egyetlen rossz szót se szólni, különben kicsinál. Igen, pontosan ilyen az a pillantás.

-        Még egyszer köszönöm! – húzza ki magát immár a fiatalabb.

-        Van mit! – vágom rá, és mielőtt bármit szólhatnának hozzá, kitérek útjukból és kimegyek a pályáról.

Nem is értem, mit képzelnek magukról! Még az új oktatóm is ellenem van. Mit vétettem, hogy ennek így kell történnie? Miért engem kellett kiszúrnia magának? Miért nem lehet nyugodt életem ennek ellenére? Nem azért jöttem ebbe a városba, hogy így teljenek a napjaim! De ez egyre csak rosszabb és rosszabb. Ha így fog folytatódni, fel fog forrni az agyvizem és agyvérzésben halok meg még a verseny előtt. Ajánlom, hogy bepereljék érte!

Megrázom fejem és az ital automatához lépek, hogy egy forró kávét vegyek, amivel visszanyerhetem önmagam. Előhalászom a zsebemből az aprókat, majd kiszámolok annyit, amennyire szükség van és a gépbe dobom. Feketén szeretem a kávét, így nem kérek bele semmit csak egyszerűen, ahogy van. Szeretem kiélvezni az eredeti kissé keserű ízét. Pont olyan, mint az életem. Azt tükrözi.

Gondolataimból az automata sípolása ébreszt fel, jelezvén, hogy elkészült a kért italom. Kiveszem óvatosan a poharat, majd hátralépek egyet, hogy elsétáljak onnan, miközben az első kortyot nyelem le belőle. Viszont a kellemes forróság ízét nem sokáig élvezhetem, mert valaki erősen a hátamnak ütközik, kilöttyintve a műanyag pohárka tartalmát a fapadlóra. Rutinból fordulok hátra és nézek idegesen a személyre, aki ki más lehetne, ha nem Taehyung? Egy pillanat erejéig rémülten néz szemeimbe, de nem hat meg. A felgyülemlett ideg, ami mind miatta van, vezet előre. Nem gondolkozom, semmi nem foglalkoztat. Karom automatikusan lendül előre és öntöm képen a kávéval.

Taehyung POV

            Tátva marad a szám, nagyokat pislogok, miközben csöpög le arcomról és ivódik egyre jobban ruhámba a kávé. Jiminre pillantok, aki elfordul, és szó nélkül menne tovább, ha nem ragadná meg karját erőteljesen és fordítanám vissza magammal szembe.

-        Álljon meg a menet! – szólok rá. – Azt hiszed, így itt hagyhatsz!? Nézz már rám, hogy nézek ki! Mosd ki!

-        A te ruhád, mosd ki te! Ezt megérdemelted a sok szerencsétlenségért, amibe engem is belevittél!

-        Én nem öntöttelek pofán! – szinte visítom a szavakat, mint egy hisztis kislány.

-        Nem, te szimplán levertél a jégre! Tudod, hogy fáj a fejem tőle!? – kiált vissza, egyre több ember figyelmét magunkra vívva. Kissé viszont túlzásokba esett, mert nem volt olyan szörnyű az a csapódás, de neki muszáj valami kibúvót találnia mindenre.

-        Már azért bocsánatot kértem! Akkor egy tapló vagy! – szorítom ökölbe kezeim.

-        Akkor nem kell velem foglalkozni! Le is szállhatnál végre rólam! – fakad ki.

-        Nem is fogok! Utállak! Szörnyen utállak, amiért ilyen vagy!

Érzem, hogy szemeim kezdenek könnybe lábadni, de nem engedem útjukra a kis cseppeket, nehogy azért is kinevessen, mert ilyen érzékeny vagyok. Pedig jobban fáj az ő sértegetése, mint eddig bárkié.

-        Akkor utálj! Leszarom! – vágja rá és lépne tovább, de ekkor nagy szemekkel néz hátam mögé.

Megperdülök tengelyem körül és konstatálom, hogy Namjoon már megint akkor, mikor kell. Rá mindig számíthatok.

-        Hangosak vagytok! Egy kis kulturálódjatok már egy kicsit! Nem otthon vagytok vagy valami cirkuszban! Ez a viselkedés nem ide való!

-        De hát… - vágna közbe Jimin, de Nam felteszi egyik kezét, leintve őt.

-        Nem civakodnotok kéne, mint az öt évesek, hanem összehangolódni! Azt ajánlom, töltsetek több időt együtt. Sőt! Akár meg is látogathatnátok egymást! Biztosan segítene rajtatok – ajánlja fel ötletét, ami nem csak engem, hanem Jimint is megrémíti.

-        Nem fogok ezzel az idiótával egy levegőt szívni az otthonomban is!

-        Márpedig én vagyok az oktatótok, a felettesetek, szóval azt fogjátok csinálni, amit mondok! Együtt fogtok próbálni és együtt fogtok élni egy ideig felváltva egymásnál. Értve vagyok? Ha ezek után sem változnak az indulataitok egymás iránt, akkor tényleg reménytelen esetek vagytok – sóhajt fel fáradtan. – Csak tudjátok, ez így elég fárasztó nekem is és mindenkinek, aki idejár.

-        De…

-        Nincs de! – pillant rá szigorúan.

A vörös hajúval egyszerre pillantunk egymásra. Én rémülten rá, ő pedig grimaszba húzódó arcizmokkal. Ha ő így akar játszani, akkor benne vagyok. Meg fogom kedveltetni vele magam, kerüljön, amibe kerül. És aztán sírni fog, ha bejelentem neki, hogy egyébként ugyanúgy utálom és ellenszenvesnek tartom. Igen, ez egy tökéletes ötlet. Be is fogom tartani ettől a perctől kezdve.

-        Taehyung, te pedig menj a mosdóba és tisztítsd meg az arcod! – adja ki a parancsot nekem is, mire rögvest a felé veszem az irányt, hogy a ragacsos trutyitól megszabadítsam magam.