[30/?] A vámpírok legnagyobbja - Furcsa hangok

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Furcsa hangok
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jungkook, Jimin
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Ééééés betekintést nyerhetünk újból Jungkook szemszögébe, hogy hogyan is telnek a vámpírnapjai! :D Jó szórakozást! ^^

Jungkook POV

Jimin nagyjából minden nap ellát emberi vérrel, mivel elmondása alapján most az elején még nagymértékben erre lesz szükségem, és ez fog segíteni abban, hogy megfelelően regenerálódjak. Mit ne mondjak, nem számítottam arra, hogy ízleni fog, mert igen, nagyon is jóízűen iszom a vörös folyadékot, mintha csak valami üdítő lenne. Néha rám tör az, hogy hiányzik az emberi lét, hogy létszükségét érezzem annak, hogy egyek valamit, vagy esetleg normális italt igyak, de már kezdek hozzászokni az új testemhez. Legalábbis belülről új, hiszen a szervezetem rohamosan megváltozott. Tenni már nem tudok ellene semmit, ez már bekövetkezett, nem volt beleszólásom, és innentől már sajnos nincs is. A saját életemet nem tudom én magam irányítani, beadom a derekam mindenkinek, csak mert nem szeretnék nagyobb balhét, de azok így is elkerülhetetlenek. Mikor Jimin magamra hagy, olyankor sokszor gondolkozom el, mélyen a gondolataim bugyraiba merülök, hogy végiggondoljam, hogyan jutottam el idáig, hogy én miért is élvezem ezt igazából – mivel tagadhatatlanul élvezem -, miért nem futamodtam meg hamarabb, miért engedelmeskedem állandóan. Már vámpír vagyok, simán fel tudnék lázadni, de mégsem teszem, hiszen tudom, hogy egyedül nem sokáig húznám, ráadásul az emberek közé most már tényleg ne mehetek vissza, mert az is megeshet, hogy üldözőbe vennének, mivel nem tudom mindig uralni a képességeim, azt, hogy ekkora erő birtokában vagyok.
Jimin váratlanul toppan be a szobába, s az ajtót hangosan csapja be maga mögött. Már őrt nem állít mellém be a szobába, mert úgy döntött, megbízik bennem, aminek rendkívül örülök! Így legalább van egy kis szabad mozgási terem.
Idegesen túr hajába, s kis nyöszörgő hangokat hallat, majd már nyitnám a szám, hogy rákérdezzek, mikor az ő hangja csendül fel hamarabb.
- „Jobban tettem volna, ha egyszerűen megmondom neki az igazat. Miért csókoltam meg? Ez egyáltalán nem volt tervbe véve!” – Valami nincs rendben vele. Nem, nem feltétlen arra gondolok, amit mond, hanem a hangja is annyira más. Mivel nem értem, hogy miről fortyog itt, kíváncsian hallgatom tovább mondandóját. – „Az nem lehet… nem, nem, nem, és nem! Gyorsan verd ki ezt a fejedből! Az elmúlt kétszáz év alatt még ilyen intenzíven soha nem éreztem ezt. Nem azt mondom, hogy nem volt semmi hasonló, de ennyire még egyszer sem szállt el az eszem, hogy ne tudjam kontrollálni magam. Mi a fene ütött belém? Nem hiszem el!” – Szemöldököm összehúzva nézek rá értetlenül, s igaz, valamiben másabb a hangja, de nem tudok rájönni, miben, mivel mégis ugyanaz. Lehet, be van dugulva picit a fülem. Igen, azt hiszem, pont olyan a hangzása, de ez akkor miért nem tűnt fel eddig?
Nem bírva tovább türtőztetni magam, óvatosan lépek mögé, majd megköszörülve torkom vonom magamra figyelmét, mire elhallgat, nem beszél tovább, csak kíváncsian fürkészi szemeim.
- Szabad tudni, miket beszélsz? – teszem fel a kérdést óvatosan, mert annak ellenére, hogy tudom, még mindig erősebb vagyok nála, azért bennem van a félelem a tekintélye miatt.
- Mi? – néz rám értetlenül, mintha tényleg nem értené, mire szeretnék kilyukadni. – Nem mondtam semmit.
- Szóval nem tudhatom – sütöm le szemeim, de látom, hogy továbbra is értetlenül áll előttem, se lábai állásán is megfigyelem, hogy teljes testtel szembefordul velem.
- Miket beszélsz?
- Én csak arra lettem volna kíváncsi, hogy te miket beszélsz, de, ha nem mondod el, akkor nem, hát, így jártam – vonok vállat motyogásom végén, majd már fordulok is el, hogy békén hagyjam, és ne hergeljem fel, mivel nem tűnik túl békésnek, viszont mielőtt messzire juthatnék, egy hosszú lépéssel utolér, és megragadva karomat maga felé fordít és továbbra is értetlenül pislog rám. – Figyelj, nem akarlak zavarni, csak úgy gondoltam, hogy ha már ilyen nyíltan felvállalod a gondolataidat, akkor biztosan el szeretnéd mondani, de ha nem, akkor nem! Ne fitogtassuk tovább a témát – próbálok szabadulni a kínos szituációból, de ő továbbra sem enged.
- Jungkook, én nem mondtam semmit. Miről beszélsz? Mit hallottál, mégis mit mondtam?
- Ah, miért kell elismételnem? Nem igazán értem, hogy miről beszéltél, mivel olyasmikről zagyváltál, mint a csók valakivel, de nem mondtad, kivel, meg az érzéseidről, hogy nem érted, mi van veled…
- „Ezeket én nem mondtam ki hangosan, mégis honnan tud róla?” – jelenti ki anélkül, hogy megmozdulna a szája, mire tányér méretűre nőnek szemeim és szinte felsikítva ugrok hátrébb, határozottan rántva ki karom ujjai fogságából, és az ágy közepén gubózom össze.
- Hogyan… hogyan beszélsz te így? Nem is mozdítottad meg a szád! Mit… miért értettem, ha nem is beszéltél? Annyira furcsa volt a hangod az előbb is, mintha tompán hallanék, de ez nem igaz, nincs bedugulva a fülem, mert mikor mozgott a szád, akkor tisztán hallottalak! Hogyan csinálod ezt? – nézek rémültem, mire ő is meglepetten néz rám, a következő pillanatban pedig mellém mászik az ágyra, és mélyen szemeimbe néz, viszont pillantását alig bírom állni, ő mégis fogságban tart.
- „Szóval azt is hallod, amit most mondok?” – teszi fel a kérdést.
- Igen! Igen, hallottam, de ne csináld ezt, ez nem jó! Nem akarom így hallani a hangod, ez annyira ijesztő! – helyezkedem magzatpózba, a fejemet is lehajtva a lábam rejtekébe.
- Csak nem? – kezd kuncogni, mire kissé összerezzenek és próbálom őt kizárni, de nehezen megy. – Szóval hallod a gondolataim? Igazán egyedi képesség. Tudtam én, hogy a hasznomra leszel. Jól éreztem, hogy kellesz még nekem a jövőben. Valami azt súgta, hogy még sokra vihetem veled, ez pedig egy igazán különleges képesség. El se hiszem, hogy jól gondoltam! – nevet fel végül hangosan, mire óvatosan kukucskálok ki lábam és karom mögül.
- Ezt meg hogy érted? Miféle képesség?
- Tán elfelejtetted, hogy a vámpíroknak vannak képességeik? Abban igazad van, hogy most az elmúlt napokban elfelejtettem említeni neked, de régebben is mondtam már, hogy én például könnyedén tudok a tűzzel játszani. Ezért tudtalak átmelegíteni. Többféle képesség van, ezt nem mi döntjük el, hogy kinek milyen legyen. Mi már azzal születtünk, akit pedig átváltoztatnak, abba se lehet a szerveibe kalkulálni, hogy márpedig vagy ugyanaz, vagy valami más legyen, amit mi szeretnénk. Ez kialakult, én pedig sokszor éreztem már rajtad is, hogy benned van valami különleges. Már maga a kisugárzásod, az aurád olyan, ami felhívja egy vámpír figyelmét, tekintve, hogy a véred is nagyon ízletes volt, így tudtam, ha egyszer átváltoztatlak, akkor még nagy hasznomra leszel. Na, meg aztán elég kis hűségesnek tűntél, és minekután láttál is vámpírként, kénytelen voltam elhallgattatni valahogy téged, erre pedig az egyetlen megoldás az volt, hogy elhozzalak az emberek világából.
Meglepetten hallgatom szavait, s szép lassan a magzatpózból kibújok, úgy szentelem neki minden figyelmem, belefeledkezve szavaiba. Komolyan ezért hozott el, mert egy hülye vámpírösztöne ezt súgta neki? Mert finom a vérem illata, mert olyan a kisugárzásom, az aurám? Azért, mert kis hűségesnek tűntem? Végül is ebbe nem tudok belekötni, hiszen a napokban pont ezek gondolkoztam én magam is, hogy mennyire hűséges vagyok hozzá, pedig semmivel nem érdemelte ki. Honnan vannak ezek a megérzései? Vagy minden vámpír látta rajtam, hogy egyedi vagyok? Most szidhatok a szüleimet, hogy ilyennek szültek? Ha ez igaz, akkor részben miattuk vagyok itt! Jó, ez hülyeség, ők nem tehetnek róla, de akkor sem akarom elfogadni a tényeket. Én ezt nem hiszem el!
- Engedd, hogy feldolgozzam a híreket – nyögöm ki gyorsan, mielőtt még egy újabb témába kezdene, de ő mégis úgy dönt, tovább dumál.
- Az a baj, hogy ezt nem hagyhatjuk most ennyiben, akármennyire nehéz, ugyanis meg kell tanulnod kezelni a képességed. Belezavarodnál, ha nem bírnád kontrollálni magad, és nekem se tetszik, hogy hallhatod minden gondolatom, bármennyire is tudom ezt az előnyömre fordítani.
- Ezt lehet kontrollálni? Nem lenne egyszerűbb, ha te nem gondolkoznál ilyen hangosan? – húzom össze szemöldököm, mire jóízűen nevet fel.
- Persze, igazad van, sokkal egyszerűbb, hogy valakinek ne legyenek gondolatai – forgatja szemeit. – Tehát, nincs más dolgod, mint megtalálni az egyensúlyt magadban. Először is meg kell békélned azzal, hogy ilyen vagy, hogy te erre képes vagy. Ha ezzel megvagy, próbáld rendszerezni fejben a dolgokat, a gondolataidat, ne légy szétszórt! Találd meg a belső hangot! Ülj csak fel törökülésbe!
Innentől kezdve végig követnem kell minden parancsát, ő pedig próbál a lehető legkevesebbet gondolkodni, így folyamatosan beszél hozzám, hogy ő se kalandozzon el, így engem se zavarjon. Ezzel nem lenne semmi probléma, de néha belekontárkodnak gondolatai a fülembe, amik egyáltalán nem tetszenek, és megjegyzést is teszek rájuk, ő pedig ilyenkor szívesen leütne, de már az én reflexeim is elég gyorsak, így pillanatok alatt kapok utána, ha bármit készülne tenni, így tehetetlenné téve őt. Szemeiben minden ilyen alkalommal látok egy különös fényt megcsillanni, ami arra enged következtetni, hogy valójában tetszik neki, hogy ilyen vagyok, hogy meg tudom fékezni még őt magát is. Valljuk be, nekem is tetszik, hogy végre nem csak egy kis alávetettke vagyok. Ő szorgosan magyaráz, tulajdonképpen arról, hogyan kell meditálni, hogyan találjam meg a belső hangom, hogy megtaláljam azt a belső forrást, ahonnan ered a képességem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól tud magyarázni, de ennek hatására valóban sikerül a gondolataim mélyére merülnöm, fejben megkeresni a legmélyebb forrást, a csakráimat felfedezve, megnyitva a belső kapuimat. Egészen mélyre repülök, szinte szárnyalok, ahogy mélyen magamba szívom a levegőt, majd lassan kifújom. Mintha csak egy hatalmas feketeségben utaznék, mintha egy örvény ragadna magával, majd egyszer csak érzem, hogy közel vagyok, hogy meglelem azt, amit keresek, s a boldogságtól váratlanul szívom magamba rossz ritmusban a levegőt, s nyílnak tágra szemeim. Ahogy körbenézek a szobában, mintha nem is lennék ott, mintha furcsa kékes, csillogó fény venné körbe, s én a szemben ülő Jiminre pillantva látom, hogy ő is lehunyt szemekkel meditál, ahogyan én is, s már egyáltalán nem szól egyetlen szót se. Óvatosan mozdulok, nehogy észrevegye, hogy nem vagyok a helyemen, de furcsa mód meg se kottyan neki. Felállok az ágyon, s lenézve észreveszem saját magamat, amint ugyanúgy ülök a meditáló pózban, így kissé összerezzenve veszem tudomásul, hogy elég mélyre merülhettem, ha tulajdonképpen kiszálltam a saját testemből. Nem halhatok meg ennyitől, igaz?
Kíváncsian lépkedek körbe a szobában, keresve valamit, hátha megtalálhatom azt a bizonyos forrást, amiről Jimin beszélt, de egyszerűen semmit nem találok.
- Jungkook – hallom meg a saját hangom magam mögül, mire nyomban 180 fokos fordulatot veszek, és tágra nyílt szemekkel nézek szembe saját magammal, aki nem mellékesen ugyanabban a kék, csillogós fényben tündököl. Rögvest az ágyon ülő énemre pislogok, de az továbbra is ott ül, így újból a velem szembenállóra pillantok.
- Jungkook? – remeg meg hangom.
- Tudod, mit kell tenned. Rá kell érezned, de nagyon egyszerűen tudod majd irányítani a képességed.
- Mi vagy te? – hüledezek.
- A belső hangod. Csak fogadd meg a tanácsom. Érezni fogod, hol kell megállni, ha pedig ezzel megvagy, akkor képes leszel bárkit kihallgatni, de tudni fogod, mikor elég. Tudni fogod, mikor lesz elég, csak le kell nyúlnod, mélyen a forrásodig, s majd idővel nagyon egyszerűen fog menni.
- Ha te a belső hangom vagy, miért tudsz olyanokat, amiket én nem?
- Te is jól tudod, különben hogyan is lehetnék a belső hangod? – mosolyodik el, majd lassan elkezd szertefoszlani alakja, én pedig kétségbeesetten kapok utána, hiszen még annyi mindent szeretnék kérdezni saját magamtól. Hogyan sikerült egyáltalán eljutnom ide? Miért látom így a világot? Miért látom saját magamat, és miért találkozom a saját belső énemmel? Vajon most csak egy darab lélek volnék? Hogyan szabadulhatnék innen?
Visszalépek saját meditáló testem mellé, majd fáradtan sóhajtva teszek egy próbát. Átnyúlok magamon, tehát simán vissza tudok ülni ugyanoda, ugyanabban a pózban. Nem is habozok tovább, teszek is, amit az ösztöneim súgnak, s visszaülök oda, ahol a testem is van, s abban a pillanatban, mintha valami magával rántana, hirtelen elsötétül minden, szédülni kezdek, forog a világ körülöttem, a kékség csillogása eltűnik, majd immáron teljesen éberen nyitom tágra szemeim. Hörögve szívom magamba az éltető levegőt, mire köhögni kezdek. Jimin kezét érzem meg hátamon, amint megütögeti, hogy meg ne fulladjak, de hamar elseprem onnan.
- Mondj valamit! – dőlök előre, tenyereimmel combjain támaszkodva meg.
- Mire gondolsz?
- Nem! Nem így, hülye! – szorítom meg tudat alatt lábát, mire tágra nyílnak szemei.
- Elmondanád, mégis, mi a fészkes fenét csinálsz? Hogy beszélsz te velem, és mit... – ragadja meg kezeim, hogy elrántsa magáról. – Mit csinálsz?
- Magadban! Fejben mondj valamit! Kérlek! – könyörgöm neki tovább, nem figyelve arra, hogy valójában kissé meggondolatlanul viselkedtem előtte. Erősen kezdtem arra koncentrálni, hogy nem akarom hallani, hogy én tényleg nagyon nem szeretném, ha hallanám a gondolatait, így csak őt néztem a szemébe, melyekkel ő az enyéimet fürkészte. Hosszas másodpercekig csak néztünk egymásra, mire végül ő nyitotta előbb szóra a száját.
- Tehát? – húzza fel fél szemöldökét. – Mit gondolsz?
- Nem hallottam semmit – kezdek egyre szélesebben vigyorogni, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a kedvenc játékát. – Most gondolj megint valamire!
Ezúttal arra kezdek erősen koncentrálni, hogy halljam gondolatait, és tényleg minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez így legyen, és végül az eredményben nem is kell csalódnom. Boldogan ugrok meg ültemben, tapsikolva az örömtől, hiszen tényleg sikerült hallanom a gondolatait, amelyben semmi érdekeset nem mondott, de nekem sokat számít, hiszen hallottam! Ennek örömére még párszor elpróbálom, hogy tényleg képes vagyok-e irányítani, mikor szeretném hallani, s mikor nem, de az esetek kilencven százalékában sikerül, ez pedig büszkeséggel tölt el. Gyorsan tanulok, s lehetséges, ha nem figyelek oda, akkor akarva-akaratlanul is meg fogok hallani dolgokat, de ez így is már nagyon látványos fejlődés, s ezt Jimin is elismeri.
- Fárasztó vagy, Jungkook – dörzsöli meg halántékát lehunyt szemekkel, én pedig ezt az alkalmat választom arra, hogy hanyatt fekvésbe vágjam magam, s mint egy kukac, úgy kússzak öléhez, belejtve fejem, onnan pislogva fel rá, mire amint kinyitja szemeit, tekintetünk nyomban összetalálkozik. Széles vigyorral üdvözlöm, ő pedig égnek emeli szemeit, s hátraveti fejét egy fáradt sóhaj kíséretében. – Lehet, jobban szét kellett volna néznem, hátha van még olyan gyerek a városban, mint te. Lehetőleg olyan, aki nem viselkedik úgy, mint egy kisgyerek. – Szomorúan biggyesztem le ajkaim, játszva a sértettet, hogy meghassam, de semmi hatást nem érek el vele, mire újabb ötletem támad, s már kúszom is jobban az ölébe, így fejem hamar találkozik ágyékával. Erre már ő is meglepetten kapja rám tekintetét.
- Hoppá! – emelem mindkét kezem szám elé egy ártatlan mosoly kíséretében.
Nem mond semmit, tekintete arról árulkodik, hogy jelen pillanatban mennyire gyerekesnek tart, én viszont irányt változtatva folytatom a kúszást ölébe, míg végül valahogy oldalasan bele nem sikerül csüccsennem, így kénytelen vagyok felülni, ő pedig ekkor már kíváncsian lesi minden mozzanatom. Végig szemeibe nézek, míg nyelvem kidugva benedvesítem ajkaim, majd gyengéden beharapom azt. Apró mozdulatokkal mocorogni kezdek ölében, hogy ingerelni tudjam, ő pedig csillogó szemekkel követi tetteim, a megmozdulásaim, pupillái is kitágulnak. A következő pillanatban már karjaim körbefonom nyaka körül, s fejem ráhajtom, úgy pislogva fel rá, ő pedig automatikusan helyezi egyik kezét hátamhoz, a másikat pedig combon pihenteti. Ajkaimmal azonnal rácuppanok nyakának hófehér bőrére, mire ujjait érzem, amint megrándulnak, így egy mosoly kíséretében csókolgatom tovább, majd hirtelen szívok erőteljesen rajta, így kiváltva belőle egy magasabb hangú nyögést, s erre már határozottan markolja meg combomat.
- Hah, vigyázz! – szisszen fel, én pedig a már vörös foltú területre hintek gyógy puszikat. – Vámpír vagy, ez így már nem ugyanolyan! Fogd vissza az erőd!
Széles mosollyal emelem meg magam, hogy szemben kegyünk egymással, s ismét elvesszünk egymás tekintetében. Továbbra is ugyanazokkal a vágy ittas szemekkel néz rám, én pedig újból benedvesítem ajkaim, mire pillantása párnáimra esik, majd visszanéz szemeimbe, s tekintete sokkal elszántabbá válik. Több se kell, nem hagyja, hogy tovább ingereljem, hanem egyszerűen dob le hanyatt fekvésbe, hogy végül felettem támaszkodhasson meg, de nem tesz semmit, csak ajkaimat lesi, s szemeimbe néz, így váltogatva tekintetét rajtam, mire megforgatom szemeim.
- Azért nem csókolsz meg, mert valaki mással is smároltál ma, ami annyira összezavart, hogy nem vagy erre képes? És történetesen ez a valaki más, Taehyung? – Nem felel, csak meglepetten néz szemeimbe, mintha sikerült volna összezavarnom. – Megnyugodhatsz. Nem feltétlen szeretném kihallgatni a gondolataid, mivel lehet, nem is vagyok túlzottan kíváncsi rá, hogy én mennyire jelentéktelen vagyok számodra – sütöm le szemeim, s ezzel egy pillanat alatt megölöm a hangulatot, de nem tehetek róla. Lehet, az teszi, hogy most változó félben vagyok, így a hangulatom is nagyon ingadozó, de tudom, hogy Taehyung az, akit megcsókolt, hiszen ki más lehetett volna? Ezért volt összezavarodva, mivel valószínűleg neki ő többet jelent, s jól tudom, hogy ez TaeTaenél is ugyanígy van.
Kezeim mellkasára téve taszítom félre könnyedén, ő pedig egy apró nyögés kíséretében esik hanyatt mellettem. Nyomban fel is ülök, s egy szomorú sóhaj kíséretében húzom fel egyik lábam, melyre helyezem karom, s homlokommal támaszkodom meg rajta.
- Mit gondolsz, mit csinálsz? – ül fel ő is kissé idegesen. – Attól még, hogy vámpír vagy, nem viselkedhetsz ilyen lekezelően velem!
- Szerintem meg idáig bőven elég szenvedést kaptam tőled, szóval, ha azt szeretnéd, hogy én legyek a jobb kezed, akkor jobban tennéd, ha nem kezelnél tovább úgy, mint egy tehetetlen kis szolgát.
- Nem kezellek úgy, csupán tudd, hol a helyed. Attól még, hogy átváltoztál, a felállás nem fog változni. Ti ketten ugyanúgy mellettem maradtok, és…
- Kénye-kedvedre ugrálhatsz kettőnk között? – nevetek fel keserűen, melemelve magam, hogy felé fordulva szemeibe nézhessek. – Nem leszek a tárgyad, akit kihasználhatsz.
- Ostobaságokat beszélsz.
- Igazán? Nekem nem úgy tűnik.
Nem méltatom további beszédre, csupán el szeretném menni innen, legalábbis mellőle egy kis időre, hogy rendezzem magamban a dolgokat. Napok óta ezen kattogok, de most úgy érzem, hogy van is miért átgondolnom, hogy nincs helyem itt, viszont amint fordulok, hogy lemásszak az ágyról, Jimin úgy kap utána és húz vissza, hogy szorosan magához öleljen. Nem tesz semmi mást, csak ölel magához, s egy szót se szól hosszú percekig, én pedig értetlenül állok előtte, szintén szótlanul. Végül lassan elenged, s szemeimbe nézve vesz mély levegőt.
- Nem tudom, mivel tudnálak magam mellett tartani, de szükségem van rád. Ne menj sehova, ne lázadj ellenem! Sokat jelentesz számomra, máskülönben nem lennél most itt. Használd kicsit jobban az eszed. Nem leszek nyálas, nem fogok neked csöpögni, de, ha téged már nem lehet meggyőzni, akkor megkérlek rá, hogy gondolkozz el ezen, de kizárólag mellettem. Maradj mellettem.