[9/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Soo
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: komédia
Megjegyzés: Itt is vagyok a 9. résszel is. Remélem, tetszeni fog! ^^ Jó olvasást!

Jimin POV

Fáj, hogy ilyen szinten elutasít, mikor most tényleg nem szeretnék neki rosszat, egyébként se, csak szimplán az agyamra ment a viselkedésével, ami neki nem tűnt fel, hogy mennyire idegesítő, de ez lényegtelen. Jungkooknak igaza volt, kissé túlzásokba estem azzal kapcsolatban, ahogy hozzá viszonyultam, így nem is várhatok mást tőle, mint elutasítást. A helyében én se tennék másképp, mégis azt szeretném, ha ez változna, és inkább viselkedne úgy velem, mint a legelején, amikor állandóan utánam jött, követett, a nyomomban volt, ami miatt történt jó pár balesetünk, de már az se tud foglalkoztatni. Olyan, mint én a szüleimmel, amit nem hagyhatok. Nem hagyhatom, hogy úgy érezze magát mellettem, mint én a szüleim mellett, hiszen nem ezt érdemli. Hogyan is tudnék változtatni a dolgokon?
- Furcsán viselkedsz, Jimin – jelenti ki hosszas hallgatás után, résnyire szűkített szemekkel méregetve engem, amire nem is tudok mit felelni, csak felhúzom szemöldököm és kérdőn pislogok rá. – Miért sajnálsz mindent? Miért kérsz bocsánatot? Eddig soha nem tűntél olyannak, mint, aki ilyenhez folyamodna. Tervezel valamit?
- Mi? – szökik ki ennyi számon.
- Nem is – folytatja az elmélkedést. – Inkább megszállt egy jó ember szelleme, ezért viselkedsz ilyen törődően.
- Mi van? – csattanok fel felháborodottan. – Azt akarod mondani, hogy én rossz ember vagyok? – Hümmögve kezdi a plafont bámulni, miközben a válaszon agyal.
- A jó emberek nem bunkók valaki olyannal, aki nem vétett ellenük. – Már nyitnám is a szám egy szép monológú válaszra, de feltartva mutatóujját folytatja sajátját. – Viszont, ha valóban megszállt téged a kisangyal, akkor kicsit jobban kéne igyekezned, hogy ezt el is higgyem. Tudod, most is elég gyilkosan nézel. A pillantásaiddal mindent elárulsz, szóval tudom, hogy még mindig ugyanolyan tapló vagy, mint…
- Mit szeretnél, mit hozzak? – húzok erőltetett, széles mosolyt arcomra, mire ismét úgy tesz, mint, aki mélyen elgondolkozik, majd végigelemezve arcom vesz mély levegőt egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Ennél kicsit őszintébben.
Még, hogy nem idegesítő, sőt, egy ártatlan, kis szent lélek, akit óvni kell a széltől is! Elhiszem én, hogy haragszik rám, de azért visszább is vehetne, különben olyat fogok tenni, amit mindketten megbánunk, és erre jelenleg példát se tudnék hozni, mivel fogalmam sincs, mit tennék, ha végképp kihozna a sodromból. Én meg még azt hittem, hogy el fogja fogadni a segítségem, majd minden a rendes kerékvágásban fog tovább forogni, ahogy annak kell, de nem, természetesen neki muszáj húznia az agyam, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgom, minekután így is folyamatosan csak bosszantott. Úgy tűnik, kedve támadt folytatni, csak másabb formában, aminek a neve: „Húzzuk Jimin agyát addig, míg fel nem robban!”. Igazán bíztató felállás, főleg, hogy a drága barátját is akármikor rám tudja uszítani, ha valami nem tetszik neki, mivel most elég harapós kedvében van az is. Mindenki utál? Az égiek se akarnak nyugtot számomra. Mivel érdemeltem én ezt ki? Eleget szenvedtem már kisebb koromban, nincs szükségem rá most is. Nem szeretnék senkiért se aggódni, nem szeretnék senkiért se tenni semmit, én csak és kizárólag magamért akarok élni. Miért ilyen nehéz ezt elfogadni?
Egy újabb reménytelen mosollyal próbálkozom, amint felállok az ágyáról, hogy aztán az ajtóhoz lépve, elinduljak az egyik büféhez, hogy hozhassak neki valami ehetőt és ihatót is, amiben nem gátol meg. Isten igazából fogalmam sincs, mit szeret, mi az, amit szívesen megenne, vagy egyáltalán szükség-e van-e ilyesmire, de természetesen biztosan van, hiszen már hosszú-hosszú órák óta nem evett egy falatot sem. Valami könnyű kellene, hogy nehogy miattam még továbbtartsák bent a kórházban, bár ez már úgyis ugyan mindegy, ha miattam került be. Innentől jobban oda kell figyelnem rá, hiszen nem hagyhatom, hogy ilyen ostoba gondolatok miatt - amik velem kapcsolatosak -, történjen vele baj.
Amint a legközelebbi büféhez érek kiválasztok egy szénsavmentes vizet és egy könnyű kis szendvicset, hogy mégis legyen benne valami, ezeket pedig minden bizonnyal szereti. Ha más nem, akkor majd én megeszem, ha annyira makacs, vagy inkább lenyomom a torkán. Akkor nem mondhatja majd, hogy nem próbáltam meg segíteni neki az evésben, szóval mindenki jobban járna, ha magától is rávenné majd magát.
- Olyat hoztam, amiben nem igazán lehet kivitelezhető dolog – lépek be a terembe, majd leülve az ágya szélére teszem le magam elé a hozott termékeket. – Ilyen fajta szendvicset ettél már nálam is, így gondolom nem utáltad meg néhány nap alatt.
Hosszú másodpercekig csak néz rám szótlanul, amit én kénytelen vagyok tűrni, hiszen, ha megint nekiállok idegesen, hogy egyen már és ne szuggeráljon, akkor abból én jövök ki rosszul. A fene enné meg, hogy ilyen sokáig gondolkozik!
- Köszönöm, de nem kérem – pislog oldalra, kerülve pillantásom, az én szívem meg csalódottan dobban nagyot válaszától. Nem erre számítottam, de nem szabad feladnom, elvégre is azon vagyok, hogy minden visszaálljon a normális kerékvágásba. Nem válhatok olyanná, mint amilyenek a szüleim.
- Márpedig ezt meg fogod enni – jelentem ki határozottan, mire már felém kapja pillantását. – Enned kell, hogy rendesen rendbe jöjj!
- Mondtam már, hogy nem kell a segítséged – biggyeszti le ajkait.
Lehunyva szemeim egy pillanatra gyűjtök erőt ahhoz, hogy a következő lépéseket megtegyem. Váratlanul nyúlok vállához, hogy gyorsan felültessem, ő pedig azonnal megtámaszkodik tenyerein kétoldalt, nehogy visszaboruljon, miközben végig hatalmas boci szemekkel méreget. A szendvicset a zacskójából pillanatok alatt kibontom, majd már tartom is szája elé két kézzel tartva azt, hogy egyen belőle, de ő csak szemöldök ráncolva húzza hátrébb fejét.
- Egyél! – parancsolok rá, és szájának nyomom az ételt, mire csak jobban összepréseli ajkait. – Nem olyan nehéz ezt lenyelni. Nézd csak! – A következő pillanatban már harapok is a szendvicsbe, majd amint lenyelem újból felé tartom. – Így kell ezt csinálni. Nem olyan nehéz.
- Most már beleharaptál, nem kell – finnyáskodik, de kihasználom az alkalmat, hogy kinyitotta száját és belenyomom, amennyire csak lehetséges, a száját.
- Ügyes, és most harapj! Hamm! – mutatom a mozdulatot állkapcsommal, miközben nyöszörögni kezd és azonnal karomra fog hosszú ujjaival. Amint elkezdi eltolni magától a karom, én hagyom magam neki, hiszen így is sikerül elérnem, amit akartam, hiszen legalább egy falatot bekapott. – Ó, nagyon ügyes! – vigyorgok, mintha valami kisbaba lenne. – Látod, megtudod te ezt csinálni, és milyen finom is, hm! – játszok rá szavaimra, miközben lassan lenyeli a kis falatot.
- Azt hittem, megfulladok! – rivall rám, amint végre szóhoz jut, közben végig durcás arcot vágva, ami meg kell, valljam, nagyon jól fest neki.
- Úgy láttam, tudod használni a kezeid, így ezt az esetleges fulladást simán el is tudnánk kerülni, ha hajlandó lennél magadtól enni. Tudod, sokkal hamarabb felgyógyulsz, ha rendesen táplálkozol. Az semmire sem megoldás, ha koplalsz. – Szavaim közben folyamatosan az pörög a szemeim előtt, mikor még kicsi voltam és a szüleim nem adtak nekem enni, ha nem teljesítettem azon a szinten, amit ők elvártak tőlem. Ne szeretném, ha Taehyung is így érezne, mint én anno. Képes voltam akár magamat is éheztetni egy idő után, mikor már hozzászoktam ehhez a fajta bánásmódhoz. Féltem egy-egy rosszabb napon ételhez nyúlni magamtól. Ez nem rajzolódhat át rá.
- Ha megeszem, békén hagysz? – csillannak fel szemei, aminek nem tudom, hogy most örüljek-e vagy sem. Örülnöm kellene, mert újból benne van az a régi csillogás, amit elvesztett egy ideje, viszont ez elég nagy sértés rám nézve, akármennyire is én értem el ezt nála, mivel annak örülne, ha elmennék tőle jó messzire.
- Már miért hagynálak békén? Vagy… mi? – rázom a fejem értetlenül. – Ez úgy hangzik, mintha piszkálnálak.
- Nos, elég frusztráló, hogy ennyire próbálsz segíteni.
Egy lemondó sóhaj kíséretében csuklik előre fejem, amit ő kíváncsi szemekkel néz végig. El se hiszem, hogy komolyan az ő kezében van a gyeplő, én pedig úgy ugrálok körülötte, mintha az életem múlna rajta. Ami azt illeti valamilyen szinten ez igaz, hiszen vele kell majd közös előadást csinálnom, de mégse érzem magamban azt a késztetést, azt az érzést, amit olyankor kellene éreznem, mikor valakit csak azért segítek, hogy aztán ez kölcsönössé váljon. Sokkal inkább érzem úgy magam, hogy szörnyű dolgokat tettem, ezért bűnhődnöm kell, ráadásul az ő jobbléte a legfontosabb most, mivel mégis miattam került ilyen helyzetbe. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy ki akarnám használni, ő mégis ezt állítja.
- Nem tudod értékelni az igyekezetem – vágom hozzá sértődötten.
- A midet?
- Kuss. – Felállok az ágyról, majd ismét az ajtó felé veszem az irányt. – Csak edd meg, majd jövök, csak bedobok én is valamit – magyarázkodom, csak tudnám, minek.

Az esti órák hasonlóképp teltek el, hogy én próbálkoztam kedvesnek lenni, ő pedig folyamatosan elküldött a világ végére, csak ne segítsek neki, mert továbbra is úgy gondolja, hogy ez számomra teher, ő pedig nem akar az lenni. Ó, ha tudná, hogy nem az, de hogy mondhatnám el neki? Nem állhatok elé azzal a kijelentéssel, hogy „Bocsáss meg, bűntudat mardos, amióta Jungkooktól megtudtam, mennyire ellenszenves vagyok neked, ezért úgy gondoltam, folyamatos segítségedre leszek.”. Érdekesen jönne ki a dolog, na meg, nem könnyű egyikünknek sem. Neki sem, amiért kényszeresen megfelelési vágyat érez magában, de nekem sem, hogy nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel, amit én katyvasztottam magamnak. Ahogy ígértem, bent maradtam vele egész éjszaka, de mivel másik ágyba nem fekhetek, mellé pedig végképp nem fogok - így is elég volt az az egy alkalom, amit egyszer át kellett élnem mellette -, a székben ülve nyomot el az álom. Reggel persze, Taehyung hangjára ébredtem, nem hagyott tovább aludni. Úgy viselkedett, mint akit kicseréltek, már nem utasította el a segítségem, hanem ő maga küldött el, hogy hozzak neki ezt-azt, amit én készségesen teljesítettem is, és amiben csak tudtam, segítettem neki, hogy lássa, nem vagyok én olyan rossz ember, mint amilyennek ő gondol.

Taehyung POV

- Rendben van, hazamehet most már – közli velem az orvos, miközben megvizsgál Jimin társaságában, aki nem volt hajlandó ekkor sem kimenni még. – Még legalább két hétig nagyjából ne nagyon terhelje a lábát! Pihenjen sokat, és próbáljon meg vigyázni magára. A tarkóján a seb egész szépen gyógyul, szerencsére megúszta bármi komolyabb sérülés nélkül, így az magától is helyre fog innentől jönni, csak vigyázzon a hajmosással. Lehet, hogy nagy kérés lenne, de nem ajánlom még legalább egy hétig a hajmosást, mivel a sampon nagyon csípné a sebét. Ez végül is az egészséges, nem fog belehalni – magyarázza, amit én figyelmesen hallgatok végig. – Összepakolhatnak és mehetnek is. A számla már rendezve a szüleivel – azzal fogja magát és távozik a kórteremből.
Megereszkedő vállal, félig lehunyt pillákkal meredek magam elé. A szüleim nap közben voltak bent még egyszer meglátogatni, és egész hosszú ideig bent is voltak nálam, aminek az lett a vége, hogy Jimint folyamatosan faggatták, milyen kapcsolatban van velem, hogy ennyire lelkiismeretesen segít nekem. Természetesen, mindenre készségesen válaszolt, de nem tudtam eldönteni, hogy most hazudik-e vagy sem. Olyanokat mondott, hogy még én is meglepődtem, hogy így gondolja-e. Semmi hátsó szándék. Valóban rájött volna, hogy nem volt helyénvaló a viselkedése? Már fogalmam sincs, mit gondoljak róla.
- Ha már úgyis ennyire elemedben vagy, segíthetsz összeszedni a cuccaimat, aztán indulhatunk is. Te az egyik, én a másik irányba, de azért köszönöm a segítségedet – pislogok rá nagy szemekkel, mire meglepetten húzza fel szemöldökeit.
- Hogyan? – rázza fejét. – Nem. Határozottan hazakísérlek, mivel még csak most fogsz kikerülni innen, ki tudja, mi fog veled történni az utcán. Lehet, hogy váratlanul rosszul leszel, szóval nem hagyom, hogy egyedül menj végig egy ilyen hosszú útvonalon.
- Mondom, köszönöm a segítséged – ismétlem meg a mondandóm végét, hátha fogja az adást, hogy a pakolás után elmehetne, de nem úgy látszik, mint aki megérteni próbálja ezt. Mindeközben az ágy szélére kúszom, hogy a cipőimet lassan felhúzzam lábamra.
- Ha út közben bajod esne, akkor az az én lelkemen száradna, mivel megígértem a szüleidnek is, hogy megteszem ezt a kis szívességet, és amúgy is egy ideig egy útvonalon kellene mennünk, szóval így se, úgyse rázhatsz le.
- Mondtam már, hogy köszi – sóhajtom, miközben felállok, hogy a kabátot is magamra kapjam a sállal együtt.
- Nem is figyelsz rám – bokszol vállba, mire egy pillanatra megállok mindennemű mozgásban, majd hirtelen ötlettől vezérelve, hogy ne higgye azt, hogy velem ilyen közvetlenül viselkedhet, úgy teszek, mintha megfájdulna a vállam, és visszaülök az ágyra, melyre lassan eldőlök sziszegve, eltorzult arcvonásokkal.
- Ah, a karom! – kiáltok fel.
- Mi? Nem is ütöttem akkorát! Egyébként is csak a válladat értem, ami nincs is megsérülve. Nem is fájhat! – próbálja menteni a menthetőt, de csak tovább sziszegek a megjátszott fájdalomtól.
- Ott nem lettem megröntgenezve, tudod, ott is bevertem, és… - Nem is tudom befejezni, ugyanis szavamba vágva hajol le hozzám, hogy megvizsgálhasson közelebbről.
- Ennyire rossz munkát végeznek ebben a kórházban? Tényleg… tényleg megsérülhetett a karod is. Mi tévő legyek? – harapja be alsó ajkát félve, miközben folyamatosan körbe-körbe pislog a szobában, valami megoldáson gondolkozva.
Gyorsan felülök, érzelemmentes arckifejezést produkálva ki magamból.
- Pakolj össze nekem, nincs semmi bajom – pöckölöm orron, mire odakapja mindkét kezét, amivel kuncogásra késztet.
- Hazug – dörmögi tenyere takarásában.
Hosszas vitatkozások után végre sikerül elhagynunk a kórház falait, ami megnyugvással tölt el. Boldogan, felszabadultan szívom magamba a friss levegőt, mely már úgy hiányzott, hiszen a korcsolyapályát juttatja eszembe, hogy mennyire szeretek ott lenni, hogy az a hobbim, a mindenem, ami nélkül nem lehetnék önmagam. Nem szeretném emiatt a sérülés miatt abbahagyni, mert akkor fennáll annak a veszélye, hogy kiesek a ritmusból, és január végén itt a verseny. Az már nincs túlzottan messze.
Egy darabig szótlanul sétálunk egymás mellett Jiminnel, ami igazából nem is zavar, mert legalább tudok gondolkodni, viszont úgy tűnik, ő is nagyon el van merülve valamiben. Kíváncsi lennék, mi van vele, min járhat ilyenkor az esze, hogy miért változik meg egyik pillanatról a másikra, de ezekre a kérdésekre talán soha nem kapok meg a válaszokat, pedig én őszintén kíváncsi vagyok rá. Valószínűleg oka van rá, hogy ilyen elutasító idegenekkel a személyisége, mint velem. Miért is kellett volna megbíznia bennem és elfogadnia, mikor folyamatosan keresztbe tettem neki akaratomon kívül. Viszont az meglepett, mikor bocsánatot kért. Azt egyszerűen nem tudom hova tenni.
- Jimin – szólok csendesen, mire hümmögve adja tudtomra, hogy figyel. – Mióta korcsolyázol? – teszem fel váratlanul a kérdést, mire meglepetten kapja felém a fejét.
- Nagyjából nyolc éves korom óta – feleli tömören, mire ezúttal én felelek hümmögéssel. – Miért kérdezed? Tudni szeretnék, hány év lemaradásod van? – terül szét egy egyre szélesebb mosoly arcán, mire felfújva az arcom meredek rá.
- Én is fiatalon kezdtem – vágom hozzá sértetten. – Egyszerűen csak nem volt kedvem versenyekre menni. Nam mindig mondta, hogy menjek, hogy ő elintézi, ő felkészít, csak menjek, de én nem akartam. Féltem az ilyen fajta megmérettetésektől, és jobb szerettem csak a magam szórakoztatásának céljából űzni ezt a sportágat – mosolyodom el a régi előtörő emlékek hatására. Az szakítja félbe a gondolataimat, hogy elneveti magát.
- Igazán kár volt elrejtened a tehetséged. Váratlanul ért, hogy van ilyen személy, mint te – neveti, mire csak kérdőn pislogok rá.
- Ezt meg hogy érted? – Mosolyogva fordítja felém arcát, s úgy adja meg a választ kérdésemre.
- Azt hiszem, benned megláttam a megfelelő vetélytársat – magyarázza őszintén, mire ajkaim elnyílnak egymástól a meglepettségtől. – Van benned valami, ami belőlem hiányzik, így tulajdonképpen örülök neki, hogy együtt fogunk dolgozni. Kiismerhetem, milyen vagy, hogyan gyakorolsz, hogyan tanulsz, mennyire tudsz alkalmazkodni máshoz, hogy aztán ezekből merítve, megtaláljam magamban azt a valamit, ami benned is megvan. Nem tudom megmondani, mi az - még én se jöttem rá -, de ez egy nagyon fontos eleme lenne a korcsolyázásnak. Belőled sugárzik valami különleges, ami megrémített az első napokban. Féltem, hogy legyőzhetsz, de… de ma már egyáltalán nem érdekelne, ha jobb helyezést érnél el. Merem állítani, hogy akár jobb is leszel, abból ítélve, amennyit láttam a produkciódból. Ha épp nem leszek agyonhajszolva, és nem leszek magad alatt, meggyötörten, akkor az a tánc, lenyűgöző lesz.
Lépteim egyre lassulnak a szavak súlya alatt. Jimin teljesen őszinte velem, egyetlen pillanatra sem láttam rajta azt, hogy át akarna verni, na, meg ezzel most nem érne el semmit, hiszen bíztat, dicsér, különlegesnek tart. Ezt szerettem volna elérni, ezért gyakoroltam annyit, ő pedig látta a legrosszabb próbámat, és annak ellenére ilyeneket mond.
- Te biztosan nem ütötted be a fejed valahova? – csúszik ki a számon a kérdés, mielőtt még meggondolhatnám mondandóm súlyát. – Mármint, nem úgy értem, ne érts félre, csak olyan szokatlan tőled az ilyesmi megnyilvánulás… - kezdek magyarázkodásba, viszont ekkor egy idegen női hang szakítja félbe mondandóm.
- Jimin! – kiáltja bőszen integetve előttünk egy hosszú, barna hajú, alacsony termetű, de csinos lány, majd megállunk, hogy elénk lépve köszönteni tudja a szólítottját. – Rég találkoztunk – mosolyog rá negédesen.
- Szia – köszön vissza neki Jimin is megilletődve, majd gyorsan egy mosolyt varázsol arcára. Milyen furcsa! Rám nem nézett így soha, ha hozzászóltam hasonlóan, sőt, még azt se szerette, ha a nevét kiejtem a számon. Mindent idegesítőnek talált rajtam, bezzeg egy kis lány az utcán kikiabálva a nevét, ezt megteheti. – Mi járatban itt?
- Megszálltam egy hotelben, ameddig a verseny el nem kezdődik. Itt fogok gyakorolni – mosolyogja.
- Te is fogsz versenyezni? – húzza fel szemöldökeit meglepetten a vörös hajú.
- Igen, és úgy hallottam, te is – dobja hátra haját egy jól begyakorolt csuklómozdulattal, mire akaratlanul is fintor kúszik arcomra. Mit illegeti magát?! – A hotel is a lehető legközelebb van a csarnokhoz, ahol gyakorolni lehet, így egészen jól jártam – mosolyogja a sáljába bújva, összehúzva magát.
- Ami a sarkon van? Arra a hotelra gondolsz? – érdeklődik Jimin, mire már idegesen préselem össze egy vonallá ajkaim.
- Igen!
- Én is ott vagyok – vigyorodik el, ezzel a lány számára hatalmas boldogságot ajándékozva. Elfogott az az érzés, hogy szeretném letörölni azt a mosolyt az arcáról.
- Én meg itt – vágok közbe morogva, mire mindketten rám kapják tekintetüket.
- Ó! – lép egyet felém Jimin. – Soo, ő itt Taehyung, ő is fog versenyezni. Vele együtt fogom megnyitni a rendezvényt – húzza ki magát büszkén, mire én is magabiztosabban húzom ki magam. – Taehyung, ő itt Soo. Régebben sokat korcsolyáztunk együtt. Sokszor tanultunk együtt, mert egy oktatónk volt, de már rég nem találkoztunk – méri végig a lányt szinte elvarázsolt tekintettel, amivel ismét elszáll minden jókedvem. – De most mennünk kell, majd még bizonyára találkozunk – köszönne el és lépne tovább nagy örömömre Jimin, mire a lány a karja után kap.
- Korcsolyázzunk együtt valamelyik nap! – ajánlja fel, mire egy másodpercig habozik a válasszal, de végül egy bólintás és édes mosoly kíséretében lép el tőle, hogy indulhassunk haza, az én szívem meg mintha épp ekkor törne ketté.