[29/?] A vámpírok legnagyobbja - Kimondatlan titok

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Kimondatlan titok
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung, Jimin
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Máris megjöttem a folytatással, szóval jó szórakozást hozzá! ^^

Taehyung POV

Amint újból a szoba sötét falait bámulhattam, rájöttem, hogy újból szét lettünk Jungkookkal választva. Nem elég, hogy elrabolt, hogy elszakított a családunktól, az élettől, még külön is zár minket! Azt hittem, hogy meg fognak változni a dolgok, hogy könyörületesebb lesz, főleg azután, hogy sikerült összehoznia hármunkat, ami persze nem volt a paklimban, de nem tudtam ellene mit tenni. Jungkook is folyamatosan piszkált, ráadásul Jimin… Jimin merőben más, mint Kook. Itt nem feltétlen arra gondolom, hogy vámpír, egy kastélya van, és bizonyára van vagy kétszáz éves, hanem arra, hogy mikor ránézek, egészen más érzéseket vált ki belőlem, mint eddig bárki. Emlékszem még, mikor a szobámba osont az éjszaka közepén, befeküdt mellém az ágyamba, és hagyta, hogy hozzá bújva aludjak el. Mennyit bénáskodtam előtte, mennyire szörnyen viselkedtem! Még a boltba is utánam jött, mikor dolgoztam, ahová szintén nem térhetek vissza. Akkor már eltűnt Jungkook, akkor volt, hogy beszéltünk telefonon, ő pedig kihallgatta az egészet, mert vámpír létére olyan jó hallással rendelkezik, hogy még ezt is tökéletesen értette. Ki gondolta volna, hogy egy napon, majd leszek annyira ostoba, annyira elvarázsolt egy másik férfi miatt, hogy a saját ágyamban hemperegjek vele. Még így visszagondolva se bánom a történteket, azt, amit tettem, hiszen azok az érzések mind bennem munkálkodnak, felbolygatnak, én pedig nem tudom őket hova tenni. Az utóbbi időben összezavart, feldühített, én pedig mindenáron szökni akartam, de ezt nem tehettem meg. Nem, mert elkapott volna, és ez meg is történt. Még az se rendített meg egyszer sem, hogy tudtam, keze van a legjobb barátom eltűnésében. Még most is jól tudom, hogy mennyi rosszat tett, mégse tudok rá úgy haragudni, ahogyan szeretnék. Én őszintén el szeretnék menni innen, hiányzik a családom, a szüleim, az osztály – igen, még az osztály is -, az előző életem. Mintha csak egy előző lenne. Már olyan régóta itt vagyunk, s legszívesebben elmennék, de akkor Jungkookot cserben hagynám, és eredetileg azért jöttem, hogy őt kiszabadítsam, hogy visszavigyem a szüleihez, de a szülei már megismerkedhettek Jimin haragjával. Hogy tehet valaki ilyet? Hogy volt képes elmenni a szüleihez? Vajon az enyémekkel mi a helyzet? Jungkook hogyan volt képes azok után a hírek után belemenni a hármasba? És én miért is mentem bele? Miért nem védtem meg, ha kell, akkor az életem árán is? Miért adtam be a derekam egy vámpírnak? Miért?
Szeretem. Szeretném? Így lenne? Hogyan is szerethetnék egy olyasvalakit, mint ő? Azért, mert az elején figyelt rám. Mert foglalkozott velem, mert a szüleimmel is egy jó viszonyt tudott kialakítani. Mert beismerte, hogy ő tette ezt a sok szörnyűséget. Mert, bár rosszat tett, hogy elrabolt minket, de vigyáz ránk, mint a szemei fényei lennénk. Igaz, sokat szenvedtem azért, amiért az a bizonyos Seong család csaliként használt, de ő elintézte, hogy kimeneküljek a karjaik közül úgy, hogy eredetileg nem is engem kellett visszaszerezni. Viszont Jungkook nagyon furcsa volt. Az, ahogy nézett rám, az, ahogy felugrott a fáról egyenesen be a vámpírtömegbe, ahogy utánam vetemedett. Olyan volt, mint aki megőrült, akinek elment a józan esze, mintha valami állati ösztön hajtaná. Vajon mit történt vele? Elzárták tőlem, hozzám még bentre a szobán belülre is őröket állítatott Jimin, de miért? Jungkook ennyire veszélyes lenne? Rám nézve már mindenki veszélyes? Én vagyok az egyetlen már, aki itt józanésszel bír? Átváltozott volna? Vámpír lett? Máris? Én erre még nem készültem fel., én nem vagyok rá képes, hogy ép ésszel feldolgozzam az eseményeket. Azt hiszem, időre lesz szükségem, hogy helyreállítsam a gondolataim.

Magzatpózban ülve az ágyon, a párnák között merülök mélyen gondolataimba továbbra is, egy hét után még mindig. Egy hét telt el azóta, hogy lázadás tört ki a kastélyban, én pedig azóta is bezárva vagyok az alagsor szokásos szobájában. Ételt megfelelően kapok, egy szavam se lehet az ellátásra, elvégre is élni tudok szenvedések nélkül. Igen, élek, de csak testben. Lélekben úgy érzem, mintha napról napra csak elszívnák az életerőm, az összes energiám, a kedvem mindentől. Teljesen egyedül vagyok, az őrökkel nem beszélgetek, ők se szólnak hozzám. Néha váltogatják egymást, de engem levegőnek néznek, mintha ott se lennék.
Szomorú sóhaj hagyja el ajkaim, mikor újból elém tesznek egy tálcát az ebéddel, de mintha már nem is kívánnám annyira. Talán majd később megkívánom, de most nincs rá szükségem. Nem is érzem magam annyira éhesnek, így eltolom inkább az ágy szélébe a tálcát, majd mintha csak aludni készülnék, eldőlök az ágyon. Egy hét telt el, mikor rendezhettem magamban a gondolataim, de azt hiszem, ez egyedül nem fog menni. Most már tényleg úgy érzem magam, mint egy fogoly, mint egy számkivetett, akire semmi szükség a társadalomban. Lesz bárki, aki még kíváncsi rám? Történt esetleg valami Jungkookkal, hogy nem jön ide senki? Nem mernek szólni? Mi lehet vele? Annyira furcsa volt, bár lassan kezdek egészen biztos lenni benne, hogy már vámpír. Talán éppen ezért nagyon sok a baj vele, és nem tud Jimin látogatást tenni nálam, de minden bizonnyal gondol rám, figyel rám, ha az ételemet mindig elintézi. Az se magától érkezik, valaki küldi őket, és ez így történt akkor is, mikor még Jungkook is itt volt, de az mégis merőben más volt, hiszen legalább ketten vészeltük át a sokkos heteket.
Vacsorára ismét érkezik étel, de néhány falatkán kívül semmit nem eszek belőle. Nem kívánom, viszont tudom, hogy szükségem van egy kis élelemre, hogy rosszul se legyek, de végül azt is eltolom az ágy végébe. Ez így megy tovább a következő nap is reggel, délben, majd este. Az egyik őr a harmadik napon ismét elém teszi a reggelimet, de én azon nyomban vissza is nyomom hozzá, mire kissé meglepetten néz rám.
- Látni sem akarom, vigye el! – nézek magabiztosan szemeibe, mire ráncba szalad homloka az értetlenségtől, de végül szó nélkül teszi, amit mondok, s kissé sietős léptekkel hagyja el a szobát.
Nyújtózkodva kelek ki az ágyból, hiszen nemrég ébredtem, így a fürdőszobába veszem az irányt, hogy kissé helyrepofozzam magam. Azért a személyes higiéniámra odafigyelek, de valóban úgy érzem magam, mintha csak egy bábu lennék, akit úgy dobálnak, ahogyan csak akarnak. Egyetlen cél lebeg még a szemeim előtt: látni szeretném Jungkookot, hogy mi van vele. Bár őszintén szólva nem csak őt szeretném látni. Jimin is ugyanannyira foglalkoztat, de ő másabb, ő nem beszélne sokat, pedig nekem szükségem van arra, hogy valakivel megértessem magam. Átváltoztatta Jungkookot, így elvette tőlem az egyetlen személyt, akire még támaszkodhatom, még, ha az is volt a cél, hogy ez fordítva legyen. Viszonylag hamar végzek is, majd újból visszavonulok a nagy, baldachinos franciaágyam rejtekébe, hogy azon fekve hanyatt bámulhassam tovább a már jól megismert plafont. Vége lesz ennek bármikor is? Ennek a monotonitásnak, a sivár, szürke falaknak, melyek fogságában vagyok. Annyira tehetetlennek érzem magam, s tudom, felesleges lenne bármikor is szökni, hiszen úgyis rám találnának, na, meg aztán, hova mehetnék? Valószínűleg az én szüleim is hasonlóképpen jártak, mint Jungkookéi.
Gondolataimat az ajtó hangos kivágódásának hangja töri meg, mire nyomban felülök, hogy szemügyre vehessem, mi történik. Eddig senki nem jött még be ennyire durván, ennyire kegyetlenül meggyötörve szegény falapot, viszont ami pillanatok alatt elvonja a figyelmem, az a már jól ismert alak – Jimin. Tágra nyílnak szemeim, ahogy az ágyra veti magát, szemben helyezkedve el velem, majd szó nélkül veszi arcom kezei közé. Nem szól egyetlen szót se, csak néz szemeimbe, mintha épp felpróbálna mérni valamit, majd körbevezeti tekintetét minden porcikámon, le, majd vissza fel, újból a szemeimbe nézve. Kezei hidegek, mégis melegséggel járnak át, hiába tudom, hogy ez abszurd, mégis így érzem. Tekintetéből alig tudok kiolvasni valamit, hiszen egyszerre gondolnám, hogy talán aggódik, de egyben dühöt is látok benne csillogni.
- Hagyjanak magunkra – szólal meg csendesen, de parancsa ellenére senki nem mozdul, csak mocorogni kezdenek álló helyükben, mire Jimin lehunyja szemeit egy pillanatra, majd kinyitva azokat oldalra pillant, hogy ezúttal sokkal ingerültebben szóljon a bent állókra. – Mondtam valamit! – A következő pillanatban már tétovázás nélkül hagyják el a helyiséget, majd, amint a zár kattan, kettesben maradunk, s újra hozzám fordul, csakis nekem szentelve minden figyelmét. Továbbra is arcomat fogja, de már csak egyik kezével, s hüvelykujjával lágyan cirógatja bőröm.
- Hogyhogy itt…
- Hogy gondoltad ezt? – kérdezi velem egyszerre, így engem félbeszakítva. – Mit terveztél ezzel? Hogy majd sanyargatod magad, idővel pedig éhhalálban halsz meg? Szerinted miért kapsz ennyit? Azért, hogy pocsékba menjen? tulajdonképpen miattad tartok ilyeneket, csakis miattad! Semmibe veszed a munkám? Azt hiszed, annyira egyszerű beszerezni az ilyesmiket? A városban… - harapja el a szót, mire kíváncsian lesem, mit fog mondani, mintha csak valami olyasmi kotyogott volna ki majdnem, amit nem szeretne, hogy tudjak. – A lényeg, hogy nem egyszerű – sóhajtja.
- Miért nem egyszerű? Mi a baj vele? Bemész a boltba, megveszed, kijössz. Szerintem nincsen ebben semmi nehézség.
- Mondod te, mivel te emberi ésszel gondolkodván pénzzel fizetsz. Azt hiszed, nekem azt olyan egyszerű megszerezni? Nekem nincs rá szükségem, nálam másképp mennek a dolgok, mint az embereknél. Néha elég primitív a gondolkodásod.
- Te lopsz? – szűkítem résnyire szemeim, mire hitetlenül nyílnak tágra szemei.
- Nem, kölcsön kérek. De a lényeg nem is ez, miért tereled el a szót? Arról próbáltam tudomást szerezni, hogy mit művelsz? Miért nem eszel? Tudom jól, hogy szükséged van ételre, akkor miért sanyargatod magad? Megint lázadsz? Ennyire nem bírsz meglenni mellettem, a kastély falai között? – Nem felelek, csupán leeresztem vállaim, mire ő is oda ejti kezét arcomról. – Hidd el, nem kell sokáig itt időznöd…
- Nem kell sokáig? Miért kell egyáltalán itt lennem? Azért, mert megpróbáltam elszökni, ezért a sokkal nagyobb figyelem is? Még a szobán belül se lehet magánéletem? Folyamatosan van valaki mellettem, te pedig elvárod, hogy megfeleljek a rohadt elvárásaidnak, hogy új táncoljak, ahogy te fütyülsz, de fittyet se hánysz arra, hogy én mit szeretnék! Talán nem lenne semmi gondom az egésszel, ha nem kezelnél úgy, mintha egy játékszer lennék, akit kénye-kedvedre kihasználhatsz!
- Jungkook miatt kell itt lenned – sóhajtja elvéve kezét vállamról, ölébe ejtve azt. – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy már nem egészen olyan, mint régen.
- Vámpír.
- Igen, éppen ezért most nagyon oda kell figyelnem rá, de közben az iskolába is járnom kell, na, meg a ti kis ügyeteket egyengetni, és ez még nem minden. Nagyon sokfele kell figyelnem, így nem tudtam lenézni hozzád, mert mindig el voltam foglalva valamivel. – Őszintének tűnt válasza, számomra mégse volt kielégítő. Kifogás, kifogás hátán.
- Egyengetni az ügyünket? Talán nem lenne ilyen problémád, ha nem rabolsz el minket – horkantok fel. – Komolyan ennyire telik tőled? Őszintén megmondhatnád, hogy mi a célod velünk! Az nem indok, hogy kell valaki, akit átváltoztass, meg, hogy átvedd a hatalmat! Még mit nem! Igen, nem vagyok hülye, jól hallottam mindent, amit azokkal a furcsa alakokkal beszéltél még Kookért menet. Miféle őrültségeket hordtatok ti ott össze? Uralom? A Földön? A világon? Hol? Nem gondoljátok, hogy az emberek könnyűszerrel levernének titeket? Azért szerintem sokkal nagyobb túlerőben vannak, mint ti, de egyébként se fog menni ez az egész, ha már köztetek is viszályok vannak. Ha még ti se tudtok megegyezni a dolgokban, akkor hogyan is akartok összefogni, hogy aztán valahogy szép lassan elfoglaljátok a területeket? Mi értelme ennek az egésznek egyáltalán? Miért nem jó nektek az, ami most van? Senkinek nem tűnik fel, hogy léteztek, és az apróbb észrevételeket el tudjátok temetni.
- Taehyung, nem ilyen egyszerű ez. Az emberek ugyanúgy keresnek minket, mint amennyire mi próbálunk elrejtőzni. Erre a kastélyra is sokan gyanakodtak már, de sikerült elhallgattatnunk őket. Időről időre egyre nehezebb megvédeni magunkat, bujkálni, mert az emberek is terjeszkednek, felnőnek, így nekünk végül nem fog maradni semmink! Mindenki félne tőlünk, ez vitathatatlan, éppen ezért olyan helyzet alakulna ki, mint még soha! Az egész emberiség rettegne, ha fény derülne arra, hogy mi létezünk.
- Miért nem próbálkoztok a békével? Az is egyfajta megoldás. Miért kell mindenáron vért ontani? Miért kell a hatalomért…
- Ebből is látszik, mennyire primitív és naiv vagy. Mint említettem, az emberek nem fogadnának el, és mivel nem vagyunk egyformák, a félelem arra ösztönözné őket, hogy kiirtsanak bennünket. Már Jungkook is közénk tartozik, így őt is veszélyeztetik már az emberek. Ő semmiképp sem térhet már haza, még egyelőre sokat kell tanulnia is, de ha beleszokott az új testébe, akkor találkozhattok, addig is vigyáznom kell rád. Pillanatnyilag veszélyt jelent rád nézve.
- Ezért akarod, hogy ti uralkodjatok? Hogy az emberek ne bánthassanak? – Aprót bólint válasz gyanánt. – Ez kivitelezhetetlen. Túl sokat szeretnél, bajba kerülnél, ezzel Jungkookot is, és már engem is veszélybe sodornál – sütöm le szemeim halkan sutyorogva a szavakat.
- Nem lesztek veszélyben, ha mellettem lesztek, és mindketten beleszoktok, milyen vámpírnak lenni. Előbb titeket kell elintéznem, utána jöhet a további hódítási tervem – mosolyodott el haloványan, mire ismét felhorkantottam.
- Köszi, de nem szeretnék az lenni. Egyébként is, miért pont mi? Mi dolgod van velünk? Azt megértem, hogy engem miért hoztál, hiszen veszélyt jelentettem rád nézve, így el kellett hallgattatnod, de Jungkook? Ő csendben volt, ő tényleg nem szólta el magát, én nem értettem volna meg a figyelmeztető szavait, hogy egy vámpírt látott, aki nem mellékesen te vagy. Ő miért kell neked? Csak ezt magyarázd meg, hogy ő miért? Egyedül ezt nem értem. – Kíváncsian pislogok rá, hátha végre megad egy normális választ, s látom, valóban elgondolkodtattam válaszommal.
- Nem az az egyetlen indok, amiért elhoztalak, hogy veszélyt jelentettél rám nézve. Az inkább arra az indok, hogy miért akkor hoztalak el. Túlságosan bevadultál, meg voltál veszve. Egyébként is elhoztalak volna idővel, de a lázadó természeteddel felgyorsítottad az eseményeket. Egyedül magadnak köszönheted, hogy többet vagy itt.
- Nem ezt kérdeztem, ne térj ki a válasz elől! V-várj, mi? – rázom meg fejem, ahogy tudatosulnak bennem szavai. – Akkor miért kellek neked? Jungkook nem elég? – Választ hiába várok, nem kapok. Jimin elmerengve néz szemeimbe, én pedig nagyot nyelek, hiszen pillantása olyan átható, hogy akaratlanul is zavarba hoz, bár én türelmesen várok, ő nem ad választ, engem pedig egyre inkább frusztrál a tudatlanság. – Ha már elvárod, hogy melletted álljunk, nem ártana tudnunk, mié… - mondatom nem tudom befejezni, ugyanis váratlanul hajol közelebb hozzám, így belém rekesztve a szót, s egy másodperccel később már kezeit tarkómra vezetve húz közelebb magához, hogy ajkainkat egymáséhoz érintse. Elsőre arra számítok, hogy ugyanolyan vad csókban lesz részem, mint eddig bármikor, de ez nem következik be. Lehunyja szemeit, s teljesen átadja magát az érzéseknek. Lágyan csókol, puhán, édesen, mint még soha. Még egyetlen egyszer sem éreztem ezt, ezt a szikrát, mint most, ez pedig teljesen meglep. Ha esetleg bármikor is hasonlóan csókolt volna, az mégsem volna ilyen. Valamiért mindig az erőteljes szexualitás sugárzott belőle, ez viszont olyan, mintha egy elgyengült énjét látnám, mintha minden érzését belevetné, minden gyengeségét. Lassan én is lehunyom szemeim, s átadom magam ennek a ritka pillanatnak a varázsának. Már nem is emlékszem, mire voltam kíváncsi, csak annyi van bennem, hogy mennyire mézédes a csókja, hogy mennyire közelebb szeretném érezni magamhoz, hogy ez a valami mennyire hiányzott eddig. Ezek a szokatlan, mégis kellemes érzések. S végül nem tesz semmit, pont úgy, ahogy elvárnám, nem akar többet, nem húz közelebb, csak az ajkaival játszik, még a nyelvét sem veti be, ahogy az hozzá illik. Szinte elvárnám, hogy így tegyen, de nem tesz. Gyengéd, olyan, mint amilyennek még sosem láttam, ez pedig valamilyen szinten le is sokkol. Mintha egy olyan oldalát mutatná meg nekem, amit eddig mindenki előtt rejtegetett, én pedig elértem volna, hogy megmutassa, de csakis nekem, egyedül nekem.
Végül lassan abbamarad ajkainak mozgása, és szép lassan válik el tőlem, pillái alól kíváncsian pislogva fel rám, s halom is, amint nyel egy nagyot. Érzem a késztetést, hogy hozzászóljak, hogy rákérdezzek, de mielőtt ezt megtehetném, kezeivel is elenged, s mintha csak összezavarodott volna, homlokát ráncolva rázza fejét lemászva az ágyról.
- J-Jimin? – motyogom, ő pedig szinte rémülten néz le rám még utoljára, majd elfordulva pillanatok alatt hagyja el a helyiséget, teljesen magamra hagyva a gondolataimmal.
Mégis mi az ördög volt ez?