[32/?] A vámpírok legnagyobbja - Bizalom

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Bizalom

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Jimin, Taehyung

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Na, gyorsan megírtam a következő részt, mert holnap megyek el megint, így nem tudom, mikor lesz rész, de jövő héten biztosan. :D Szokás szerint tele lehet hibákkal, mert nem néztem át, és gyorsan gépeltem, de nézzétek el! J Jó olvasást!

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Mióta Jimin megcsókolt azon a bizonyos napon, mikor kezdtem volna megvonni magam az ételtől, megváltozott a légkör. Azóta is járkál le hozzám, de már egyáltalán nem ugyanolyan, mint előtte. Mintha tartózkodna tőlem, s kényszerből látogatna le, én pedig képtelen vagyok megérteni ezt a hirtelen hangulatváltozását. Összességében ugyanúgy beszél velem, de a testbeszéde megváltozott. Nem közelít meg úgy, mint előtte, pedig szinte elvárnám, hogy teperjen le szokásához híven, de nem tesz így, mintha csak távolabb szeretne kerülni tőlem, de ez badarság. Tudom, hogy engem is át akar változtatni, ráadásul azt szeretné, ha én lennék a jobb keze Kook mellett, de ez a távolságtartó viselkedése elgondolkodtató. Vajon miért ilyen?

            A Jiminről való gondolkodásaim közepette merülök álomba, ahol folytatódnak az elméleteim, s már-már ijesztően hat a képe, hol barátságosan mosolyog rám, hol pedig gonosz vigyorra húzódnak ajkai, én pedig félni kezdek tőle. El akarok menekülni, de nem tudok, s mikor elém áll, s ártatlanul pislog, megenyhülök, s mégis a karjaiba vetem magam.

            De persze ez csak egy álom.

            Lassan kinyitom szemeim, ahogy orromat megcsapja a reggelimnek illata. Úgy hozták ágyba nekem, hogy még csak észre sem vettem, s az első dolog, amit kiszúrok az ez. Nyújtózkodva ülök fel, s emelem karjaimat fejem fölé, hogy kellően felfrissüljek, s fejemmel is körzök egyet, mikor újból kinyitom szemeim, amit egy pillanat alatt bánok meg. Szinte felvisítok ijedtemben, hiszen az ágyon velem szemben ül nekem balra Jungkook, jobbra Jimin, s mindketten engem néznek. Az ágy végébe mászom, hogy távolabb legyek tőlük, s egyik kezem is szívemre teszem, miközben nagy szemeket meresztek rájuk, s szaporán veszem a levegőt.

            -          Mi az isten?! – akadok ki. – A szívbajt hozzátok rám! Mit kerestek itt már ilyen korán? És egyébként is, miért ültök így és néztek rám? Tudjátok, hogy ez mennyire ijesztő? – Ekkor tudatosul bennem igazán, hogy nem csak Jimin ül előttem, s következőleg már a legfiatalabbra meresztek nagy szemeket, s több se kell, kimászom a takaró alól, s hozzá mászom négykézláb, hogy aztán közelebbről is szemügyre vehessem.

            Egész lényét végigmérem, s alaposan megvizsgálom, hátha látok rajta valami feltűnő változást, s, ami először szemet üt az az, hogy bőre kissé sápadtabb a kelleténél, viszont alapvetően így még nem látom másabbnak. Szemeibe nézve sötét íriszeivel találom szembe magam, s el se fordítom róla tekintetem. A szem az, amiből a legtöbbet ki lehet olvasni, s ezt Jimintől is jól tudom. Nem csak azért, mert az a lélek tükre, hanem azért is, ha vámpír, akkor valószínűleg színt is tud változtatni, ami valószínűleg a piros. Elég ijesztően festhet úgy, s már a gondolattól is megremegek, hogy ő úgy nézzen rám, de tudom, hogy nem fog megváltozni. Meg kell szoknom, hogy ilyen, s valójában még jó pont is, hogy ki tudja, már mióta itt vannak, ő pedig nem esett nekem, pedig én még ember vagyok. Való igaz, elég nagy szemeket mereszt ő is rám, s ő is ugyanúgy végigmér, akárcsak én őt, de nagy valószínűséggel más okból kifolyólag.

            Jobb kezem arca felé emelem, hogy megérinthessem, már csupán a kíváncsiságból is, hogy vajon olyan hideg-e, mint Jiminé, de mielőtt elérhetném, elhúzódik, s ekkor már szemei is vörösen villannak, de nyomban visszaállnak eredeti színükbe. Emiatt csak aggódni kezdek, habár legbelül azzal nyugtatom magam, ez csak átmeneti.

            -          Mint már tudod, Jungkook vámpír egy jó ideje – töri meg a csendet fogva tartónk. – Ebből kifolyólag nem hozhattam le hozzád, nem hagyhattam, hogy találkozzatok, mivel sok mindent meg kellett tanulnia. Na, meg hozzá kellett szoknia ehhez az egész léthez, így csak most jutottunk el addig, hogy találkozzon egy hús-vér emberrel. Ennek az alkalomnak is el kellett érkeznie, hiszen szoknia kell hozzád, meg egyáltalán azt, hogy emberek veszik körbe. Meg kell tanulnia, hogyan türtőztesse magát, hogyan hagyja figyelmen kívül az emberi vér illatát, hogy ne támadjon neki senkinek, és azt hiszem, te tökéletes alany vagy elsőnek, mert téged végkép nem bánthat.

            -          Akkor most… mit is érzel pontosan? – pislogok aggódva a célszemélyre, aki nagyot nyel, miközben rajtam tartja szemeit, végül lehunyja őket, s mintha csak küzdene magával, elfordítja fejét, s csak akkor nyitja ki újból, végig a földet pásztázva.

            -          Az illatodat – feleli csendesen. – Annyira… kellemes, annyira finomnak tűnik, hogy összefut a nyál a számban. Aznap, mikor átváltoztam, akkor is ezt éreztem, de akkor egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam, az ösztöneim, ezért csak mentem a szag után, amit éreztem, hogy szükségem van rá – harap ajkába, majd nehezen újból felém fordul, s éhes tekintettel mér végig. – Olyan érzés, mint mikor régebben beültünk egy gyorsétterembe, hogy csirkét együnk, és a szomszéd asztalon láttad másnak az adagját, és körbelengett az a különleges fűszerezés, amitől csak jobban megéheztél úgy, hogy még a gyomrod is hangosan kordult tőle. Mindezt azután, hogy hosszú órák óta egy falatot sem ettél. Vagy mondjuk egy napja nem ettél, és… már bármit képes lennél megenni, de érzed azt a finomságot… - Nagyot nyel, miközben magyaráz, s folyamatosan fel-le futtatja rajtam szemeit, mitől kissé zavarban érzem magam, de közben mosolyt is csal arcomra a hasonlatával. – Nem kaphatnék inni? – fordul egy pillanat alatt kétségbeesetten Jiminhez. – Akkor talán könnyebben bírnám, de…

            -          Nem! Szó sem lehet róla! Hozzá kell szoknod, hogy nem lesz mindig kéznél egy kis tasak, hogy azt ihassad, mert éppen nem akarsz valakit bántani. Hozzá kell szoknod az emberekhez, és tudnod kell kordában tartani a vágyaidat, a szomjúságod, hogy aztán később már könnyen menjen. Nem fogok hozatni. Egyébként meg, azért akartál lejönni, mert annyira hiányoltad, akkor próbálj ne a vérére áhítozni, hanem foglalkozz vele. Vagy talán el kellene küldenem, és továbbra is csak nekem lenni itt vele? Hm, igazán megfontolandó, de továbbra is tartom magam a hármasunkhoz – kuncogja el, én pedig meglepetten húzom fel szemöldököm.

Mi az, hogy még mindig fáj a foga mindkettőnkre? Miért akar csoportos szexet, ha külön-külön is megvagyunk? Olyan dolgokra vágyik, amik az én fantáziámat is mozgatják, főleg azóta az este óta, de közben mégis taszítódom tőle, hiszen mégis csak… hárman egyszerre. Ráadásul már Jungkook is vámpír, egyedül én volnék ember, és kétlem, hogy túl sok szerepem lenne az egészben, mivel gondolom az újdonsült vámpírunk nehezen tudja visszafogni magát, Jimin pedig alapvetően is domináns, így alul maradnék. Még az is kérdéses, hogy egyáltalán engednének bármit tenni.

-          Nem – feleli Kook, s következőleg már megragadja karom, s magához húz egy könnyed mozdulattal, én pedig szinte ölébe borulok, de másik kezével megtart, s egészen közelről néz szemeimbe. – Taehyung most a leggyengébb közülünk, te pedig túl durva vagy, és igaz, hogy még sokat kell tanulnom, és hozzá kell szoknom dolgokhoz, de nem engedem el őt. Mint említettem már, szeretem, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megvédjem, amíg nem változtatod át, de még utána is. Segíteni fogok neki az első hetekben, a nehezebb időszakban, amit én is átéltem, és még most is átélek.

-          Jungkook – motyogom, s meglepetten nyílnak tágra szemeim.

-          És mégis hogyan gondoltad ezt? Majd pont az én kastélyomban fogod kisajátítani magadnak? Hogyan fogod meggátolni, hogy eljöjjek hozzá, hogy az enyém legyen, mikor többen is őrzik? Nem fogod tudni leverni az őröket, és rajtam kívül mást nem engednek be ide az engedélyem nélkül. – Jimin magabiztosan néz a másik szemeibe, én pedig összehúzom szemöldököm, ahogy szavait hallgatom. Ez az egész úgy hangzik, mintha a foglya lennék, habár Jungkook sem fogalmazott másképpen, mintha csak magának akarna, hogy más ne is nézhessen rám.

-          Mi az, hogy a tied legy… - kezdem kérdésem, de mielőtt többet mondhatnék, Jungkook félbeszakít, hogy magabiztosan válaszoljon Jimin kérdésére. Idegesen fújtatok egyet, de egyik sem veszi észre, így csak kíváncsian hallgatom tovább őket.

-          Erre egészen egyszerű a válasz – húzza ki magát határozottan. – Nem fogom engedni, hogy hozzá érj, amíg te sem vagy tisztában a saját érzéseiddel, mivel én tökéletesen tisztában vagyok a sajátjaimmal. Ha mégis meg mered közelíteni, akkor nem fog érdekelni, mit ígértem emberként, és semmi más sem. Vámpír vagyok, és való igaz, még sokat kell tanulnom, de már egészen hozzászoktam ehhez az új léthez, és tenni fogok érte, hogy TaeTae csak az enyém legyen. – Nyitom szám, hogy közbeszóljak, mégis mi jogon sajátít ki magának, de egy kisebb hatásszünet után folytatja. – Lázadni fogok ellened, és mindig azon leszek, hogy a világuralmas terveidnek keresztbe tegyek. Egyébként se tetszik az ötlet.

-          Na, álljon meg a menet! – teszi fel mutatóujját az idősebb. – Te most azt hiszed, hogy egy kis lázadással keresztbe tehetsz nekem? Ugye tudod, hogyha meg akarod védeni a drága kis Taehyungodat, akkor mellettem kell állnod? Még mindig nem fogtad fel, hogy itt én vagyok a leghatalmasabb? Sőt, nem csak itt, hanem a vámpírok között is. Az én vérvonalam az, ami a legősibb, ami rendkívül erős, éppen ezért, ha a lázadók oldalára állsz, el fogsz bukni. Én meg tudlak védeni benneteket, és ha segítetek nekem, akkor sokkal könnyebb lesz, nem kell majd a plusz problémákkal is számolnom, amik csak púpok lennének a hátamon. Vámpír vagy, az isten szerelmére! – vált vörösbe írisze, mire végigfut a hideg a hátamon, s Jungkook is erősebben húz magához. – Azt hiszed, hogy az emberek nem gyűlölnek? Próbáld csak meg beadni odakint, hogy te is ember vagy! Próbálj meg megszökni, vagy bármit tenni! Nem fogod tudni titkolni, képtelen leszel rá a segítségem nélkül, és az emberek sokan vannak, így biztosan hamar elnyomnának. Ez egyenlő az öngyilkossággal. Így akarod megvédeni azt, akit szeretsz?

-          Az milyen védelem, amit te nyújtasz neki? Fogságban tartod!

-          Miattad! Azért hozattam ide le, hogy, míg te nem szoksz hozzá az új létedhez, addig ne tudj benne kárt tenni.

-          Süket duma! Őt sosem bántanám, te viszont tudom, hogy képes vagy rá!

-          Én? – húzza fel szemöldökeit, s mutatóujjával is magára mutat, mire Kook csak hevesen kezd bólogatni. – Nem is tudom, melyikünk az, akinek elég volt egy szó, és képes volt utána ugrani, hogy kiszívja a vérét! Ha a végén nem sikerül azt a lázadást leverni, akár komolyabbra is fordulhattak volna a dolgok, de szerencsére minden jól alakult.

-          Te uszítottál rá! Én nem tudtam, hogy mit érzek, csak… - Ekkor látom, ahogy mindkettejük szemfoga nagyobb méretet vesz, s ficánkolni kezdek Jungkook egyetlen fogva tartó karjában, amivel olyan könnyedén húz magához, mintha csak egy kis tollpihe lennék.

Érzem, hogy kezdek idegesebb lenni, és ezzel ők sincsenek másképpen, csupán az a különbség, hogy míg nekem elegem van abból, hogy tulajdonképpen rajtam vitatkoznak, ők egymással küzdenek, s szinte fújni kezdenek egymásra, mint a rossz macskák. Hiába is próbálnék kiszökni a körből, egyszerűen képtelen vagyok bármerre jutni, mert túl erősnek bizonyul a régi barátom.

-          Látod, most is szabadulni akar tőled, és te el sem engeded! Így akarsz vigyázni rá, hogy nem hagysz neki teret? – horkant fel Jimin.

-          Mert te aztán sokkal nagyobb teret hagysz neki! Miattam tartunk most ott, ahol! Tönkretetted az életünket!

-          Megmentettem az életeteket! Ha egy picikét használnád az eszed, akkor tudnád, hogyha most emberek lennétek, én akkor is arra készülnék, hogy az emberek ellen forduljak, hogy átvegyük az irányítást, és abból éppenséggel ti ketten kétlem, hogy élve kijutnátok. Ez nem olyasvalami, amit csak úgy félvállról lehet venni. Mindketten kellettek nekem, hogy az oldalamon legyetek a legnehezebb időszakban is, ami csak idő kérdése, és el fog érkezni. Addig is, engedd el, mert nem a tulajdonod!

-          A tied sem! – vág vissza, de azért enyhít szorításán, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy kimásszak alatta, s kisebb távolságot tartva mászom odébb. – Én legalább szeretem őt!

-          Attól, hogy szereted az nem jelent semmit!

-          Azt mondod? Éppen te mondod? Azért vélekedsz így, mert még soha nem voltál szerelmes! Ez…

-          Fogjátok már be! – kiáltom el magam a tőlem telhető leghangosabban, mire mindketten megszeppenten fordulnak felém, s kíváncsian merednek rám. – Mégis mit képzeltek, hogy beszéltek rólam? Nem holmi tárgy vagyok, akit kénye-kedvetekre dobálhattok ide-oda! Érző lény vagyok, és akár hiszitek, akár nem, én is itt vagyok! Igen, minden szavatokat hallom, és tudjátok, mi az, ami a legjobban idegesít mindkettőtökben? – Ekkor még kíváncsibb szemeket meresztenek. – Mindketten ugyanolyan birtoklás mániásak vagytok! És én még azt hittem, hogy te normálisabb vagy! – célzom Jungkooknak szavaim, aki feltűnően megrendül szavaim hatására, de mielőtt bármit mondhatna, folytatom. – Jungkook, te vámpír vagy, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy kissé elment az eszed tőle, mintha hirtelen hatalmasabbnak éreznéd magad az emberektől, pedig egyáltalán nem vagyunk puhányok, és, ha valaki, akkor ezt te megérthetnéd! Hogy… hogy gondolhatod azt, hogy majd te eldöntöd, hogy kihez tartozom?

-          Így van, nem tartozik hozzád – vágja hozzá a másik, mire idegesen hunyom le szemeim, hogy aztán szaggatottan, de annál hangosabban fújjam ki a levegőt, ezzel elérve, hogy ne essenek újból egymásnak.

-          Ez rád is ugyanúgy tartozik! Teljesen meg vagy őrülve?! Nem vagyok tárgy, nem tarthatsz bezárva, és már igazán várom a napot, hogy én is átváltozzam, ha ez a sorsom. Nem fogok ellenkezni, de azt is elhiheted, hogy nem fogom könnyen adni magam. Nem, meg kell érte küzdened, hogy én megengedjem, hogy egyáltalán hozzám érj! Azt hiszed, hogy csak azért, mert olyan nagyon ősi a vérvonalad, és olyan hatalmasnak gondolod magad, attól megnyersz magadnak másokat? Hát, ki kell, hogy ábrándítsalak, mert valakit igazán a szívénél fogva ragadhatsz magadhoz, de te mást sem csinálsz, csak ki akarsz sajátítani magadnak, akárcsak Jungkook, nekem pedig ebből elegem van! Lehet, hogy ti nagyon jól elvagytok magatoknak odafent a szobában, és sokkal jobban érzitek magatokat, hogy már mindketten vámpírok vagytok, hiszen hú, de jó, végtelen szex! De ez nem az, amire én vágyom! Bocsáss meg, de ez nem az én formám. Ráadásul engem ide száműztél, és egyszer lejöttél hozzám végre, de akkor is furcsán viselkedtél. Már akartam is kérdezni, hogy mi volt az a csók? Annyira furcsán viselkedtél, és igaz, onnantól kezdve sűrűbben látogattál le hozzám, de mintha távolságot tartanál. Azt hiszed, nekem nem tűnik fel a változás? Ó, dehogynem, de gondolom ti nagyon jól élvezkedtek egymásban, míg én távol vagyok.

Kész. Totál kiakadtam. Elegem van mindkettőből, hogy bezárva tartanak, és azt hiszik, hogy mindenre megoldás az, hogy maguknak akarnak. Nem! Ez nem ilyen egyszerű! Dolgozzanak meg érte, hogy én bármelyiküket is akarjam, mert így nem érzek mást, csak azt, hogy elegem van belőlük, s azt hiszem, talán féltékeny is vagyok. Mindketten vámpírok, így bizonyára valóban sokkal jobban ki tudják élvezni a másik teste adta örömét, én pedig csak itt tengetem napjaim, és unatkozom, szenvedek, néha az őrökkel próbálok kommunikálni, de ők nem vevőek rá. Elegem van! Ki akarok szabadulni, ki akarok törni, vagy csupán egy kicsit fontosnak érezni magam, de olyan vagyok, mint valami tárgy.

-          TaeTae, én nem egészen így értettem. Nem akarlak úgy kisajátítani, csak félt… - mentegetőzne Kook, de most felforrt az agyvizem, nem tudok megbocsátani neki sem.

            -          Nem érdekelsz, Jungkook! – hördülök fel fogcsikorgatva, mire ő nagy szemeket meresztve csúszik az ágy legeslegszélére. – Nem érdekel, hogy meg akartok-e védeni vagy sem, mert mindketten piszkosul rosszul csináljátok! Hogyan várhatjátok el tőlem, hogy bármelyikőtökben is megbízzam?

            -          Mégis mit vársz tőlünk? – remeg meg hangja, én pedig néhány másodpercre valóban elgondolkozom a megoldáson, végül egy önelégült mosollyal nézek felváltva szemeikbe.

            -          Kenyerezzetek le – húzom fel szemöldököm, s karjaim is keresztbe fonom mellkasom előtt. – Érjétek el, hogy megbízzam bennetek, hogy szeresselek titeket, hogy megbocsássak. És nem, ezt egy egyszerű bocsánatkéréssel nem tudjátok lerendezni. El akarok menni innen. Ha ehhez az kell, hogy ti is velem legyetek, hát legyen, de nem tűröm tovább, hogy ide be legyek zárva! Nem fogom megvetni a múltkori próbálkozásomat se, hogy ne egyek – rándulnak meg arcizmaim Jiminre nézve, mire látom, hogy kissé megrémül, de gyorsan palástolja érzéseit, de ennek már késő, mert én észrevettem.