Oldalak

2017. január 15., vasárnap

[7/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Írta: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: komédia, kisebb dráma
Megjegyzés: Na, most elég sűrűn hoztam részeket, hétköznap nem tudom, hogy várhatóak majd, valószínű inkább hétvégén lesz új rész, de addig is, jó olvasást ehhez! ^^



Jimin POV

Amint végzünk a pakolással, előkotorászom a táskámból a cd-t, amit Nam adott, hogy azt Taehyungnak nyújtva tegye be valahova, hogy végig tudjuk hallgatni mindet. Az első zene hamar megszólal, én pedig leülve az ágyra hallgatom figyelmesen, folyamatosan valamilyen koreográfiát képzelve rá, de így első hallásra nem tűnik túl megnyerőnek. Ettől sokkal intenzívebb hatást keltő számra van szükségünk, hogy lenyűgözhessük a közönséget, hiszen mégis csak a tévében fogják adni. Nem mindegy, mit adunk elő, én pedig már régóta vágyom egy ilyen lehetőségre, hogy megnyithassak egy rendezvényt, annak a táncát pedig egyszerűen lenyűgözőre terveztem. Most, hogy végre itt a nap erre – csak éppen olyan személlyel, akivel nem kéne -, a lehető legjobbat ki kell hozni belőle. Nem hagyhatjuk, hogy csalódás legyen a vége, mikor Namjoon elmondása alapján tetszett a szervezőknek az ötlet, miszerint mi rukkoljunk elő valamivel. Taehyung nem ronthatja le a teljesítményt.
- Lépj tovább, ez nem jó – közlöm monotonon, mire már vált is a szám egy következőre, de annak már az első tíz másodperce se fog meg, de még várok egy kicsit, hogy ne hozzak elhamarkodott döntést, de nem változik a véleményem. – Tovább. – Ismét egy új szám, ami már valamivel elviselhetőbb, de még mindig nem az igazi, azért várólistára helyezem. – Tovább.
- Nem – vág közbe, mire felkapom a fejem rá, egyenesen szemeibe nézve. – Ezt hallgassuk végig. Szerintem többet ki lehetne hozni belőle, mint amilyennek tűnik.
- Nem altatni akarjuk a nézőket, hanem lenyűgözni – torzul grimaszba arcom.
- Igen, éppen ezért ez a szám szerintem egészen jó. Táncban kell megmutatnunk magunkat, nem pedig a zenében. Erre egy tök jó koreográfiát ki lehetne találni, éppen azért, mert olyan a dallama, ami sokat mond, így több a lépések lehetősége is – magyarázza, amibe nem is nagyon tudnék belekötni, de én akkor sem érzem az igazinak ezt a számot.
- Nem csak ez létezik – emelem meg picit a hangom. – Előbb hallgassuk végig mindet, utána a jobbakat hallgassuk meg újra.
A következő számok némelyike között vannak, amik tetszenek, de azok Taehyungnak nem, viszont, ami neki tetszik az meg nekem nem, így elvitatkozgatunk arról egy darabig, hogy melyik miért jó, hogy mit lehet belőle kihozni, hogy miért is voksolunk annyira arra, szóval próbáljuk meggyőzni a másikat, amit Jungkook csak csendben hallgat végig, hol rám, hol barátjára kapva fejét, de nem szól bele. Már ez is egy jó pont nála, hogy nem akar belekotnyeleskedni egy olyan dologba, amihez semmi köze, bár lehet, a végén az ő véleményét is ki kellene kérnünk, ha sehogy se jutunk dűlőre.
- Indítsd újra az előzőt – szólok, mikor már a felénél járunk az egyik számnál.
- Miért? Ez szerintem jobb – erősködik tovább, mire villámokat szóró szemekkel nézek fel rá. – Jó-jó, indítom már – fordul vissza a lejátszóhoz, és újból felcsendül az a szám, ami eddig a legjobban megfogott. Ebben valahogy minden benne van, aminek lennie kell, a hangulattal, mindennel együtt. Ez lesz a tökéletes választás.
- Erre fogunk fellépni – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, mire neki tátva marad a szája a meglepettségtől, ezzel pedig az én arcomra egy halovány mosolyt csal. Az eddigi este folyamán már sokadszorra sikerül elérnem, hogy így nézzen, ami egyszerre aranyos, de közben felemelő is, hogy tehetetlen velem szemben.
Remélem, nem gondolta, hogy majd lesz irányítása felettem, mert akkor azt hiszem, egy nagyon kényelmetlen beszélgetésben lesz részünk. Fel kell világosítani, hol a helye, ha már nem bír magával. Még soha nem vett részt versenyeken, egyáltalán el se ment ilyen rendezvényre, és ő akarja megmondani, hogy milyen legyen? Úgy gondolom, egy „kicsit” több tapasztalatom van már ilyen téren. Ezzel a számmal lenyűgözőek leszünk, már, ha sikerül együtt dolgoznunk.
Lassan felállok az ágyról, miközben a zene még mindig szól, nekem pedig folyamatosan szebbnél szebb mozdulatok lebegnek a szemem előtt, amiket megtudnánk csinálni együtt. Még jól is nézne ki, hiszen… hiszen bármennyire is nem csípem, amíg nem nyitja ki a száját, igenis jóképű, a nézők pedig csak a látványra kíváncsiak, így nem lesz gond ilyen téren. Ilyen téren azt hiszem, irigyelni való. El se hiszem, hogy ezeket én gondolom róla! Biztosan elment az eszem.
- Merre is van a fürdő? Elmennék megmosdani – guggolok a táskámhoz, hogy kivegyem belőle a bokszerem és a köntösöm, majd azokkal a karjaim között állok fel.
- Megmutatom – áll fel ültéből, majd előttem kilépve a szobából megy végig a folyosón, amit én végig követek, majd végül az egyik ajtónál megállva, azt eltolva jobbra lép be a helyiségbe. – Zuhanyzónk nincs, szóval kénytelen vagy kádban letusolni – lép az említett helyhez, majd sorba mutogatni kezd a kis tusfürdős tubusokra. – Ezt ne használd, az anyáé, az pedig apáé, nem szereti, ha elveszem tőle. Ez viszont az enyém, azt nyugodtan használhatod, ha pedig hajat akarsz mosni, akkor ezt ajánlom. Itt pedig megtalálod a szükséges eszközöket, ha szükséged lenne bármire, mivel nem tudom, mik a fürdési szokásaid, de mindenesetre itt lesznek – mutat körbe mindent, majd rám pillantva szemei egyenesen karjaimra tévednek, mire máris nyitja száját a következő monológjára. – Azokat nyugodtan leteheted ide – mutat egy kis szekrényre, ahol sok kis holmi szanaszét hever, de összébb is sepri őket számomra, hogy elférjek, majd újból szemeimbe néz és megszeppenten áll, mintha ő lenne a vendég. Nálam bezzeg milyen otthonosan érezte magát!
Hosszas másodperces elteltével is csak néz rám, mire már megemelem szemöldökeim kíváncsian, hogy mit is szeretne még, de nem szólal meg, csak néz rám megilletődve, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Nem fürdesz? – teszi fel váratlanul a kérdést, ami villámcsapás szerűen ér.
- Sztriptízt ne nyomjak le neked? – lépek elé, hogy ledobhassam a kezemben tartott ruhákat a kijelölt helyre. – Menjél kifelé! – legyezgetem kezeimmel, mire lassan megindul, de oldalazva, hogy közben mégis nekem tudja szentelni a figyelmét.
- Igazán lehetnél kedvesebb is – feleli duzzogva.
- Tudtommal én vagyok a vendég – húzom gunyoros mosolyra ajkaim. – Tudod, volt kitől tanulnom.
Kijelentésemre szemeit forgatja, majd meg is áll egy pillanatra, mire nekiiramodok és kilökdösve a fürdőből zárom magamra az ajtót, hogy végre tisztálkodhassak.
- Hah, elképesztő ez a srác – fújom ki a levegőt hajamba túrva.

Taehyung POV

Hassal bedőlve az ágyamba nyüszítek bele a párnába, amit Jungkook megrökönyödve néz végig, végül mellém ülve paskolgatja meg hátam.
- Elvoltatok egy darabig. – Szemeim nyomban kipattannak szavaira, így arra késztetve, hogy alkarjaimon megtámaszkodva nézzek fel rá. – Már attól tartottam, közösen fogtok pancsolni.
- Hogy mi? Mi ketten? – nevetek fel keserűen. – Ha én lennék az utolsó ember a Földön, akkor se jönne a közelembe. Utál, ki nem állhat. Sugárzik belőle az ellenszenv, amit irántam érez, most pedig, hogy te is itt vagy, még jobban érzem ezt a hatást, mert veled… veled olyan másképp viselkedik – nyomom vissza fejem a párnába keserűen, Kook pedig megértően veregeti tovább hátam.
- Próbálj meg vele kedvesebb lenni – kezd tanácsadásba, ami azért is vicces, mert ő a fiatalabb, és én szorulok az ő tanácsaira? Nevetséges.
- Elutasítana… - dünnyögöm.
- Azért gondolod így, mert még nem próbáltad! Valamivel biztos kiváltottad belőle ezt az ellenszenvet, hiszen lásd, velem mennyire jól elvolt egész úton! Szerintem nem olyan, mint amilyennek páran elmondják, meg amilyennek én is gondoltam. Bizonyára az első találkozásnál rontottatok el valamit az ismerkedésben, máskülönben nem lenne ilyen. Mi oka lenne rá, hogy ennyire utáljon? – bököd meg.
- Hát… volt pár botlásunk, ugye – sóhajtom.
- Na, látod! Ez itt a probléma! Ezeket tragikus eseményként élte meg. Gondolj csak bele, te mit éreznél a helyében. Elmesélted már, hogy mik történtek köztetek, szóval a helyében én se szimpatizálnék veled, minekután tényleg állandóan bajba sodortál.
A fájó pont az, hogy érzem, ahogy a szavaiban ott rejlik az igazság, hiszen tényleg okoztam számára pár sérülést, pedig én csak… nem is tudom, mit akartam tőle. Ilyen kapcsolatot biztosan nem, márpedig ezen javítani kell, ha pedig én rontottam el, akkor tényleg lelkiismeretesen dolgozni fogok rajta, hogy ez változzon.

A következő pár nap hasonlóan telik el, folyamatosan cserélődve, hogy az éjszakákat éppen kinél töltjük. Amikor nálam tartózkodtunk, olyankor Jungkook is jelen volt, hiszen a szülei nem tartózkodtak otthon, Jiminhez viszont nem jöhetett, így amikor ő jött hozzám, akkor jött ő is, így mindig hárman tartózkodtunk a hálóban, ők pedig minden alkalommal együtt aludtak az ágyamon, én pedig a földön, a matracon terpeszkedve el. Folyamatosan furdalt a tudat, hogy ők milyen jól megvannak egymással, de mindennek ellenére visszafogtam magam. Nem adtam hangot annak, hogy rosszul esnek ezek az éjszakák, hogy kiközösítve érzem magam, mert ők egy csomó mindenben egyetértenek. Mikor már rég álomba szenderültek, fájó szívvel pislogtam fel rájuk, hogy én nem lehetek ott közöttük. Igaz, nem bírtam Jimint eleinte, de minekután Jungkook rávilágított arra, hogy ő se viszonyulna másképp hozzám, az volt a mélypontom, a változásom pillanata. Akkor döntöttem el, hogy megfogok változni, így minden egyes nap keményen edzek, és gyakorlom a versenyre a számomat, ami egy héttel később már egész jól ment. Alig maradt pár apróság, melyet még javítgatnom kell, de büszke vagyok magamra, amiért ilyen teljesítményt nyújtok, és még egy csomó idő van a versenyig, elvégre is még nagyjából másfél hónap. Bár, ezalatt az idő alatt még jönni fognak az ünnepek is, amikor nem fogok tudni gyakorolni, hiszen be lesz zárva a két ünnep között is a csarnok, bár még talán elintézhető, hogy bemehessek egy rövidke időre. Nam biztosan eltudná intézni nekem. Visszatérve Jiminre, próbálok nem sokat foglalkozni vele, hogy véletlenül se mondhassa azt, hogy útban vagyok. Nem sokat beszélünk, napról napra egyre jobban elhidegülök tőle, hogy ne érezze feszélyeztetve magát. Végül, mikor már második hete tettem így, már mások is megszóltak, hogy furcsán komoly vagyok az utóbbi napokban, végül Jungkooknak is feltűnt, viszont a szülei már hazaérkeztek, így nem tengette velünk tovább az éjszakákat. Sőt, ami azt illeti, egyik nap sikeresen közöltem Jiminnel, hogy nem szükséges nálam aludnia, elég, ha majd legfeljebb sms-ben kommunikálunk, hiszen elegendő időt töltöttünk már együtt, ami előtt értetlenül állt, én viszont nem vártam meg a válaszát, faképnél hagyva léptem tovább, mintha olyan könnyen jöttek volna a szavak. Ő nem mondta, hogy ne menjek hozzá, de csak úgy nem fogok beállítani. Biztosan nagyon elege van már belőlem, amit meg is értek, hiszen külső szemlélőként még én se tetszem magamnak, akkor hogyan is várhatnám el tőle, hogy elnézze nekem a félrebotlásaim, amikbe őt is beleviszem? A baj az, hogy örökké úgysem tudom kerülni, mert fel kell készülnünk majd a közös előadással is, amiről szoktunk szót ejteni, viszont néha elkezdi felém terelni a szót, amit azonnal hárítok is. Nem szerettem volna megkapni az újbóli lecseszését, bármire is vonatkozzon az.
Hamarosan ünnepek, én pedig egyre kimerültebbnek érzem magam amiatt, hogy próbálom nap, mint nap a maximumot hozni, viszont lélekben tök máshol járok. Fáradt vagyok, pihenni szeretnék, így ez a néhány nap nagyon jól fog jönni.
Amint felcsendül a versenyszámom zenéjének első dallama, újból nekikezdek a próbálásának, pedig már elég késő van, a pályán is már csak én tartózkodom, meg még egy-két ember, akik lényegtelenek, én teljesen nyugodtan gyakorlok tovább, amit ők számtalanszor megdicsértek már. Újból átadom magam a zenének, próbálom a lehető legjobban odatenni magam, vagy inkább csak élvezni, de idegesít a tudat, hogy nem megy úgy, ahogy azt szeretném. Sokkal jobb teljesítményt várnék el magamtól, de úgy érzem, mintha romlanék, nem bírok többet nyújtani. Az ugrásoknál, minden pördülésnél, guggolásnál, bármilyen lenyűgöző formációnál érzem, hogy az izmaim egyre kevésbé bírják, hogy kezdik felmondani a szolgálatot, de akkor sem fejezem be. Fel kell érnem Jiminhez, hogy ne okozzak számára szégyent, ehhez pedig az kell, hogy a saját táncom tökéletesre sikeredjen, hogy neki is tetsszen, hogy megkapjam az elismerését, mert mit ér a az a sok dicséret, ha az az egy, akié kellene, nem mond semmit? Megszeretnék felelni az elvárásainak, hogy ne szégyenkezhessen mellettem, hogy ne érezze magát feszülten, idegesen a környezetemben, de úgy érzem, képtelen vagyok erre. Úgy érzem, a szívem mardossa a tudat, hogy túl kevés vagyok, hogy csak bajt hozok a fejére, semmi mást.
Ugrok, többszörös forgást hajtok végre, majd érkezem a jégre, de a korcsolyám éle beleakad, így elvesztem az egyensúlyom, sehogy sem bírom megtartani magam, én pedig kétségbeesetten kapkodok, hogy valahogy helyrehozzam a hibám, de másik lábammal kirúgom magam alól a talajt, ráadásul a korlát felé csúszom, aminek fejem erősen nekicsapva terülök el végül. Erős sajgást érzek a tarkómnál és a bokámnál, ami egyre csak erősödik, végül érzem, ahogy a hőmérsékletem is megugrik, hirtelen nem is érzem olyan hűvösnek a levegőt. Megpróbálok kezeimen támaszkodva felülni, de azok is felmondják a szolgálatot, így visszaborulok a kemény jégre, halkan felnyögve a fájdalomtól, mely egyre inkább uralkodik el testem felett.
- Taehyung! – hallom meg az ismerős hangot olyan rémülten ejtve ki nevem a szájából, amilyenre sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Hallom, amint lefékez előttem, látom is lábait, amint azokkal letérdel valahogy elém, majd vállamra téve egyik kezét néz rám aggodalmasan. – Fel tudsz állni? Valahogy próbálj legalább felülni, segítek! – nyúl másik kezével is felém, de csak nyüszögve fordítom tekintetem inkább a jég felé.
- Neh… - nyögöm ki az egyetlen szót, ami tőlem telik, mire érzem, hogy enged szorításán, amivel próbált volna felsegíteni.
- Mi? Miről beszélsz? – kérdezi rémülten, amit nem tudok hova tenni. – Ilyen botrányos esést még az életben nem láttam senkitől, Taehyung! A bokád… na, és a fejed? Hogy érzed magad? – hajol közelebb hozzám, mire felé fordítom könnyes szemeimet.
- Hívd… hívd Namot – nyögöm ki, de ő csak fejrázva próbál újból segíteni rajtam, ami össze is jön neki addig, hogy az oldalamra fordít, én pedig azonnal csuklójáért kapok elég erőtlenül, de veszi az adást és megáll mindennemű mozgásban. – Ne te! – Érzem, ahogy az első könnycsepp elhagyja szemem a fájdalomtól, ugyanis az olyan szinten hasít belém, hogy úgy érzem, teljesen elviselhetetlen.
Végül már csak annyit látok, hogy teljesítve kérésem feláll és elmegy a segítségért, amit én már nem láthatok, mert elsötétül előttem a világ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése