[36/?] A vámpírok legnagyobbja - Gyógyulj meg!

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Gyógyulj meg!

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: És a kérdés, vajon Taehyunggal mi is lesz, ebben a részben ki is derül. Jó olvasást!^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

Aggódva meresztek nagy szemeket Taehyung irányába, aki váratlanul döfött karjába valami fémeset a szagból ítélve, de ha ez nem volna elég, még tovább is sértette magát azzal, hogy végigszántotta magában a kis eszközt, így vére könnyedén buggyant ki bőrének rejtekéből. A vérének illata túlságosan vonz magához, én pedig alig bírok nyugton maradni Jimin fogságában, ugyanis annak ellenére, hogy az ő figyelme is másfele terelődött, ugyanolyan biztosan tart engem a falhoz. Csak akkor enged el, mikor egy pillanat alatt terem a másik előtt, aki éppen arra készül, hogy fejét is összekoccintsa a padlóval, de szerencséjére idejében érkezik a segítség. Én képtelen vagyok elmozdulni a helyemről, csupán nagyokat nyelek próbálva visszafogni magam, nehogy rárontsak a kibuggyanó vér miatt, amivel úgy látom, az őrünk sincs másképp, hiszen ő is hasonlóképp meglepetten nézi a jelenetet, mint én. Bizonyára ennyi mennyiségű láttán már ő is elgondolkozik azon, hogy mit tegyen, habár neki sokkal egyszerűbb, hiszen valószínűleg vagy vámpírként született, vagy Jimint ismerve még régebben változtatta át, így kénytelen a szolgálataiban maradni. Azt hiszem, ez utóbbit valószínűbbnek gondolom, elvégre is egy vámpírnak, aki már alapból annak született, mi értelme lenne így alávetnie magát? Igen, ez lesz a megfelelő magyarázat.

            Jimin először nem fogja vissza magát, hangosan kel ki magából, hogy mégis mi a francot képzel TaeTae, miért szúrta meg magát ilyen mélyen. Ez egy elég mély seb, s amint meglátja az okozóját, még inkább elképed, és tovább kiabál szerencsétlennel, amiért legszívesebben rászólnék, hogy nem beszélhet így vele, de képtelen vagyok egyetlen szót is kinyögni. Ráadásul igaza van, hiszen egy rozsdás szöget egy embernek magába szúrni több mint kockázatos. Már most veszített erejéből, s szinte érzem rajta, hogy legyengül, én pedig próbálok nem a vérre koncentrálni, hiszen a barátom, és éppenséggel akár meg is halhat, ha most nem segítünk rajta valamilyen módon, de fogalmam sincs, ezt mégis hogyan lehetne helyrehozni. Kórházba kellene vinni, de Jimin biztosan nem viszi el oda, emiatt pedig a félelem is eluralkodik rajtam, mivel nem vagyok hajlandó ezt végignézni, ahogy a legjobb barátom, aki olyan volt, mintha a testvérem lenne, most pedig már több annál, így haljon meg. Nem, nem és nem! Ezt nem fogom végignézni, ez nem történhet meg! Kell lennie valamiféle megoldásnak, különben megkeresem a megoldást, hogyan pusztíthatom el saját magamat is. Akkor nem fog érdekelni az örök élet, ha az egyetlen, akit igazán szeretek nem lehet velem.

            A következő pillanatban Jimin szájához emeli bal csuklóját, s látom, amint szemfogai nagyobb méretet öltenek, s rögtön ezután már magába is mélyeszti azokat, amitől automatikusan rezdülök össze, hiszen nem a legszebb látvány. Amint kihúzza magából fogait Taehyung felé nyújtja azt.

            -          Igyál! – adja ki neki parancsba, de a másik arca csak fintorba húzódik, és elfordítja fejét tőle. – Na, ne szórakozz! Nem most van itt annak az ideje, hogy fintorogj! Ha nem iszol belőle, akkor… - Itt félbeszakítja mondandóját, s látom, amint nagyot nyel, mikor újból folytatja. – Ez segíteni fog! Hamar begyógyítja a sebed, csak annyi a dolgod, hogy igyál belőle! Gyerünk! – nyomja szájához, de mindennek ellenére a sérültünk csak összepréseli ajkait, s erőtlenül kezdi rázni fejét. – Az isten szerelmére, Taehyung! Igyál, ez nem játék! Meg akarsz halni?! Nem fogom hagyni, nehogy azt hidd, tehát igyál!

            -          Nem – nyögi ki válaszát a másik, ezzel elérve, hogy Jimin szemei tányérméretűre nőjenek. – Túl… erőszakos vagy – sóhajtozza nehezen.

            Jimin hitetlenül nevet fel hátravetve fejét, s ezután csak még idegesebb lesz, de próbálja megitatni TaeTaevel vérét, de továbbra is elutasításra talál. Bárhogyan próbálkozik, akármennyire nyomja oda csuklóját, csak apró köpködések a válaszok, vagy fejforgatások, hogy minél inkább ellenálljon a kényszernek. Bennem is hamar felmegy a pumpa, hiszen nem igaz, hogy ennyire nem érdekli őt a saját épsége. Lehet, hogy bele kellene hallgatnom a gondolataiba, de akkor tudom, hogy nem bízna meg bennem többé, így inkább tartom magam, akármennyire is kecsegtető a gondolat, hogy megtudjam, mi ösztönzi arra, hogy kockáztassa a saját életét.

            Elég erőt veszek magamon, hogy odamenjek legalább az ágyhoz, s arra leülve essen nagyobb rálátásom arra, mi is történik éppen, így összefonódik tekintetem a sérültével, aki viszont nem bírja sokáig állni, hátrabicsaklik feje, amit Jimin helyez biztosan karjára. Pillantásom nyomban a vérző felületre esik, s érzem, hogy minden porcikám húz felé, hogy kóstoljam meg, szívjam ki az egészet, amennyit csak bírok, amíg fér belém, de próbálom tartani magam, hiszen nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy elveszítsem a fejem véletlenül. Az előbb már egy kis vértől is megvesztem, most pedig muszáj tartanom magam. Már megkóstolhattam, még az ajkát is szétharapdáltam, hogy onnan is nyerjek egy kevéskét, de ezzel csak azt értem el, hogy jobban vágyom rá, mint előtte. Nem, nem szabad! Tartanom kell magam, mert szeretem őt, és nem eshet baja, de mégis miért ilyen nehéz visszafognom magam?!

            -          Taehyung, ez egyáltalán nem játék téma! Felőlem akkor hisztizel, amikor csak akarsz, de az életeddel nem hagyom, hogy játssz! Igyál! – próbálja továbbra is rávenni.

            -          Nem… ha bántod… ha bántod Jungkookot, akkor nem – nyöszörgi, s egy verejtékcsepp gurul végig halántékától indulva le egészen a nyakáig. Sugárzik róla, mennyire szenved, de mégsem hajlandó inni a vérből, s amit mond, az még jobban lesokkol. Rémülten nyílnak tágra szemeim, hogy képes értem ezt tenni, csak azért, hogy nekem ne essen bajom.

            -          Bolond vagy, TaeTae – csúszik ki számon keserűen. – Miattam ne tedd ezt.

            -          Ne essetek egymásnak! – vesz erőt magán, s ettől csak még inkább megrémülök. – Ez neked is ugyanúgy szól! Ah! – nyög fel sérült karjához kapva, s ajkába harapva, szorosan hunyja le szemeit.

            -          Ez most nem alkalmas időpont az üzletelésre. Igyál, különben komolyabb problémáid is lehetnek! Felfogtad, hogy mit tettél? Igyál, mert más nem fog segíteni rajtad! – nyomja csuklóját újból a másik szájához, aki továbbra is fintorog, s elfordítja fejét az ellenkező irányba, hogy még csak ne is kelljen látnia azt, aki éppen meg akarná menteni az életét.

            -          Akkor engem… engem sem érdekel, mit gondolsz!

            Taehyung egyre szaporábban veszi a levegőt, s izzadságcseppjei is csak szaporodnak. Néha megereszt egy kisebb nyögést, s lassan ficánkolni is kezd könnyesedő szemekkel, nekem pedig majd megszakad a szívem a látványtól, hogy mennyire nagy fájdalmakkal küzd. A francba is, hogy magába kellett szúrnia ilyen kegyetlenül azt a szart!

            -          Ennyire… ennyire zavar? De hát már vámpír, meg tudja magát védeni! Ha ember lenne, nem esnék neki, ahogy téged sem bántalak!

            Taehyung nagy nyöszörgések közepette elmosolyodik, s egy erőtlen nevetésre futja tőle, mikor újból válaszolni kezd.

            -          Azt akarod mondani… - Ekkor nagyot nyel. – Ha én is ilyen leszek, akkor így nekem fogsz esni?

            -          Nem erről van szó, csak még tudom, hogy ő milyen, ezért jobb, ha nem húzzátok egymás agyát! A kezdeti stádiumban ez még elég veszélyes, és nem szeretném, ha bajod esne ebből kifolyólag. Azt pedig már többször is említettem, hogy nem fordulhattok ellenem. Azért löktem így félre Jungkookot, mert tudtam, hogy egy kedves szó ebben a helyzetben nem fog hatni semmit, mivel nem bír magával, és ebből kifolyólag rontott nekem ő is. Nehezen tudja lehűteni magát, ezért is nem tetszett túlzottan az ötlet, hogy ti ketten találkozzatok, de idővel úgyis muszáj lenne, és hozzá kell szoknia az emberi vérhez, ha pedig melletted nyugalomban elvan, akkor onnantól nem lehet probléma, de mint látom, egyelőre még igenis szüksége van időre. Én nem bántanám őt se úgy, ahogy tudnám, hogy valóban kárt tennék benne! Félreérted a helyzetet, Taehyung. A dolgok már cseppet sem úgy mennek, mint előtte, mikor mindketten emberek voltatok. Sokkal nehezebb most, bonyolódtak a dolgok, és ezt meg kell értened.

            -          Hogyan érthetném meg, ha… ha nem… nem mondasz semmit? Fogalmam sincs… hogyan mennek a dolgok – ficánkol tovább fájdalmában, a sérült karját is erősebben szorongatja.

            -          Tae! – húzza magához jobban, én pedig nem tudok mit hozzáfűzni. Jiminnek igaza van, teljes mértékben igaza van, semmi pluszt nem tudnék hozzáadni, de még csak megcáfolni sem. Nehezen bírom türtőztetni magam, ez a fiú pedig, akit szeretek, még húzta is az agyam szándékosan, aminek végképp nem bírtam ellenállni. Időre van szükségem, ezt pedig kénytelen lesz megérteni. Mikor eljön az ő napja is, rá fog jönni, hogy nem ennyire egyszerűek a dolgok, mint ahogyan azt ő gondolja. – Nem is fogok tudni mondani semmit, ha most nem iszol a kibaszott véremből! Igyál! – kel ki magából teljesen, s szemei is vörösen izzanak fel.

            -          Ígérd meg, hogy nem fogsz titkolózni! – vesz újból erőt magán TaeTae, s kihívóan néz a másik szemeibe, mire annak megfeszülnek állkapcsán izmai. – Ígérd meg!

            Jimin teljes valójában megfeszül, s alig bírja szólásra nyitni száját, ettől pedig én is sokkal idegesebb leszek, hiszen minden egyes másodperc sokat számít, mivel úgy tűnik, valóban csak egy vámpír vére lehet az, ami megmenti az életét, viszont, ha nem ígéri meg, akkor vesztett ügye van. Nem csak neki, de még nekem is, s a szomorúságot nem bírnám elviselni, ezért biztos vagyok benne, hogy követném a túlvilágra az egyetlent, aki sokat jelent számomra.

            Rémülten nézek hol Jiminre, hol Taehyungra, hogy történjen már valami, mert egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezt a feszültséget, végül Jimin mély levegőt vesz, s lehunyva szemeit szól.

            -          Ígérem.

            -          Nézz a szemembe! Úgy mondd, hogy a szemembe nézel! Nekem ne hazudj! – Ekkor Jimin valóban szemeibe néz, s határozottan jelenti ki, hogy megígéri, tartja a szavát ehhez, majd következőleg Taehyung arcán halovány mosoly terül szét, s végül újból hátrabicsaklik feje, s hangosan nyög fel a fájdalomtól.

            Az idő, mintha lelassulna. Látom, amint Taehyung felhördül, s ki is fordulna a biztos karokból fájdalmában, úgy vergődik már, de Jimin ettől sokkal erősebb, s nem engedi, hogy a koszos padlón kössön ki. Csuklóját nyomban a másik ajkaihoz nyomja, aki végre nem fordul el, s mintha az volna az éltető levegő, úgy kap karjaival a másikért, melyet erősen szorít, s húz úgy magához, hogy az számára kényelmesebb legyen. Először gyengén próbálkozik, hogy szívjon a harapott felületből, s újból fintorba húzódnak arcizmai, de amint lenyeli, úgy kap újból a csuklójáért, s erősebben kezdi szívni, s nyelni a vért, megpróbálva minden erejét beleadni, mire Jimin láthatóan remeg meg, de úgy tűnik, számára is fontosabb az, hogy a másik felépüljön. Egy kis ideig még szívogatja a vért, míg végül el nem tolja magától az idősebb karját, s mély levegőt véve borul vissza az őt tartó karra, s szemeit is lehunyja, ahogy szaporán veszi a levegőt. A seb nem tűnik el karjáról, ettől pedig csak felgyülemlik bennem is a düh, miszerint Jimin rosszul gondolta, ez nem is segít rajta, de mielőtt bármit szólhatnék, a légzése csillapodik, míg végül észre sem lehet venni, hogy lélegzik, s karjai is erőtlenül csúsznak oldalra.

            -          Mi… mi történt vele? – remeg meg hangom, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, hiszen pont úgy fest, mint aki vagy elájult, vagy aláírta az útlevelét a túlvilágra. – Jimin, mi az isten történt? Miért nem kell fel? Miért… mi van vele?

            -          Nyughass! – emeli rám tekintetét, amik olyan parancsolóak, hogy meghunyászkodom előtte. – Te menj az őrhöz, én viszem Taehyungot. Visszamegyünk a kastélyba, addig pedig egyetlen szót se halljak! Amíg nem ébred fel, addig semmiben sem lehetünk biztosak.

            -          Azt mondod, nem is segített rajta a véred?! – sipítozom.

            -          De igen! Segítenie kell! Még egészen jól magánál volt, és nem keveset ivott, tehát helyre kell jönnie. Bár elég sokáig húzta az időt, azért még segítenie kell – pislog le a fiatalabbra, mire összeszorul a torkom.

Néhány órával később már Jimin szobájában az ágyon fekszünk el mindhárman, s Taehyung azóta is eszméletlenül fekszik, szemeit még csak résnyire se nyitotta. Mikor megérkeztünk, Jimin letette középre sérültünket, majd idegesen hagyta el a szobát, mintha csak olyan sok fontosabb dolga lenne, minthogy rajtunk tartsa most a szemét. Az út alatt látványosan javult az alkarján húzódó seb, ami megnyugtat, s végül fogva tartónk is hamar visszajött a szobába, egy kis tálkával, melybe vizes rongyot áztatott, s úgy tisztogatta meg körbe az ép bőrfelületet, hogy ne maradjon rászáradva a vér, s így engem se ingereljen a kelleténél jobban.

            Taehyung jobb oldalán fekszem hason, s támaszkodom meg karjaimon, úgy nézve le rá. Folyamatosan szemmel tartom sérülését, mely szörnyen lassan gyógyul be, de nem is várhatok mást, ha egyszer ilyen mélyen megvágta magát, ráadásul nem is engedte egy ideig, hogy megkapja a kellő segítséget. El sem hiszem, hogy képes az életével játszani! Mit ne mondjak, elég bátor húzás volt tőle, de ebből is látszik, Jimin valóban nagyon szereti őt, máskülönben simán hagyhatta volna meghalni ennyi hiszti után. Biztos vagyok benne, hogy előttünk mással sem volt ennyire elnéző, csak most változott meg a viselkedése, elvégre is mi oka volna éppen velünk kivételezni - legfőképp Taehyunggal?

            Jimin is letelepszik mellénk, s Tae másik oldalán veszi fel ugyanazt a pozíciót, mint én. Egy ideig csendben ülünk, s figyeljük, ahogy lassacskán egyre szebben összeforr a seb, mikor is egyszerre nézünk egymásra. Haloványan elmosolyodik, mire zavartan sütöm le szemeim. Továbbra is zavarba hoz, ha így néz rám, márpedig ebből a tekintetből sugárzik, hogy tetszik neki, mennyire össze vagyunk hangolódva.

            -          Láttam, kikeltél magadból – vonja magára újból figyelmem, s nem is kell sok, hogy elöntsön a düh.

            -          Te… te nem mentél el?

            -          De igen, csak egy ideig a távolból még figyeltelek titeket, hogy biztosan meglesztek-e. Nem voltam biztos benne, hogy bírni fogod mellette, ezért inkább egy ideig szemmel tartottalak titeket, de amint láttam, hogy csillapodnak a kedélyek, tovább is álltam.

            -          Mennyit… mennyit is láttál pontosan? – remeg meg ajkam, az övé pedig perverz mosolyra húzódik.

            -          Mire gondolsz? Mit kellett volna látnom? Csak nem rosszalkodtatok már hamarabb is, mint, amit én láttam? Ha igen, akkor elnézést, hogy közétek rontottam később, csak éppenséggel én is éreztem a vérét, hogy megsebesült, és ebből kifolyólag gondoltam, hogy annak ott nem lesz semmiféleképpen sem jó vége.

            -          Nem rosszalkodtunk! – fújom fel arcom. – Képzeld el, hogy nagyon is jól tudtam tartani magam mellette!

            -          Örömmel hallom, viszont akkor is időre van még szükséged, bár dicséretre méltó, hogy ilyen szépen vissza tudtad fogni magad, amikor magába szúrta azt a kis rozsdás szöget.  – Büszkén húzom ki magam, s mosolygok rá, mire tenyerében támasztja meg állát, s úgy néz rám halovány mosollyal.

            -          Tegyük fel, ha én kerülnék hasonló életveszélybe, értem is így ugranál? – gondolkozom el, s végül ki is csúszik számon a kérdés, hiszen annyira feleslegesnek érzem magam, hogy egyszerűen érzem, amint elönti mellkasom az a bizonyos keserűség, hogy én csak egy felesleges harmadik vagyok.

            -          Érted már ugrottam – feleli csendesen, mire értetlenül ráncolom szemöldököm. – Talán elfelejtetted, miért is változtál át ilyen hamar? Még nem szerettelek volna, sőt! Valójában téged terveztelek utoljára, hogy előbb Taehyung menjen keresztül a nehezén, és aztán… aztán könnyebb dolgom legyen, de mint láthatod a dolgok nem az én terveim szerint alakultak.

            -          Mert így nehezebb?

            -          Azóta rájöttem, hogy tök mindegy, mikor változtatlak át benneteket, mindkét verzió ugyanolyan nehéz időszakot ígér. Mindketten ugyanolyan kis lázadók vagytok, tehát édes mindegy, melyikkőtökkel hogyan birkózom meg.

            Hümmögök egyet, hogy tudtára adjam, felfogtam, mit mond. Lehet, hogy mégse vagyok annyira felesleges? Végül is, már elmondta, hogy fontos vagyok számára, hogy nem fog elengedni, és egyébként is, miért tenné, ha már ennyit küzdött velem? Kicsit azt hiszem, jobb is lesz a kedvem ettől, hogy tudom, én is sokat jelentek, viszont az aggodalmam továbbra sem csillapszik. Taehyung még mindig nem kelt fel, habár lélegzik, s a sebe is gyógyul, így bizonyára nem lesz semmi baja, azért adhatna valamiféle életjelet magáról.

            -          Egyébként meg én nyertem meg ezt a békítős kiruccanást. Ő maga mondta, hogy szeret, szóval nyert ügyem van – húzogatja szemöldökét, mire először meglepetten pislogok párat, de nem önt el a féltékenység, sőt! Huncut mosolyra húzódnak ajkaim.

            -          Ó, abban biztos lehetsz, hogy engem is hasonlóképp szeret. – Mosolyom vigyorrá szélesedik. – Nekem is kimondta. – Jimin mosolya egy pillanat alatt hervad le, habár nem azért, mert esetleg bántaná a dolog, hanem inkább értetlenül.

            -          Akkor most valamelyikünknek hazudik? Két személybe nem lehet szerelmes valaki – horkant fel, én pedig mindent tudó mosollyal válaszolok. – Te tudsz valamit, nem igaz? Talán kihallgattad a gondolatait?

            -          Magamtól én se hittem volna el.

            -          De ez képtelenség! Nem hiszem el! De nekem mondta…

            -          Ahogyan nekem is – kuncogom, mire Jimin frusztráltan túr hajába. – Fogadd el a tényt, hogy elég nagy szíve van. Tudtommal örülnöd kellene ennek.

            -          Ó, örülök is! – Tekintete újból átvált pajzánba, s úgy mosolyog rám. – El ne merd mondani neki, hogy tudom, mit érez mindkettőnk irányába! Azt hiszem, ez még jól jöhet a későbbiekben. – Szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében, mire felnevetek, de azért beleegyezem, hogy nem szólok róla. – Mást esetleg nem tudsz? Nem mondott valami olyasmit… akarom mondani, gondolt-e mást?

            -          Kissé bedilizett – nevetem. – Szerintem egy ideig még ne zargassuk túlzottan.

            -          Akkor azt hiszem, egy kis segítségre lesz szüksége, ne legyen ekkora dilemmában.

            -          Már megint dugni akarsz? – képedek el, ő pedig hangosan nevet fel fejét rázva.

            -          Azt majd később, ha nem fogsz veszélyt jelenteni rá nézve. Egyelőre más terveim vannak…

            Ekkor V mocorogni, s nyámmogni kezd, így mindkettőnk figyelmét magára hívja fel. Megkönnyebbülten eresztem le vállaim, kifújva a levegőt.

            Minden rendben vele.