[7/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Jimin POV

Igencsak kezdte szorongatni a határidő Goyohan nyakát, édesanyám izgult, hogy az ünnepségre nem lesz kész az udvar, apám szerint úszunk az időben, szerintem meg feleslegesen civakodnak ezen. Már csak pár nap van a jeles dátumig, de engem egyáltalán nem izgat a készülődés ezen része. Ott segítek, ahol tudok, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hasznomat jeleljék, habár nem vagyok rá kötelezett, ám ugyanolyan lakosa vagyok az országnak én is, ünneplek majd én is, így hát kiveszem a részem a készülődésben.
Sokkal inkább izgat a hwayae-i királyi család látogatása. Szüleim említették már, hogy húsz éve találkozott a két dinasztia uralkodója és családja, de olyan kicsi voltam még, emlékképem nincs róla. Nem régiben a királyi jósasszony azt mondta, ismerős idegen áll nem sokára előttem, talán erre értette. Hiszen, ismerős idegenek jönnek majd az uralkodó család személyében. Kíváncsi vagyok a királyra, ő hogyan látja a világot, hogyan áll a dolgokhoz, hiszen az ő királysága mégiscsak fejlettebb, ezt tapasztaltam én is, de annál is inkább érdekel a trónörökös, aki - reményeim szerint - szintén eljön majd. Vajon olyan, mint amilyennek a mendemondák beállítják? Tudunk majd beszélgetni vagy kínos csend leng körül minket? Már kezdem emészteni a háborút, már feladtam, hogy bármit is tegyek, már nem szeretnék több álmatlan éjszakát, ha ez vár rám, hát legyen. Próbálok arra koncentrálni, ami éppen történik, hiszen bánkódhatok a jövőben, ha a jelenben nem teszek valamit, a múltba nem tudok visszamenni.
Habár nem láttam már több mint egy hete, V minden nap beszökik a gondolataimba. Oly' szívesen találkoznék vele, szeretnék mesélni sok mindent, megnevettetni, vagy nevetessen meg ő, hallgassam, ahogyan nekem szentelve összes figyelmét mond mindent, ami eszébe jut, repüljön az idő, vagy álljon meg, csak hadd lássam! Ám nem tehetem. Vajon ő gondol-e rám? Eszébe jutok vagy csak egy futóbarátság volt a miénk? Több mint két évtizedet éltem le a tudat nélkül, hogy a szomszédban lakik egy angyal, aki képes volt akkora nyomot hagyni bennem, hogy úgy érezzem, szükségem van a társaságára. V megért, legalábbis így gondolom, bármit mondtam, meghallgatott, és nem volt találkozásunk hosszabb másfél napnál, mégis, mintha hosszú évek vigyáznák barátságunkat, ragaszkodnék hozzá, de nem lehet. Más föld szülötte, ahova én nem tartozhatok, és ő sem lépi át Goyohan határát, amit meg is értek. Sokszor gondolok rá, és jó néhányszor szégyellem el magam. Ahogy múlt az idő és buktak le a napok az utolsó találkozásunk óta, álmaim visszatérő jelenetei olyanok, amikre gondolva vörösebb leszek, mint a legérettebb paradicsom és szörnyülködök, mik jutnak az eszembe. Még nőkkel se gondolok ilyenekre, akkor V-vel miért teszem?!
Felettem magasodik, én pedig kiszolgáltatva engedem, tegyen velem, amit szeretne. Meg is teszi, ha már eszem elvette, elvesz hozzá mást is, fájdalmat és kéjt egyszerre még sosem éreztem, de V mindkettőt képes éreztetni velem. Bánom? Egy cseppet sem. Többet akarok, többször, gondolkodni sem tudok tisztán, rá vagyok utalva, de nem félek, nincsenek kétségeim- Jimin, te szégyentelen! Ismét piros pír futott végig arcomon, megint mikre nem gondolok! Kezemmel homlokomra csapva szusszanok mérgesen. Mindeddig azt hittem, mindez csak lázálom, minden csak a betegség szülte rémkép, de most, hogy lassan már teljesen kilábaltam belőle, ami az elmúlt napokban kínzott, nincs mentségem, miért jutnak ilyenek eszembe. Mégis, olyan valóságosnak tűnnek, mégis, mintha átéltem volna, miért lenne ilyen élénken az emlékezetemben, ha nem lenne igaz? Lehetetlen, V nem tenne ilyet. Bár, magyarázat lenne arra, miért ébredtem másnap a ruháim nélkül. Nem! Ez nem történt meg. De ott van a boríték is, benne a sorokkal, melyek olyan érzelmekről árulkodnak, amit eddig nem vettem észre, hogy valaki irántam érezné. Ám reggel ott várt a ruháim tetején, ha nem a pult mögött morgó öregasszony volt, akkor V. Istenem, add, hogy ne az a nő legyen!
- Herceg, vigyázzon! - Hallottam egy kiáltást a hátam mögött, de mire reagálni tudtam volna, már csurom víz voltam. Hirtelen ért a jéghideg víz, teljesen beleborzongtam, szememből kitörölve a vizet láttam, hogy egy rémült tekintetű nő áll előttem.
- Felség, nagyon sajnálom! Baleset volt, kérem, ne haragudjon rám, bocsánat! - Rögtön térdre esve esedezett bocsánatomért, ha nem lépek hátrébb, a cipőmet is elkezdi csókolgatni, csak ne végezze az akasztófán. Sosem tennék ilyet, ilyen apróságért pláne nem.
- Ugyan, álljon fel! - szóltam rá, semmi szükség erre, én érzem magam kellemetlenül, amiért ennyire felnagyítja az ügyet. - Én voltam a figyelmetlen, látja, nem olvadtam el - mosolyogtam rá az ekkor már ismét talpon álló nőre. - Adja ide a vödröt, az én hibámból történt, amint átöltözök, megtöltöm.
- Jimin herceg, ilyet nem tehetek! - rázta fejét serényen.
- Tán azt hiszi, nem bírnám el? - mosolyodtam el.
- N-nem, dehogy!
- Akkor adja ide - nyújtottam kezem, amibe habozva bár, de belecsúsztatta a vödör fülét. - Menjen, tartson szünetet, reggel óta dolgozik, egy kis pihenőtől még nem veszett el a királyság - kacsintottam rá.
- Köszönöm, felség. - Mélyen meghajolva hálálkodott, mintha megváltottam volna és elment. Én is utamra indultam, hogy ingemet lecseréljem, ami bár fekete volt, nem okozott volna kellemetlenséget, de mégiscsak most gyógyultam fel a csúnya megfázásból, ha ismét lebetegednék, anyám még meg is büntetne érte.

Immáron száraz öltözékemben álltam a kis földben álló csap mellett várva, hogy a sötétzöld vödör megteljen, mikor arra keveredett a lovász.
- Üdv, Jimin herceg - harsant hangja jó kedvűen, felé nézve az én arcomra is mosoly húzódott.
- Minhyun, hát neked nincs dolgod? - kérdeztem vigyorogva.
- Dolgom? Ezernyi, csak kedvem semmi.
- Nocsak, egy ingyen élő!
- Én? Meglehet.
Nevetve csóváltam fejem, elzártam a csapot, mikor a vödör megtelt és elindultam, hogy odavigyem a vizet, ahova szánták.
- Hogy szolgál egészsége, felség? Hallom, ledöntötte valami betegség.
- Már teljesen jól vagyok, egy problémával kevesebb.
- Netán gondja van?
Kicsivel arrébb érve megálltam a hatalmas fűzfa árnyékot adó hosszú ágai alatt és szusszantottam egyet, jelezve Minhyunnak, igen, gond az van, jobbnál jobbak.
- Gond az, míg világ a világ, lesz. Csak kérdés, hogy meg tudok-e birkózni vele.
- Ebben egészen biztos vagyok - veregette meg a vállam a lovász. - Nincs olyan probléma, ami ne lelt volna megoldásra. - Számat elhúzva bólintottam egyet és az egyenletes zöld pázsitot kezdtem pásztázni.
- Mondd Minhyun, mit tennél a helyemben, ha választanod kéne, a szívedre vagy az eszedre hallgass? Akkor is, ha bármit választasz, rosszul jársz?

Taehyung POV

            Hajam tépkedve léptem hálókörletembe, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy teljesen egyedül vagyok, hangos hörgésszerű hang hagyta el torkomat, bezengve a szoba csendjét.
            Egyszerűen nem hiszem el, amit apám mondott a tárgyaláson! A másik királyság, akik köztudottan lentebb állnak tőlünk a hierarchiában, mivel fejletlenebbek, mint mi, kedves gesztusból meghívtak minket magukhoz egy bálra, így esélyt adva a békülésre, a békés jövőre, erre apám kitalálja, hogy játsszuk el a nagy pajtikat, majd váratlanul indítsunk ellenük támadást, rohamozzuk le őket, mikor a legkevésbé számítanának rá, és foglaljuk el földjeiket, hogy aztán ily módon egyesüljön a két királyság. Miért nem jó mindenkinek minden úgy, ahogy van és kész? Miért kell állandóan túlkomplikálni mindent? Miért kell támadást indítani? Semmi értelme, maradnánk inkább békességben! Nem, nem azt mondom ezzel, hogy nem szükséges a területszerzés, de istenem! Nem egy tőlünk gyengébb királysággal kéne kekeckedni, főleg nem azokkal, akik talán barátsági szerződést is képesek lennének aláírni velünk. Végülis, ki tudja, lehet, hogy tényleg az a szándékuk, hogy barátságban legyen a két királyság, esetleg jövőben összefogjanak, és együtt hódítsanak területeket. Miért ne lehetne ezt az egészet így elintézni, ilyen békés módszerekkel? Annyira felesleges háborúzni egymással! Csak vér fog folyni, de az rendesen! Miért jó az bárkinek, ha teméntelen ember hull el a porba? Veszteség mindenkinek, semmi értelme! Úgy tűnik, a magas pozícióban állóknak megárt a hatalom, az uralkodási vágy, és mivel képtelenek mással lekötni magukat, úgy döntenek, hogy háborút indítanak, hadd legyen minek fennmaradnia rólunk az utókornak.

            Az ágyamba vetettem, egyenesen hasra dobva magam, belekiáltva az egyik hatalmas, pihe-puha párnámba, mely így kellőképpen elnyomta a hangom. A gondolatok megállás nélkül kavarogtak a fejemben, teljesen összekuszálva az eddig rendszerezett, felépített rendszert. Végül kimászom a baldachinos franciaágy adta kényelemből, szekrényemhez léptem, kikaptam pár ruhadarabot, majd azokkal indultam meg a hatalmas fürdő felé, elhagyva a helyiséget. Út közben senkivel nem futottam össze – nagy szerencsémre -, így nem kellett senkit se leteremtenem valami kis porszem nagyságú hiba miatt. Igen, most képes lennék bárkit lefejeztetni is már csak azért, ha egy pisszenést mer hallatni felém. Valahogy le kell vezetnem ezt a felgyülemlett dühöm, különben tényleg elijesztek mindenkit magamtól.

            Hiányzott Chim is. Látni akartam. Szerettem volna vele lenni, néha meglátogatni, de nem tehettem. A napok egyre zsúfoltabbá váltak, hiszen mindenki meg volt áldva azzal, hogy nemsokára indul az egész királyi família a szomszédba, ahol összeismerkedhetünk velük. Ráadásul a szüleim a lelkemre kötötték, hogy az ott élő herceggel jöjjek ki nagyon jól, mivel nagyjából egyidősek vagyunk az ő elképzelésük szerint. Nekem persze semmi kedvem ehhez az egész színjátszósdihoz, de kénytelen leszek tényleg beszélgetni azzal a trónörökössel, hiszen egyszer, ha mi leszünk a királyok a két különböző területen, akkor ígyis-úgyis muszáj lesz beszélnünk. Elkerülhetetlen, így meg legalább hamarabb megismerjük a másikat, hogy milyen, esetleg a jövőképekbe is beleláthatunk. Ha közelebbről sikerülne megismernem, akkor talán majd ellenük tudnám fordítani az információkat. Nem mintha én meg szeretném őket támadni, hiszen bennem van az is, hogy Chim is azon a területen él, márpedig, ha a királyságban kárt teszek, vagy az egész lakosságban, akkor nagy valószínűséggel ő maga is megsínyli. Szerettem volna megóvni saját magamtól, az apámtól, ettől az egész háborútól, ami határozottan érződött a levegőben, hogy készülődőben van. Szívesen magamhoz fogadnám, ha lehetne. A karjaimba akarom zárni, hogy senki ne tudja bántani, hogy megóvjam mindentől. Talán… talán még meg is oldható lenne, hogy átkerüljön hozzám, bár az biztosan nagy port kavarna, de mivel csak egy kis nincstelen paraszt, aki nagy valószínűséggel a szüleinek segít a földeken dolgozni, fel se tűnne annyira a királyságnak a hiánya. Az ittenieket meg csak-csak sikerül valamilyen úton-módon meggyőzni arról, hogy ő idekerülhessen. Nem jelentene nagyobb gondot, sőt! Elintézném, hogy ne zavarjon semmit! Velem lenne egy szobában… óh, mily jó is lehetne! Minden egyes nap láthatnám, minden nap csókolhatnám édes, puha, dús, mézes ajkait, melyek csak úgy hívogatnak, csábítanak, hogy vegyem birtokba őket. Több olyan éjszakát szeretnék, mint amilyet a kocsmában is eltöltöttünk együtt.

Jimin POV

Nehézkesen fordultam hátamra fehér ágyneművel takart ágyamon, az utóbbi napok munkája igencsak megmozgatta minden izmomat eltekintve attól, hogy ügyelek kondíciómra. Egy, a párnámból kikandikáló lúdtollat húztam ki fejem mellől és kezdtem vele szórakoztatni magam. Számhoz téve nagyot fújtam, az pedig gyorsan reppent fel és lassan szállingózott le, egyenes de mégis görbe utat bejárva. Bal lábamat talpra húzva adtam helyet jobbomnak, hogy a másikon átdobva lógassam. Annyira nem volt kedvem semmihez, jelen pillanatban csak létezni akartam, semmi mást. Még a szobám köves plafonja is érdekesebbnek tűnt, mint bármi más; sok nem teljesen egyforma alakzat alkotta a folytonosságot, mely a biztonságot adta fejem felé. Hideg volt és rideg, mégis kellemes meleget adva a helyiségbe. Hwayaeben más volt a fogadó plafonja, fehér volt, egyenletes, vastag fa rudakkal keresztezett, barátságosabb volt a sötét, élettelen kőkockáknál. Hwayae barátságosabb volt az egyhangú Goyohannal. Szeretem a királyságot, hiszen, egészen addig azt hittem, ez a világ közepe, maga a Paradicsom, míg nem lett viszonyítási alapom. Talán ezért nem vittek engem még soha más országba? Azt akarták, hogy azt higgyem, mindennek úgy kell lennie, ahogy Goyohanban van? Minderre mostan jövök rá, hogy fejem kezd kitisztulni. Mintha egy nap elég lett volna, hogy a 20 év minden perce romba dőljön akár egy kártyavár, csak úgy, mint a világról alkotott elképzelésem. A királyság bizony nem a világ közepe, most már tudom. Tudom, ahogy azt is, hogy van ennél fejlettebb, élettel telibb hely is, és valószínűleg nem csak Hwayae az. Nem éreztem még, hogy szülőföldemet szégyellnem kéne, de nagyon jó döntésnek gondoltam azt, mikor a legutóbb én mentem át V-hez, nem pedig ő én hozzám. Így legalább megkíméltem magam attól, hogy lesütött tekintettel ismerjem el; igen, vályogházak, földutak, földeken dolgozó emberek, egyhangúság, színtelen élet, ez Goyohan. V, nézd mit tettél! Elérted, hogy akaratodon kívül távolodjak el az országomtól, ha nem is nagyon, de eléggé ahhoz, hogy másként vélekedjek róla. És már megint rád gondolok. Félő, hogy kezdek megbolondulni.

Mérgemben nagyot szusszantva takartam el arcom kezeimmel, ujjaim közt tartva a pihetollat. Próbáltam másra gondolni, próbáltam elhitetni magammal, hogy jól döntöttem, hogy nem mentem a folyóhoz azóta sem, hogy nem kerestem V-t, de mindeközben másik felem még mindig undorítónak, kétszínűnek és gyávának tart. Magam ellen harcolok magam mellett.

Kezeimet magam mellé ejtve hunytam le ismét szemeimet, élveztem a csendet, és reméltem, nem zavar meg senki.

Ám ekkor kopogtattak az ajtómon.

Felmordulva ütöttem bele az alattam elterülő paplanba - Szabad.

A nagy fa ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy a mögötte álló szolga belátást nyerjen.

- Felség, minden rendben? - kérdezte a kicsiny termethez tökéletesen illő vékonyka hang. Nem sokat láttam belőle, de arra a következtetésre jutottam, hogy ez a lány adta át félve a borítékot, amit még mindig a párnám alatt őrzök, benne a szépen írt szavakkal.

Kérdése hallatán homlokomat ráncoltam és bal alkaromra támaszkodva fordultam az ajtó irányába - Minden a legnagyobb rendben. Miért? - hirtelen jött érzés kerített hatalmába a szolgával kapcsolatban. Furcsának találtam. Néha látom csak, ezért volt, hogy a múltkoriban nem tűnt ismerősnek, és amikor épp egy légtérbe kerülünk, igyekszik minél hamarabb eltűnni. Mintha szándékosan kerülne, tán fél tőlem? Hisz nem adtam rá okot. Most pedig itt van, és azt kérdezi, rendben van-e minden.

- A király kereste nem régiben - válaszolt kerülve a szemkontaktust, az ajtó szélét úgy szorongatta, hogy ujjainak végei kezdtek elfehéredni. Nem nagyon értettem az összefüggést kérdése és mostani kijelentése között, de az jobban foglalkoztatott, hogy apám látni akar, mintsem titkos rendőrséget játszva kérdezzem ki a lányt, mi is az igazi szándéka.

- Köszönöm, hogy szólt - bólintottam felé, ő pedig ezalatt már el is tűnt, pedig a mozdulat sem tartott tovább egy szempillantásnál. Úgy tűnik, nem csak én kezdek megkattanni.

Az ágy mágnesként húzott volna vissza magához, de a király szándéka erősebb volt, muszáj voltam kikelni kényelmes fekhelyemről és megkeresni, hogy tudjam, mit szeretne. Csak reménykedni tudok, hogy bármi is áll szándékában, a kastélyon belül történik majd, és nem kell kimozdulnom.

Ez nem az én napom. Apám mellett eddig szótlanul sétálgattam, hallgattam őt, de egy elhangzott szavára nem emlékszem. Sokkal inkább aggódtam. A király kitalálta, menjünk el egy sétára, útközben pedig beszélgetünk mindenről, mint apa a fiával, és mint uralkodó a trónörökössel. Ezzel nem is lenne akkora bajom attól eltekintve, hogy semmi kedvem nem volt elhagyni a kastély udvarát, de a kismilliónyi goyohani út és irány közül miért pont a folyó menti sétát kellett választania? Egy karnyújtásnyira folyik az élet mellettünk Hwayaeben, édesapám pedig hátul összekulcsolt kezekkel járkálgat a homokos úton, mintha minden rendben lenne. Nem! Semmi nincs rendben! El akarok innen menni most azonnal és soha vissza nem jönni! Minden egyes lépés kard volt a szívembe, miért kell itt lennem?

- Érted már, fiam? - tört utat agyamba a király hangja. Ötletem nem volt, mi hangzott el és mi az egyoldalú beszéd témája, hiszen a szememnek nem akarok hinni, agyamat ki akarom kapcsolni. Dús bokrok közt haladtunk el lassan, kusza ágaik viszont átlátást biztosítottak a nyugodtan sodródó folyó túloldalára, ahol épp egy alak pihent egy vastag fa tövében legelésző lovával.

- É-értem, hogyne érteném - válaszoltam a kérdésre, amiről azt se tudtam, mivel kapcsolatos, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a kiszúrt fiúról. A zöld levelekkel tarkított ágak között lestem át, néha meg is botlottam egy-egy kisebb kőben, ahogyan próbáltam a tempót tartani. Az alak, aki megragadta a figyelmem, csak ült, nem csinált semmit, békésnek tűnt, neki megadatott élvezni a nyugalmat, ami után én megint csak sóvárgok. Mégis mennyi az esélye annak, hogy V-t látom? Nem, biztosan csak összekeverem valakivel, csak bebeszélem magamnak.

- Jimin, mit nézel annyira? - bökte meg vállamat apám, mire riadtam néztem rá. - Csak nem pár fürdőző lányon akadt meg a szemed? - kérdezte kuncogva.

- Tessék? Nem! - csóváltam a fejem serényen ellenkezésképp. - Elnézést, figyelek.

- Fontos dologról kell beszélnem veled - tette keresztbe karjait maga előtt. Nos, nem a legalkalmasabb pillanatot választotta, hiszen képtelen voltam rá figyelni, annál is inkább fürkészni a folyó túloldalát.

- Mi lenne az? - kérdeztem fél szemmel rásandítva.

- Örülnék, ha tényleg figyelnél! Mégis mi az, ami ennyire érdekel? - hangjából ítélve, kezdtem kiakasztani. Közelebb hajolva a bokorhoz próbált rájönni, kit is bámulok, habár konkrétan még én sem tudtam. - Fiam, nem látok mást egy parasztnál, nehogy már jobban foglalkoztasson, mint királyapád szava! - fordult felém hitetlenkedve, mire elszégyellve magam hajtottam le fejemet.

Karon ragadva indult el velem, hogy a sűrű bokor mellől elmenve foglaljunk helyet a zöld fűben. Ritkán láttam eddigi életem során így, nem hivatalosan viselkedni, ami eléggé meglepett, ötletem sem volt, mi az, amiről beszélni akar velem és így áll hozzá. Ezek szerint nem lehet annyira komoly, tekintete mégis erről árulkodik.

- Most már tényleg figyelek – hazudtam. Figyeltem, de még mindig nem teljesen rá. Habár arrébb mentünk, még mindig átláttam a másik oldalra.

- Nos, te is tudod nagyon jól, nemsokára betöltöd a 25-dik életéved, tisztában vagy vele, mit jelent ez.

- Fejemre kerül a korona - sóhajtottam fejemet hátrabiccentve és magam mögött megtámaszkodva.

- Néha a Sors nem ért egyet azzal, amit mi, emberek eltervezünk. - Hangja úgy csengett, mint aki beletörődött valamibe, amin már nem akar változtatni, mert nem tud, mert lehetetlen. Szinte már üveges tekintete nem szakadt el az esteledő égbolttól, talán csak én nem vettem észre eddig, vagy csak hihetetlenül jól álcázta, de a király megöregedett. Arca ráncosodni kezdett, haja kifakult, alkata meggyengült, mindezt ez idáig is láttam, de hogy lelke is megfáradt már, csak most jöttem rá, így, hogy nem szólt semmit, csak nézett előre.

- Mit ért ezalatt, apám? - vontam fel kíváncsian szemöldököm, mire ő az égre mutatott.

- Látod azt a fényes csillagot? - kérdezte ajkain apró mosollyal.

- Yejun mindig azt mondja, onnan néznek le ránk a dinasztia volt uralkodói - mondtam vállat rántva a nagy csillagot bámulva.

A király felkuncogott - Legyen így, Jimin. Én is onnan nézem majd minden tetted, amit igazságos uralkodóként teszel és Goyohant a magaslatokba emeled. - Ekkor sóhajtott egyet. - Én megbuktam, fiam. Egy kiüresedett ember vagyok már csak, akinek nincs már semmije, amire büszke lehet, csak a családja. A korona még az enyém, de nem lelem már benne örömöm. Az én időm, úgy tűnik, lassan lejár.

- Királyuram, egyszer mindenki homokóráján lehullik az utolsó porszem - fordítottam felé fejemet. Elhangzott mondatai elérték, hogy az elmúlt időben most először tényleg ráfigyeljek. - De addig még sok idő van, ki kell ezt használni! Goyohan még lehet nagyhatalom, a királynak csak jól kell irányítani.

- Biztos vagyok benne, hogy így lehet, Jimin. Ahogyan abban is, hogy ezt képes leszel véghez vinni. - mosolygott rám.

- Hogy én? De hiszen, én még nem állok készen erre! - hitetlenkedtem. Mégis miről beszél? Hogy én nagyhatalmat csináljak ebből a kicsi királyságból? Elérhetetlenebbnek tűnt, mint az előbb bámult csillag az égen. Mindvégig azt hittem, hogy bár király leszek pár éven belül, mindez egy ideig csak formaiság lesz, apám fog továbbra is irányítani, ám az elhangzottakból ítélve, ez nem így lesz.

- Nagyon is készen állsz rá, fiam. Úgy látod a világot, úgy állsz a dolgokhoz, ahogyan kell, hogy elérd, a világ végén is tudjanak majd Goyohanról. Erre igazán csak akkor döbbentem rá, mikor próbáltál meggyőzni a háború eltörléséről. Neked minden lélek számít, egységben látod az erőt, békében a hatalmat. Ilyen vezető kell a népnek. Ilyen, mint te. - Arcvonásai megszilárdultak, egyszerre beszélt ellenkezést nem tűrően és büszkén. - Elérkezni látszik a te időd, Jimin herceg.

Taehyung POV

            Minekután hosszú-hosszú napokig csak szenvedtem, őrlődtem legbelül, amit persze másoknak próbáltam a legkevésbé mutatni, úgy döntöttem, kimegyek a folyóhoz, ahol először találkoztunk Chimmel. Fogalmam sincs, vajon mit csinálhat, de mielőtt ez az egész bálozás elkezdődne, szeretnék még egyszer utoljára találkozni vele, hiszen olyan ritkán látjuk egymást. Azt se tudom, miért akarom őt ennyire, miért vágyom társaságára, miért nem bírok szinte lélegezni nélküle. Úgy szippant magához, hogy még ő sem tud róla, észre sem veszi, pedig ez a vonzódás csak úgy szikrázik a levegőben. Akarom őt, akarom a nap minden percében! Nem végezheti egy parasztföldön! Több jár neki, mint amennyit valójában kap, nem ilyen sorba kellett volna születnie.

            Mélyen magamba szippantva a levegőt jártam a már megszokott utat a parthoz, hol reményeim szerint összefuthatok vele. Ha ez mégse történne meg, legalább az emlék miatt, az érzésekért térek vissza. Viszont, ahogy egyre közelebb értem, konstatálnom kellett, egyedül vagyok. Mire is számítottam, hogy majd minden egyes alkalommal egy rugóra fog járni az agyunk? Nem lehetünk itt mindig egy időben. Legközelebb, ha valahogyan sikerülne kapcsolatot létesítenem vele, akkor azzal fogom kezdeni, hogy megbeszéljük a legközelebbi időpontot a találkához.

            Leültem a már szokásos fa tövébe, rá egy vastagabb gyökérre, hogy aztán egyik kezem az ölemben pihentetve, másikat lelógatva magam mellett tépkedjem a fűszálakat. Folyamatosan csak ugyanazok a gondolatok gyötörtek, mint eddig is az elmúlt napokban és szinte már kezdtek idegesíteni, szerettem volna nem e körül kattogni, de egyszerűen minden gondolatom a bál és ChimChim körül forgott. Egyszerűen bárhogy próbálkoznék, nem jön össze, hogy másra fordítsam figyelmem és szenvedésem tárgya is boldogsággá változzon. Ezen gondolatok között vezettem fel egyszeriben pillantásom a túlpartra, ahol nem is olyan messze a bokrok és fák között két alakot szúrtam ki. Szemeim résnyire szűkítve próbáltam kivenni, hogy vajon kik lehetnek. Talán Chim? Ugyan, nem lehet, hiszen miért is hozott volna magával valaki mást? Valaki mást, aki… aki a távolból nem igazán kivehető, de mintha idősebb lenne. Ráadásul a ruházatuk sem épp egy paraszthoz méltóak, olyan, mintha valami nagycsaládból származnának. Bár, ahogy egyre jobban szuggeráltam alakjukat, úgy éreztem, az a személy ott Chim, mégse lehettem benne teljesen biztos. Ő nem így öltözik, nem sétálgatna ilyen békésen, ahol bármikor megláthatom valaki idősebbel. Végülis senki nem venné jónéven, ha rájönnének a köztünk történtekre. Én se mondtam el senkinek, gondolom ő se tette. Mégis, mi van, ha az tényleg ő?

            Alakja viszont egyre haloványabb lett, egyre kevésbé láttam főleg, mikor leültek, így lesütve szemeim tépkedtem tovább kissé morcosan a fűszálakat. Nem igaz, miért nem láthatom legalább egyszer még? Az égiek nem akarnák találkozásunk?

            Hazamentem, ugyanolyan hangulattal voltam telve, mint eddig, ráadásul a helyzetemen az sem könnyített, hogy már tényleg csak 1-2 nap választott el a nagy eseménytől, ahol kénytelen leszek behízelegni Goyohan hercegének. Nem szeretném azt a bált. Nem szeretnék menni, nem szeretnék én semmit csak Chimet! Ez már szörnyen betegesen hangzik…