[5/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Taehyung POV

            Szemeimet egy erősen ragyogó fénysugár világította meg, az ébresztett fel mély álmomból. Lassan nyitottam fel pilláimat, nehézkesen, mert úgy éreztem, mintha mázsás súly nyomná őket, nem engedve, hogy napvilágot lássak, mely megzavart az ablakon át betörve a szobába. Miért érzem magam ilyen fáradtnak, mikor az egész éjszakát úgy aludtam végig, mint akit fejbe lőttek? Olyan volt, mintha nem is álmodnék, mintha tényleg kiütöttek volna, vagy lehúztak volna a mélybe. Az ágy mágnesként húzott magához, így nyomott el végül az álom.

            Megdörzsöltem szemeim ökölbe szorított kezekkel, majd amint sikerült rendesen kinyitnom - pár pislogás után -, a szobával találtam szembe magam. Körbenéztem, de egyáltalán nem volt ismerős a hely. Vagyis, de, mert hasonlított ahhoz a kocsmához, ahová néha bejárok, de nem értem, mit kerestem itt reggel, mikor a saját ágyamban kellene felkelnem.

            Ekkor történt, hogy oldalra fordítva fejem egy mellkasig betakart hátán fekvő fiúval találtam szembe magam, aki nem volt más, mint…

-        Chim? – csúszott ki számon a neve, majd rögvest oda is kaptam kezem, hiszen nem szerettem volna felkelteni.

A mellkasa tökéletesen kilátszott, és, ha ez nem volna elég, a padlón szanaszét heverve pillantottam meg ruháinkat, így biztos voltam benne, hogy teljesen anyaszült meztelenül feküdt mellettem. Mégis miért? Mi történt, hogy kerültünk így össze?

Szemöldök ráncolva törtem a fejem a történteken, de csak nem jutottam dűlőre. Belefájdult a fejem, nem bírtam ép ésszel gondolkozni, mert az émelygés elvette a figyelmem a lényegről, így inkább felálltam, végig úgy mozogva, hogy véletlenül se keltsem fel, és felkaptam a padlóra dobált ruháimat, melyeket ismét magamra öltöttem.

Ha ő is meztelen… és én is az voltam…

Ekkor, akár a villámcsapás, úgy hasított fejembe a sok emlékkép a tegnapról, mikor találkoztunk, mikor eljöttünk a faluba, majd beültünk a kocsmába és addig ittunk, míg végül ide fel nem kerültünk. Igen, kikértem ezt a szobát, de szerettem volna vele lenni, szerettem volna a magamévá tenni, hogy úgy igazán kiélvezhessem a teste adta örömet. Ezért itattam le, amit mondjuk, egész jól bírok, hiszen nem emlékeznék akkor. Mondjuk így is sötét jó pár részlet, de a lényeg tökéletesen megvan. Sikerült elérnem, hogy nekem adja magát, ráadásul egyáltalán ne ellenkezett, ő is akarta.

Váratlanul dobbant nagyot szívem mellkasomban, ahogy megjelent lelki szemeim előtt az a kéjes arckifejezése, amint hátradobja a fejét, száját viszonylag nagyra nyitja, és szorosan összezárt szemekkel, szemöldök összehúzva nyög fel hangosan, azon a magas, mégis férfias, rekedtes hangján, ahogy csakis nekem élvez… egész lényemben beleborzongok. Azt hittem, hogy túl fogok rajta tudni lépni egy alkalom után? Hát, akkor rosszul gondoltam, frankón. Egyszerűen nem bírok betelni a látványával, nekem sokkal több kell belőle, én hosszú időkre a magaménak akarom tudni. Miért kell a másik királyságból származnia? Miért nem tartozhat hozzánk, Hwayaebe, hogy aztán valamilyen úton-módon, de a kastélyba áthelyezhessem, és így akármikor felhívhatnám magamhoz a szobámba észrevétlenül. A sors keresztbe tesz nekem, érzem.

Váratlanul jutott eszembe, hogy titkon elhoztam magammal azt a piros borítékot, melyet az egyik találkozásunk alkalmával még Chim elhagyott, de nem adtam vissza neki. Túlságosan hajtott a kíváncsiság afelé, hogy mi állhat benne. Viszont, ahogy pörögtek az események, teljesen megfeledkeztem róla. Ahogy beleolvastam már, láttam, hogy az egy szerelmes vers, de ki írt ilyesmit neki? Nem tetszik ez nekem. Jobb, ha úgy tudja, tőlem van, ha már így összemelegedtünk az éjszaka.

Ezeknek a gondolatoknak hatására indultam meg a ruhái felé és rejtettem a hanyagul összedobált darabok közé a kis borítékot, hogy megtalálja, és talán ne is tűnjön fel neki, hogy elvesztette. Bár, lehet, ezzel már rég elkéstem.

Így fogtam magam és távoztam a szobából, nem szerettem volna felkelteni azzal, hogy esetlegesen zajt csapok, hiszen olyan édesen aludt.

Jimin POV

Hiába mocorogtam, forgolódtam, csak nem találtam azt a kényelmes pozíciót, ami újra álmot hozzon ekkor még zárt szemeimre. Nem jellemző rám, hogy naphosszakat alszok és lopom a napot, most viszont ezt láttam a legideálisabbnak, de úgy tűnik, mégsem jött össze.  Hátamra fordulva nyitottam fel pilláimat, sütött a Nap, de sugarai már nem vakítottak az ablakon beszűrődve. Nagyot szusszantva ültem fel, de amint egyenesbe tornáztam magam, eddig soha nem érzett mértékű fejfájás tört rám, a gyomrom is, mintha készen állna, hogy saját maga vegye szemügyre a fehér ágyneműt, amilyen hirtelen ültem fel, olyan hévvel huppantam vissza a tollal töltött nagy párnára. Nem, biztosan nem azért fáj a fejem ennyire, mert túl gyors mozdulatokkal ültem fel. Megesik, de ez a borzalom más miatt telepedett rám. De miért is?

Fejemet kezeimmel fogtam közre szemeimet összeszorítva és felszisszentem az újonnan érkezett fájdalom adagra, hogy egy pillanatra se felejtsem el, mi is a helyzet. Túl sokat vacsoráztam volna előző este? Nem mintha lenne emlékem arról, mit is ettem. Nem mintha bármilyen emlékkép lenne az egész estémről!

Várjunk csak.

Szemeim kipattantak és bár a fejem változatlanul sajgott, alkarjaimon támaszkodva néztem végig a helyiségen, amiben épp tartózkodtam. Nem az én szobám, ez egyszer teljesen biztos. Hiába próbáltam evidens kérdésekre válaszolni, hogy kerültem ide, mit csináltam itt, miért nem emlékszek szinte semmire, ami azután történt, hogy leszállt az éj, választ nem sikerült találnom. Ismét felültem és lerántottam magamról a fehér takarót, hogy kiszálljak az ágyból, ám saját magamat ijesztettem és leptem meg azzal, hogy láttam, mindennek tetejében még meztelen is vagyok. Na jó, mégis mi az isten folyik itt?! Lányos zavaromban burkoltam magam vissza, mint egy kis kukac, kezdtem megijedni, netán elraboltak?!

Egyedül voltam a szobában, mégsem tűnt úgy, mintha bezártak volna, és legnagyobb szerencsémre a ruháim is mind megvoltak egy kis széken, nem messze az ágytól, amin ébredtem. Ebben a kis időben már sokadszor ültem fel, ezúttal viszont ki is szálltam az ágyból változatlanul a takaróba burkolózva. Imbolyogva indultam meg a ruháim felé, élesen szisszentem fel, mikor a fejfájás szinte kettéhasította a fejem, egy nagyon rövidke időre meg is feledkeztem róla, hirtelen lett nagyobb problémám is.

Elbotorkálva hanyagul lerakott ruháimhoz egy piros borítékot véltem felfedezni. Hirtelen eszembe jutott az, amit az egyik szolgáló adott, nem volt alkalmam elolvasni, hiszen valahogy sikerült elhagynom. Csak reménykedni tudok, hogy semmi olyasmit nem tartalmazott, ami nem lenne jó hatással rám, ha valaki illetlen kezébe jutna, bár nem mintha okot adtam volna arra, hogy bármi gyalázatosat rám fogjanak. Megfordult a fejemben, mi van, ha ez az a boríték, amit elhagytam. Nem tudom, ennyi idős fejjel illik-e még hinni a csodákban.

Fontosabbnak láttam először magamra ölteni ruháimat, hiszen most még egyedül vagyok itt, ez bármikor változhat, így jobbnak láttam felöltözni. Minden mozdulat szinte fájt, sajogtam tetőtől talpig, a hátsó felemről nem is beszélve. Egyre jobban kezdtem aggódni, mégis mibe keveredtem?

- Átkozott fejfájás... - sziszegtem, amint a vörös borítékkal együtt lehuppantam az ágyra, ami látszólag eléggé megviselt volt, minta egész éjszaka ugrándoztak volna rajta.

Még mielőtt ennek is nyoma veszne, kinyitottam, hogy megnézzem, mi is áll benne. Kis arany színű csík jelezte hol nyílik, pont annál, mint amit előzőleg kaptam. Nem létezik, ez lenne az?

Óvatosan feltépkedtem, hogy ne sérüljön ami benne van és kinyitottam. Fehér papírt rejtett benne, nagy valószínűséggel nekem szánt szöveggel.

"A kártyavár szíve mi volnánk

Közeledik a vég, tudjuk mindketten

A kártyavár bolondjai mi volnánk

Hiú álmokat kergetve maradunk egy helyben

Mintha a mai lenne az utolsó nappalom

Mintha nem lenne következő alkalom

Ami nem te vagy, nekem nem szúr szemet

Minden más csupán koromsötét képzelet

Mint egy rossz szokás, nem vagyunk rá képesek

Bár én még remélek, tedd össze a két kezed

Minden rendben, ha együtt vagyok veled"

Némán néztem a sorokat. Nem tudtam hová tenni az igényes szavakat, nem értettem kristálytisztán, ki az és mit is szeretne pontosan.

- Bár én még remélek, tedd össze a két kezed, minden rendben, ha együtt vagyok veled... - olvastam fel magamnak újra az utolsó sorokat, ezúttal hangosan, bár rajtam kívül aligha hallhatta más. Kicsit helyezkedtem, hiszen a fenekem jelen pillanatban ülésre alkalmatlan volt, próbáltam valami tűrhető pozíciót találni és jobb kezemmel lüktető halántékomat kezdtem dörzsölni, míg a másikban a kissé gyűrött papírlapot tartottam és bámultam szótlanul. Van valaki, akit eddig figyelmen kívül hagytam? De mégis kicsoda? Ez az egész helyzet egyre furcsább és kesze-kuszább, de valami sajnos azt súgja, messze még a vége.

Taehyung POV

Értelemszerű.

Mivel itt meglehet szállni, ezért adnak ételt is, nem csak egy sima italos kocsma ez, így én lovagias módon kértek két adagnyi reggelit, melyet tálcán cipeltem a szobánkhoz, melyben tudtommal még ott kellett tartózkodnia Chimnek is. Remélhetőleg felkelt már, de ha mégse, az se baj, hiszen akkor legfeljebb finom illatokra kelhet, ahogy ágyba kapja a reggelijét. Elvégre is egy kis egyszerű koldus vagy akárki, nem részesül ilyen kiváltságokban, hogy megtapasztalhassák, milyen is a legnagyobbaknak, a magas rangú nemeseknek… egy hercegnek.

Széles mosollyal ajkaimon nyitottam be a kis helyiségbe, ahol egy kíváncsian csillogó szempár fúródott szinte azon nyomban enyéimbe. Egy pillanatra nagyot dobbant a szívem. Határozottan nem múlt el az a vonzás, amit az irányába éreztem. Ah, pedig, ha erre véletlenül fény derül, akkor abból hatalmas baj lehet! Bizonyára őt kivégeznék, de még az is benne van a pakliban, hogy engem is, hiszen a leendő uralkodó nem lehet identitászavaros. Pedig én nem érzem úgy, hogy az lennék, szimplán csak kíváncsi természet vagyok, aki mindent ki szeretne próbálni az életben, mert, ha bármit kihagyok, akkor azt biztosan bánni fogom idővel, hogy akkor anno, mikor megtehettem volna, miért nem tettem. Mindig élni kell az épp felkínálkozó lehetőséggel.

-        Szép jó reggelt, ChimChim! – lendültem bentebb, majd nyomban helyet is foglaltam mellette, letéve közénk a tálcát. – Gondoltam, éhes leszel. Na, meg persze, jót fog tenni egy kis étel a tegnapi ivászat után. Elnézésedet kérem, ha kissé túllőttem vele a célon, de szeretek felönteni a garatra – magyaráztam enyhén előre dőlve, bocsánatom jeléül, mire ő édesen emelte meg kis húsos ujjait és legyintgetni kezdett felém.

-        Nem kell bocsánatot kérned, csak ne hajolgass így előttem! – kuncogta zavarában, ami zene volt füleimnek. Eszembe juttatta az éjszakát, az akkori magas hangját, ahogy a kéjtől elveszítve eszét nyögött fel. – Én szerettem volna inni, csak nem gondoltam, hogy… végül ennyire sok lesz, de annak ellenére egész jól érzem magam, köszönöm, de nem kell aggódnod értem – mosolygott ártatlanul.

-        Megértettem, de akkor viszont muszáj leszel ezt mind kivégezni! Lakjál jól aztán, ha már útra késznek érzed magad, akkor hazakísérhetlek – ajánlottam fel ötletem, mire egy pillanat alatt szállt ki a vér az arcából. Teljesen elhűlve pillogott maga elé.

-        Tessék? – nézett végül szemeimbe. – Nem, egyáltalán nem szükséges ezt tenned, hazatalálok magamtól is. Na, meg aztán biztosan téged is türelmetlenül várnak már otthon, szóval nem kell ennyire készségesnek lenned, én már ezt is nagyra értékelem, hogy hoztál enni. – Furcsa volt, ahogy hirtelen elkezdett hadarni, de inkább ráhagytam. Bizonyára a szülei lehet olyanok, hogyha egy számukra idegennel látják a fiúkat, akkor bizony olyan fegyelmezési módszerekre is képesek elvetemülni, hogy csak lesni lehet. Nem is fogom ezzel zargatni, hiszen nem szeretném elijeszteni magamtól. Azt szeretném, hogy minél közelebb érezzen magához, hogy egyre inkább megbízzon bennem, hogy a lehető legtöbbször lehessen még ilyen csodálatos éjszakában részünk. De vajon… emlékszik rá? Tudja, mi történt, vagy annyira kiütötte magát, hogy egyáltalán semmi emlékképe nincs? Kíváncsi lennék, de, ha rákérdeznék, bizonyára levágná, hogy valami nagydologról van szó, aztán még az is lehet, én jönnék ki rosszul, mert alapjáraton ő nem adta volna át így magát nekem. Jól meg kell fontolnom, mikor, mit, és hogyan mondok neki, hiszen olyan akár egy porcelánbaba. Nem csak külsőre, hanem belsőre is olyan törékenynek tűnik, márpedig én meg akarom tartani, többet akarok tőle. Bár, igazán nem bánnám, ha emlékezne, és úgy beszélgetnénk most. Viszont nagyon is úgy érzem, a megérzéseim azt súgják, hogy ez nem így van. Egyszer pedig muszáj leszek vele megbeszélni a történteket. Nem csak részegen szeretném őt, hanem józanon is.

-        Egyébként – köszörülte meg a torkát. – Mi történt az este? Mármint ne érts félre, vannak képeim róla, de mégse… áll össze a kép – nevetett fel, pirulva döntve előre fejét, hogy az első falatokat elkezdje enni.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor fog kerülni erre a témára. Sokkal inkább azt hittem, hogy irtózni fog tőle, ráadásul még talán távolságtartóbb is lesz, mert annyira szégyelli magát az egészért. Viszont egy biztos, a lényegre nem emlékszik. Milyen kár! Ezt hogy adagoljam be neki finoman?

Jimin POV

V igazán dicséretre méltó reggelivel toppant be a szobába, mikor én már szinte biztosra vettem, képes volt itt hagyni egy számomra még mindig ismeretlen helyen, teljesen egyedül. Ám sokkal inkább foglalkoztatott a levél tartalma és annak írója, habár kiléte számomra még igencsak homályos volt, pont, mint az előző este történései. Gondolkodhatok hosszas időn keresztül, jelen esetben választ nem kapok, legalábbis így gondolom. Még mielőtt túlságosan is elmerültem volna a gondolataimban, V a nagy tálcával és ínycsiklandozóan illatozó étellel megjelent, így a felé érzett dühöm rögtön elszállt, hiszen mégsem hagyott itt, csupán reggeliért ment. Még épp sikerült elrejtenem a borítékot a párna alá. Ha a tudatalattimba rejtett ötletre hallgatnék, azt mondanám, V írta ezt. Ám ez igencsak badarságnak tűnne. Alig ismer még, máris szerelmet vallana? Jobbnak láttam hallgatni a dologról, mostanra biztosan.

Viszont ha nem ő, ki írta?

Habár mindig figyelek magamra és megjelenésemre, amint egy kis felesleg felszökik, máris igyekszek ledolgozni, jelen esetben nem érdekelt, hány réteg háj sző majd át, a hirtelen érkezett reggelinek nem tudtam ellenállni. Képes volt még a fejfájásról is elterelni egy kicsit a figyelmem. V-t néztem, amint egy újabb adagot emeltem ajkaimhoz, az iménti kérdés látszólag kifogott rajta, hiszen erősen kereste a szavakat, mit is mondjon. Mit ne mondjak, valamilyen szinten nekem is kínos volt rákérdezni, bárcsak tudnám, miért.

- Ne fáraszd magad V. Tudom, mi történt - mondtam teli szájjal, mégis komoly hangon. A fiú szemei hirtelen akkorák lettek, mint a piros alma a tálcán, aminek talán a legjobban örültem. Talán megemlítettem neki korábban vagy csak jól tippelt, a kedvenc gyümölcsöm csücsült a sarokban. Nincs is finomabb alma Goyohan almáinál, ezt úgy állítom, hogy máshonnan nem volt alkalmam kóstolni. Hát itt a remek alkalom!

- Tudod? - kérdezte kissé meglepett hangom.

- Tudom, és ne is próbáld tagadni. Nem vagyok én olyan buta - bólogattam.

- Nos, akkor azt hiszem, nem kell magyarázkodnom... De talán valamelyest bocsánatkéréssel tartozom - vakarta meg tarkóját és szép barna íriszeit rám emelte.

Felkuncogtam, hiszen most rajtam volt a sor, hogy nevessek az ő reakcióján, tegnap neki is rengeteg alkalma volt ezt megtenni

- Mégsem bírod annyira az italt, mint ahogy előadod magad, és neked is homály minden, igazam van?