[33/?] A vámpírok legnagyobbja - Parton

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Parton
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Jimin bele is kezd Taehyung szívének elnyerésébe, de egyre több feladattal kell szembenéznie. Kicsit hosszabb lett ez a rész, mint szokott lenni. Remélem, tetszeni fog mindenkinek! Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Nem mondom, hogy nem lepett meg Taehyung viselkedése, de a feladat, amit kiadott számunkra, eléggé kecsegtető. Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy muszáj teljesítenem, nekem kell elnyernem a szívét, kerüljön, amibe csak kerül. Tudom, hogy Jungkook szereti őt, és ő szerinte Taehyung is érez valamit irántam – habár tagadja. Mint ahogyan azt egyszer közöltem is vele, gondoltam, hogy nem vagyok számára közömbös, de fogalmam sincs, hogy valójában mit is érezhet. Egy biztos, hogy jelen pillanatban rettentően dühös, ezt pedig kénytelenek leszünk csillapítani. Jungkooknak meg kell majd tanítanom a repülés csínját-bínját is, ha el kell engednem őket kettesben, amit nem szívesen teszek meg, de lázadni már úgyse fognak. Azt hiszem, egy kicsit bíznom kell bennük, legfeljebb utánuk ólálkodom, hogy biztosan ne szökhessenek el. Túl messzire úgysem juthatnak, és bezárva amúgy sem tarthatom őket, különben, ha nem engedek nekik szabad teret, akkor aztán tehetek bármit, nem fognak mellettem állni. Mi okuk is volna rá?
Nem hagyok több napot elfecsérelni, így Jungkookhoz külön őrséget állítok – de persze úgy, hogy nyugodtan mászkálhat a kastély falai között, csak legyenek mellette legalább hárman mindig. Mivel még mindig elég friss, hogy vámpír, ezért továbbra is rendkívül erős, ezért nem kockáztatom meg, hogy esetleg két őrt simán leverjen, ha úgy tartja éppen kedve, hogy elege van belőlük. Hárman biztosabbak. Úgy tűnik, a legfiatalabbnak is tetszik az ötlet, mert legalább neki sem kell bezárva lennie, így boldogan indul felfedezőútra, míg én Taehyungra várok, hogy elkészüljön. Mindössze egy gyors zuhanyt vesz, átöltözik, majd már vissza is tér hozzám, hogy indulhatunk, ahová szeretném. Tudom, hogy unja már, hogy állandóan itt kell lennie bezárva, s előtte se volt sokkal kényelmesebb élete, így úgy gondolom, jár neki is egy kis szabadság, éppen ezért egy olyan helyre fogom vinni, ahol ezt ki is élvezheti.
Kilépve a falak mögül, felcsillannak szemei, s máris sokkal jobban érzi magát. Szemeit lehunyja, s mélyet szippant a friss levegőből, én pedig egyetlen szót se szólok, csak csendben figyelem, ahogy kiélvezi a kint tölthető idejének minden pillanatát.
- Tavasz van – jelenti ki az egyértelműt. – Már régóta, nem igaz? Melyik hónapban járunk? Elvesztettem a fonalat egy ideje – vet rám megvető pillantást, amitől kissé furán érzem magam, mintha hibáztam volna, de gyorsan túlteszem magam rajta.
- Május. – Válaszomra kényszeredetten felnevet, s elfordul, a távolba mered, majd csak hosszas másodpercek múltán néz vissza rám szomorú tekintettel.
- Hová megyünk? Vissza be a városba? – nevet fel újból, de hangjából sugárzik a szarkazmus. – Ó, várj, el is felejtettem, hogy oda soha többet nem mehetek vissza. Legalább mindenki halottnak hisz, vagy maradtál a finomabb verziónál, hogy elköltöztem? – Már nyitnám is a szám, hogy valamit feleljek, de mielőtt egy hang is kijönne torkomon, megemeli kezét, ezzel félbeszakítva engem, s fejét is rázza hozzá. – Nem érdekel. Inkább csak menjünk valamerre, valahova messzire, nagyon, nagyon messzire, ahol elvonatkoztathatok attól, hogy mennyire keserítetted meg az életem.
- Ha az emberek mellett lennél se…
- Nem mondtam, hogy megmagyarázhatod – rándulnak meg arcizmai, az én szívemet pedig úgy érzem, mintha valami keserű érzés járná át, de közben fel is bosszant, mennyire nagyszájú. Az egy dolog, hogy éppen ki kell békítenem, és elnyernem a szívét, amit valamilyen különös oknál fogva szeretnék is, de ez nem jogosítja fel arra, hogy így beszéljen velem. Mindenesetre nem vágom hozzá, hogyan is kellene viselkednie, elvégre is most amúgy is éppen eléggé dühös, és tudom, hogy milyen kis lázadó, hiszen párszor már meggyűlt vele a bajom. Már az iskolában is keresztbe tett nekem, mikor Jungkookot elhoztam magammal, mivel mindenáron meg akarta találni, és furcsa mód nem rettent el tőlem. Tisztán emlékszem a napra, mikor magammal hoztam, hiszen már annyira elvetette a sulykot, hogy kénytelen voltam a kastély falai közé zárni, pedig őszintén, nem terveztem akkorra ezt az egészet. Belegondolva, nem egészen úgy történnek a dolgok, ahogyan én azt eltervezem, elvégre is Jungkook sokáig számba se volt véve, csak idővel keltette fel a figyelmem, míg végül észre nem vett a szárnyaimmal, így felgyorsította az eseményeket, ráadásul még átváltoztatni sem akartam, de a lázadás miatt kénytelen voltam. Fogalmam sincs, Taehyung meddig maradhat ember, de szeretném, ha kiélvezhetné halandó napjait, s ne úgy változna át, hogy rossz utolsó emlékei vannak onnan. Jungkooknak mondhatni jó volt, mivel akkor előtte este sikerült összeboronálnom mindhármunkat. Fogalmam sincs, miért szeretném Taehyungnak a legjobbakat, mert én nem… nekem ő csak egy finom vérű halandó ember, aki felkeltette az érdeklődésem, semmi több. Nem lehet több.
Szárnyaim szétnyitom, s megmozgatom őket, hogy kényelmesebb legyen, majd apró mosollyal arcomon lépek közvetlen a másik mellé, aki kíváncsi szemekkel néz rám. Közlöm vele, hogy olyan messzire megyünk, ahová nem is gondolná, s ettől úgy látom, valóban kis boldogságot csalok szemeibe, amitől én is jobban érzem magam. Se szó, se beszéd, a hátam mögé lép, s megkeresve a megfelelő pontot, nyakam köré fonja karjait, hogy a szárnyaimat se zavarja, én pedig egy pillanattal később már a levegőt szelem. Fülembe kuncog, s folyamatosan hangot ad lenyűgözöttségének, ahogy a tájat kémleli a magasból. Nos, tériszonya nincs, annyi biztos. Kicsit furcsa így repülni vele, hogy a hátamon van, hiszen eddig csak felkaptam őket a karjaimba, és szeltem a levegőt, most viszont magától mászott mögém, hogy úgy kapaszkodjon belém. Gondolom neki is sokkal kényelmesebb úgy, és engem sem zavar, amíg nem tehénkedik rá valamelyik szárnyamra, különben kibillennék az egyensúlyból.
- Tetszik? – kérdezem, ahogy közeledünk a helyhez, ahová vinni szeretném, ő pedig úgy dönt, alkarjaival lapockám környékén támaszkodik meg, ettől pedig érzem, hogy veszélyesebb a helyzet, hiszen elegendő egyetlen rossz mozdulat, ő félreborul, és zuhanunk. – Kapaszkodj normálisan! – figyelmeztetem, ő pedig nyomban visszaáll az eredeti felállásba, mire megnyugodva fújom ki a levegőt.
- Bocsánat – köhint egyet édesen, mire elmosolyodom, amit persze ő nem láthat. – Túlságosan belefeledkeztem a tájba. Repülni nagyon király dolog! – hajtja le fejét, s légvételét érzem nyakamon.
- Nem sokára ott leszünk. – Kijelentésemre izgatottan kezd körbenézni, ami újból megmosolyogtat.
Nem is telik el hosszú idő, mire elérkezünk a kívánt helyre, ami nem más, mint:
- Tengerpart? – kiált fel izgatottan, ahogy leszállunk, s elengedve azonnal leveti cipőjét és zokniját is, hogy vígan rohangáljon a homokban. – Ráadásul tök ingyen! Régebben erről még álmodni sem mertem, hogy csak így eljussak a tengerhez. De még csak május van, biztosan nagyon hideg a víz, akkor miért jöttünk ide? Vagy szerinted már kellemes? Ó, ha hamarabb szólsz, akkor hozok váltóruhát. Ez annyira jó! – Lelkesedése törhetetlen, s úgy rohangál körbe-körbe, mint egy öt éves kisfiú.
Keresztbe fonom karjaim mellkasom előtt, s szárnyaimat is eltűntetem a kíváncsi szemek elől, ha netán ilyenkor megfordulna valaki erre, de ez éppenséggel egy olyan partszakasz, ahol nem sokan fordulnak meg. Innentől csak és kizárólag Taehyungnak szentelem minden figyelmem, követve minden lépését, ahogy a lábujjai mozdulnak a homokban, s ő beharapja ajkát azt figyelve. Végül képes hasra vágni magát benne, s úgy túrni bele ujjaival is a kis szemcsékbe, mindezt pedig a kuncorászó hangja díszíti, nekem pedig felcsillannak szemeim ezt hallva, s látva. Újból elönt az a szokatlan melegség, az az érzés, amely a testem minden porcikáját átjárja, a szívemtől kezdve egészen a lábujjamig.
Megrázom fejem, s mellkasomhoz kapok, megszorongatva pólómat, s azt hiszem, alább is hagy ez a szokatlan érzés, de mikor újból Taehyungra vezetem pillantásom, újból nagyot dobban szívem, s emiatt csak jobban rászorítok a vékony anyagra. Szabad kezemmel hajamba túrok, és hangosan fújom ki a levegőt. Miért érzem így magam? Nem tudom eldönteni, hogy ennek most örülnöm kellene-e, vagy féljek tőle. Egyszerre érzem magam boldognak, felhőtlennek, de közben szorongok tőle, félek, hogy elgyengít, s mégis vágyom rá.
A fiatalabb már térdig a vízben ugrándozik, s néha attól tartok, hogy véletlenül pofára fog benne esni, akkor pedig várhatunk, hogy megszáradjon. Lehet, tényleg gondoskodni kellett volna váltóruháról, de kinek volt az eszében? Nem gondoltam, hogy ruhástul beleront majd a tengerbe, de nincs szívem kihívni onnan, hiszen jól érzi magát, ráadásul éppen azon volnék, hogy meglágyítsam a szívét. A gond az, hogy úgy érzem, ennyivel nem fog menni. Ez egy pillanatnyi boldogság, de bizonyára többet akar majd.
- Hé, Jimin! – emeli egyik karját a magasba, s úgy kezd integetni nekem, én pedig újból keresztbe fonom karjaim magam előtt, s nem reagálok gesztusára. – Gyere be a vízbe! Nagyon jó! Kérlek!
Fejem rázom, de nem hagy alább könyörgése, mire visszakiabálok neki, hogy ne is álmodjon róla, legyen meg nélkülem, viszont ezzel úgy tűnik, csak jobban felhergelem. Ő is keresztbe fonja karjait maga előtt, s nagyjából tökéletesen felvéve ugyanazt a pozíciót, mint én, úgy folytatja tovább győzködésem.
- Csak annyira gyere be, mint én. Nem kell tovább, én se fogok jobban belemenni, mert annyira azért nem meleg.
- Nem, én nem fogok a vízben pancsolni, már túl idős vagyok hozzá.
- Túl idős? – nevet fel hátravetve fejét. – Nos, nem látszik rajtad semmi, nagyjából olyan korúnak tűnsz, mint én, és elég fitt is vagy. De ha gondolod, tekinthetlek vénnek, azzal csak megkönnyíted a dolgom. Legalább nem kell elfogadnom téged, mindössze Jungkookkal maradok. Neki megbocsájtok, de neked… egy ilyen idősnek, egy vénembernek miért is kellene odaadnom magam?
- Fogd be! – hördülök fel. – Nem vagyok én olyan vén, attól még, hogy a korom azt mutatja.
- Te mondtad az előbb! De legyen, ha ez nem elég indok, akkor… azt hiszem, nem fog érdekelni, mit csinálsz. Tojni fogod rád magasról, akkor is, ha át fogsz változtatni, mert még arra se vagy képes, hogy ide gyere hozzám, a vízbe. Tudod, nem csak a bocsánatomat kell elnyerned – habár eddig azt sem sikerült -, hanem a szívemet is. Felajánlottam, nem? Úgy hittem, talán élni fogsz a lehetőséggel, de ezek szerint nem. Ez eléggé elszomorító, de, ha ennyire nem érdekel a sorsom, vagy az, hogy…
Nem várom tovább, hogy sorolja azt, mennyire jelentéktelen volnék számára, így a következő pillanatban már ott is termek előtte, amitől kissé megijed, s a közelségtől el is veszti egyensúlyát, s majdnem beleesik a vízbe, de mielőtt ez megtörténik a szokásos gyorsaságommal kapok utána, s húzom magamhoz egészen közel. Tágra nyílt, csillogó szemekkel mered enyéimbe, s karjait is lógni hagyja maga mellett, teljesen rám bízva magát, ahogy én tartom jobb karommal biztosan, a balt pedig derekára vezetem. Ajkai résnyire nyitva állnak, s egyáltalán nem mozdul, csak felváltva néz szemeimbe, én pedig önelégülten mosolyodom el, hogy már ennyitől is sikerül levennem a lábáról, viszont ettől nyomban észbe is kap, s erőt véve magán mászik ki karjaim közül torkát köszörülve.
- Arra szerettem volna kilyukadni, hogy… néha… nem árt… egy kis… - újból megköszörüli torkát, s zavarában elfordítja arcát. – Romantika.
- Szereted a romantikát? – húzom fel fél szemöldököm. – Nem az erősségem, mivel tudod, még soha nem kellett senkit sem kibékítenem, vagy elnyernem a szívét. Vagy önmaguktól hevertek a lábaim előtt, vagy rákényszerültek.  – Ekkor a tengerre pillantok, majd le egészen a lábamhoz, s kissé szorongani kezdek, ahogy a vízben kell állnom egy olyan fiú miatt, aki… aki iránt fogalmam sincs, mit érzek. – Nem szeretek vízben lenni. Legalábbis így.
- Nem szeretsz? Mit nem lehet szeretni a tengerben? Vagy életed során annyit voltál már itt, hogy megutáltad?
- Szó sincs erről – sóhajtok fel, majd újból rávezetem tekintetem, de tovább is fordulok a part irányába. – Nem tetszenek a hullámok, legalábbis a túl nagyok. Most szerencsére nincsenek, de nem szeretném kísérteni a sorsom.
- Félsz a hullámoktól? – nevet fel hangosan, mire sértetten fordulok újból hozzá.
- Nevess csak, nevess – vetem neki gúnyosan, majd hátat is fordítok neki, hogy kimenjek a vízből. – Bejöttem hozzád a vízbe, tehát innentől nem lehet egy szavad se! Nem fogok még egyszer bemenni, szóval élvezd ki egyedül.
- Hé, várj meg! – siet utánam.
Egészen a fákig elsétálok, ahol még van homok, de ott mégis árnyékot vetnek a növények, így annak takarásában ülök le, s Taehyung is ugyanígy tesz, a jobb oldalamon. Egy ideig csak csendben ülünk, s nézzük a tenger hullámzását, s hallgatjuk annak jellegzetes sodrását, ahogy a partra ér. Ötletem sincs, hogyan tehetnék azért, hogy megbocsásson, de szerintem már így is túlléptem a limitem. Bementem hozzá a vízbe, pedig nem bírom a nagyobb hullámokat, ráadásul elhoztam a tengerpartra. Bárhová el tudnám vinni, de mégis úgy érzem, ez kevés ahhoz, hogy megszerezzem, mármint meg akarom. Azt akarom, hogy az enyém legyen, csakis az enyém, s bár Jungkookot is ugyanígy akarom, mivel nem mondtam le a hármasunkról, mégis úgy érzem, arra van szükségem, hogy irántam tápláljanak gyengédebb érzéseket.
Taehyung váratlanul szakítja félbe kuncogó hangjával a csendet, mire nyomban felé kapom fejem, ő viszont csak lehajtja fejét, ahogy próbálja magába fojtani a nevetést, engem viszont túl kíváncsivá tesz, hogy mit tart ennyire szórakoztatónak.
- Minek örülsz ennyire? – húzom fel szemöldökeim, mire háta mögött megtámaszkodik kezeid, s úgy nézi tovább az elénk táruló látványt.
- Annak ellenére, hogy vámpír vagy, és korban igenis idős vagy, mégis megvannak benned ugyanazon emberi vonások, mint bárki másban. – Elmosolyodik, majd felém fordítja fejét, s szemeivel az én tekintetem fürkészi. – Félsz a hullámoktól? A nagyobbaktól? Azt gondolná az ember, hogy rendíthetetlen vagy, de kiderül, hogy igenis van gyenge pontod, én pedig örülök, hogy megismerhettem az egyiket.
- Fel akarod használni ellenem?
- Hogyan tudnám felhasználni? Nem vagyok én olyan amúgy se. – Ekkor visszafordul a tenger felé, én viszont képtelen vagyok másfele nézni. – Mindenesetre, örülök, hogy ide hoztál el annak ellenére, hogy ettől félsz. Így máris jobban érzem magam.
Szemeim forgatom kijelentésére, hiszen elég nyálasnak hangzik számomra, hogy ennyire imponáló neki, hogy olyan helyre hoztam, ahová önmagamtól nem jöttek volna, de neki jót szerettem volna. Való igaz, félek a nagyobb hullámoktól, de mindenki fél valamitől, nem? Bizonyára neki is vannak félelmei, de senki sem szereti fitogtatni őket, ahogyan én sem. Nekem nem is szabad, régen erre tanítottak, hogy soha ne nyíljak meg másoknak, nem szabad, hogy bárki közel kerüljön hozzám, különben megismerik a gyönge oldalamat is, és később fel tudják használni ellenem. Azt hiszem, éppen ezért van szükségem arra, hogy teljesen behódoljanak nekem, elvégre is akkor a kezemben lesz a szívük, és nem lesznek képesek ellenem fordulni.
- Miért járod ki az iskolát ennyiszer? Nem félsz, hogy valakik felismernek? – teszi fel a váratlan kérdést, mire meglepetten pislogok párat. – Mármint te mindig ugyanúgy nézel ki, és a korodat, és a tudásodat tekintve bizonyára sokat jártál iskolába, de minek? Nem volt elég egyszer kijárni?
- Nem szabad, hogy kopjon a tudás. Bizonyos időközönként járok iskolába, mikor hova. Akárkinek ki tudom adni magam, így más városokban is tanultam már. Nagyon régen, olyan ötven éve lehetett, hogy én ebbe az iskolába jártam. Akkor még egészen másképp nézett ki, de utána nem mertem ide visszatérni, ezért jártam máshová. Pont ezért nem jöttem vissza hosszú ideig, mert felismertek volna, így addig másik városokban tanultam. Volt, hogy egyetemet is végeztem, ez változó – rántok egyet vállamon, mire Taehyung szemei tágra nyílnak.
- Egyetemet? Egyetemet végeztél, és utána visszajöttél a középiskolába? – Értetlenül rázza fejét. – Bocsi, de nem egészen értem a logikád.
- Tudod, unatkoztam.
- Ah, hát, persze, ez már csak így megy nálad, hogy éppen unatkoztál, ezért úgy gondoltad, kijárod az iskolát még egyszer. Mi értelme volt annak, hogy újratanuld ugyanazokat a dolgokat?
- Néhány évet pihentem közöttük, mielőtt másik városban újra kezdtem. Ennyire elvetemült én se vagyok. Vártam, hogy változzon a világ, az oktatás, és majd csak utána jelentkeztem újból, mikor úgy gondoltam, taníthatnak valami újat. Meg más-más szakokra adtam le a jelentkezésem, ezért mindenféle oktatásba, tárgyba belekóstolgattam. Elképednél, ha tudnád, hogy bizonyos helyeken mennyire másképp zajlanak a dolgok. Na, meg évről évre változik az oktatás, ezért felesleges így meglepődnöd. Nem gondoltad, hogy mindig ilyen volt? – húzódnak mosolyra ajkaim, ahogy lenézően tekintek rá, ő pedig nyomban összébb húzza magát.
- Nem – köszörüli meg torkát, s zavarában mocorogni kezd. – Mindössze én nem járnám ki ennyiszer.
- Ahogy gondolod. Nem foglak iskolába erőltetni.
Gondolataiba merülve néz maga elé a mellettem ülő, én pedig felhúzott lábamon támasztom karomat, úgy fektetem arcom tenyerembe, hogy őt vizslathassam. Úgy látszik, mélyen benne van egy témában, de nem osztja meg velem. Csendben ül, s annyit látni belőle, ahogy szemei ide-oda cikáznak, s tincseit a kisebb szélfúvások megrebegtetik. Kíváncsi lennék, min töpreng ennyire, de nem szeretném megszakítani ezt a csendet, ami beállt közénk. Ez nem is kínos, hanem inkább kellemes, s legalább tudom őt nézni, rajta legeltetni szemeim, ami valamiért újból melegséggel tölt el, s hosszas másodpercekig hagyom magam sodródni az árral, mikor is újból felém fordul, s először fel sem fogom, hogy mi történik, egy ideig még mindig csak bámulom őt, s már szemeibe nézve ülünk egymás mellett. Először meglepődik rajta ő is, hogy miért nézem így, de nem szól semmit, s ő is ugyanígy tesz.
- Mi a kedvenc számod? – töri meg a kialakult csendet, mire teljesen kizökkent, s úgy érzem magam, mint akit valamilyen bűncselekmény közben kaptak el, s zavartan pislogok párat, mire összeszedem magam.
- Hogy érted ezt?
- Mit hallgatsz szívesen? Szoktál zenét hallgatni? – Kezeivel lábait öleli magához, s térdére hajtja fejét.
- Nem igazán. Nem vagyok túlságosan tisztában a mai stílussal. A régebbi klasszikusokat ismerem, de ma már kevésbé hallok számokat. Az iskolában, meg a városban néhol szoktam hallani, de magamtól nem. Van, hogy a kastélyban lemegyek egy terembe és játszok valamilyen hangszeren, az pedig bőven megteszi nekem.
- Tudsz játszani hangszeren? Milyenen? – csillannak fel szemei, s fejét is felkapja, mintha csak valóban érdekelné a téma, s nem kizárt, hogy így is van. – Mikor tanultad meg?
- Tudok, igen, zongorán és gitáron is. Egészen gyorsan tanulok, meglepődnél. Kiskoromban nem szerettem hangszereken játszani, de akkor még csak zongorázni tanítottak. Mindenképp műveltté akartak tenni engem, és ez így bennem maradt. Később tanultam meg gitáron is játszani, de csak az akusztikust ismerem.
- Egyszer igazán megmutathatnád, hogyan játszol – mosolyog izgatottan. – Szívesen hallgatnám.
- Mert, te min játszol? – mérem végig, kérdésemre pedig felnevet.
- Én nem tudok semmin se játszani. Mint régebben említettem, még nekem is dolgoznom kellett a szüleim két műszakja mellett. Nem volt pénzünk ilyesmire, nekem nem adatott meg ez a különleges tehetség, hogy gyorsan tanuljak, és ingyen megtanítson valaki. Tudod, én ember volnék. – Ekkor én támaszkodom meg tenyereimen hátam mögött, s úgy figyelek rá kíváncsian. Valóban érdekel, milyen élete volt, amit előtte nem ismertem, s belegondolva, már kiskorától ismerhetném, habár akkor nem feltétlen tekintetnék rá ilyen szemmel. – Viszont nagyon szeretek énekelni. Bár semmire nem viszem vele, azért néha otthon elkezdek… elkezdtem énekelgetni, mikor úgyse hallotta senki. – Felnevet saját magán, engem viszont még kíváncsibbá tesz.
- Énekelj valamit – kérem lágyan, mire először kissé pironkodva néz szemeimbe, a következő pillanatban pedig nevetni kezd, s kezével a levegőt kezdi csápolni.
- Nem, nem olyan túl jó a hangom, inkább nem énekelek. Jobb, ha megóvjuk a dobhártyád épségét.
- Énekelj valami mai számot, amit nagyon szeretsz. Valószínűleg én nem is ismerem, így összehasonlítási alapom se lesz.
- Nem, akkor sem, ha nem ismered az eredetit. Füle mindenkinek van, hogy hallja, ha valami fals, így jobb, ha nem hallod.
- Játszok neked hangszeren, ha te is énekelsz nekem. – Ezzel úgy tűnik, sikerül felkeltenem az érdeklődését, s résnyire szűkíti szemeit, úgy nézve enyéimbe fontolóra véve ajánlatomat, majd váratlanul nevet fel, én pedig értetlenül pislogok rá. – És most mi annyira mulatságos?
- Kissé abszurd a helyzet. Te és én, beszélgetünk hétköznapi dolgokról, mint még soha, és ez egy kissé furcsa nekem. Mióta először beszéltünk, azóta állandóan csak gyanakodtam rád, vagy mindig valami nehezebb témáról volt szó, mint az átváltozás, a fogság, a szökések, az a bizonyos Seong család. Annyi minden történt, és olyan régóta vagyunk már itt, hogy ha belegondolsz, nagyon is furcsa, hogy még szinte soha nem beszélgettünk így. Ez jól esik a szívemnek – mosolyodik el, s a tengerre vezeti tekintetét. – Ha mindig így tudnánk beszélgetni, ha így állnál hozzám, akkor sokkal könnyebb lenne szeretnem téged.
Az én szemeim is tágra nyílnak, de egyetlen szót sem tudok kinyögni. Taehyung továbbra is a tengert fürkészi, én viszont érzem, hogy szívem szabálytalan verdesésbe kezd, s lassan tudatosul bennem, hogy bizony ő most éppen egy szerelmi vallomást tett. Egy szerelmi vallomás, ami teljesen kikészít belülről. Összezavar, s örülök neki, de közben mégsem, így akarom, de mégse, mert félek tőle. Már egyszer hallottam egy ilyen szóváltását Jungkookkal, de akkor tagadta, hogy szeretne, most viszont mintha csak véletlenül kicsúszott volna a száján.
Pillanatok alatt összeszedem magam, s végleg tudatosul bennem, hogy bizony ám, Kim Taehyung szívét sikerült elnyernem, de hogy hogyan, s mi módon, arról fogalmam sincs. Mindenesetre ajkaim önelégült mosolyra húzódnak, s szemeim is összeszűkülnek résnyire, ahogy egyre önteltebben nézek rá, ő pedig lassan újból felém fordul, s ahogy meglátja tekintetem, úgy nyílnak tágra szemei, s arca olyan vörös lesz, mint a vörös rózsa. Felhúzom szemöldököm, hogy kicsaljak belőle valami szót, de csak zavartan pislog párat, csak aztán nyitja szólásra száját.
- Mármint úgy értettem, hogy könnyebb lenne elfogadnom ezt az egész helyzetet. Tudod, hogy nem egyszerű se nekem, se Jungkooknak, ezért egészen más lenne a helyzet, ha te is másképpen állnál hozzánk. Például az ilyen könnyed beszélgetések, mint ez, máris jobban érezném magam, de ezzel szerintem nem csak én vagyok így. Szóval értsd meg, hogy nekünk nem olyan…
Elkuncogom magam, s nem hagyom tovább szabadkozni. Csupán kifogásokat keres arra, hogy visszavonja azt, ami véletlenül csúszott ki száján, csak ezzel az a gond, hogy már mondjon bármit tök felesleges.
A másodperc törtrésze alatt fektetem el a homokban, s lábamat átvetve dereka fölött, úgy ülök csípőjére, s kezeit összekulcsolom enyéimmel, úgy tartom őket két oldalt feje mellett. Ha lehet, még jobban elpirul, még füle is olyan lesz, én pedig díjnyertes mosolyt villantok, s úgy hajolok közelebb hozzá, hogy újból megcsókoljam, azóta az éjszaka óta először. Mikor aznap megcsókoltam, váratlanul ért még engem is, s ezért próbáltam távolságot tartani tőle, de az nem segített, sőt, ha lehet, még rontott is a helyzeten, hiszen csak erősödtek azok a szokatlan érzések.
Már érzem légvételét ajkaimon, mikor is elfordítja fejét oldalra, én pedig meglepetten pislogok le rá, főleg, hogy szabadulni nem próbál. Szinte elvárnám, hogy ficánkolni kezdjen, de nem teszi, csak elfordult. Megköszörüli torkát, s úgy néz vissza rám óvatosan, szemmel tartva, nehogy véletlenül újból bepróbálkozzam egy csókkal, de nem teszek így.
- Alkossunk egy szabályt – köszörüli meg torkát, én pedig kíváncsian hallgatom, mit szeretne. – Nem csókolhatsz meg. – Erre már nyitnám szám, hogy visszavágjak valamivel, és egyáltalán rákérdezzek, hogy gondolja ezt, de folytatja. – Nem teheted meg, amíg igazán el nem nyered a bizalmam.
- Nem bízol bennem? – rándul nem meg fájdalmasan arcizmaim.
- Mindennek ellenére vannak kétségeim felőled. Óvatos leszek, ha rólad van szó, mert… mert ezelőtt is előszeretettel szúrtál hátba, én pedig ezt nem fogom tűrni. Ha magad mellett akarsz, akkor igenis érdekeljen téged is az én sorsom. Érd el, hogy megbízzak benned.
Nagyot nyelek, s érzem, hogy gombóc nő a torkomban. Ilyen érzelmi hullámvasúton se mentem még végig soha senki miatt. Ez a halandó fiú pedig olyan érzéseket vált ki belőlem, melyekkel talán még sosem találkoztam, s igaz, most is ő parancsolgat nekem, amire simán visszavághatnék, de nem teszem. Valamiért képtelen vagyok rá, s úgy érzem, eleget kell tennem kérésének.