[41/?] A vámpírok legnagyobbja - Összezavarodva

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Összezavarodva

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Na, itt is vagyok az eheti résszel. Megpróbálom magam tényleg tartani ahhoz, hogy heti egy részt azért hozzak suli mellett is. :D Jó olvasást ehhez a részhez is! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

A következő napokban Jimin nem enged ki az épületből, de legalább azon belül mászkálhatunk összevissza. Ami a legmeglepőbb volt számomra, mikor éreztem, hogy megérkeztek a kastélyba Taehyung szülei, de továbbra sem lettünk rövid pórázon fogva, én pedig nem szerettem volna eléjük kerülni, mert nem tudom, mit reagálnának rám, ha rájönnének, én is vámpír vagyok. Na, meg aztán bennem van a félelem, hogy tudnak esetleg valami olyat a családomról, amit esetleg jobb nem tudni. Úgyis hosszú évekig fogok még élni, valószínűleg sokan meg fognak halni körülöttem, így jobban teszem, ha nem kötődöm túlzottan senkihez, így a szüleim is megmaradhatnak épen és egészségesen az emlékezetemben.

            Kései órákban érkezik meg a szobába Taehyung, viszont teljesen egyedül van, pedig azt vártam, hogy Jiminnel együtt érkezik, ha már itt vannak a szülei, hiszen bizonyára találkozott velük. Szívesen rákérdeznék, de ahogy rám emeli tekintetét, halovány pír önti el arcát, így a földet pásztázza helyettem, miközben elindul a nagy franciaágy felé, hogy abba belevesse magát. Kimerültnek, s gondterheltnek tűnik, így hason fekve a párnába temetve arcát nyüszít fel hangosan. Kíváncsi szemekkel vizslatom, míg mellé helyezkedem az ágyon, amit ő megérezve máris felém fordítja arcát, hogy fel tudjon rám nézni.

            -          Találkoztál velük? – kérdezem, mire alig észrevehetően bólint.

            -          Még itt vannak? Érzed őket?

            -          A falakon át nem jut a szaglásom, TaeTae – mosolyodom el. – Legalábbis nem túlzottan, de még itt vannak, ebben biztos vagyok. – Ekkor megköszörülöm torkom. – Jól vannak? Miket beszéltetek? – dőlök le mellé, hogy egy szinten legyünk.

            Taehyung lesüti szemeit, s láthatóan nyel nagyot, mintha csak érzékenypontra tapintottam volna. Tudom, hogy számára is nehéz, főleg, hogy mindketten abban a hitben éltünk eddig, hogy nem láthatjuk a rokonokat soha többé, de mindennek ellenére féltékeny vagyok rá, hiszen ő legalább találkozhatott velük. Én is szeretném látni őket, de tudom, hogy már vámpír vagyok, jobb, ha távol tartom magam tőlük, tekintve, hogy veszélyt jelentek rájuk nézve. Az sem kizárt, hogy megutálnának, kitagadnának, én pedig úgy vallom, jobb, ha abban a tudatban élnek, emberi és ép és egészséges vagyok, még ha nem is velük. Nem szeretnék kitagadott lenni.

            -          Figyelj, ha nem akarsz róla beszélni, megértem…

            -          Jól vannak. Több mint jól vannak – suttogja kissé rekedtesen, de nem mond többet, viszont szemei kétségbeesetten merednek rám, s ha akarná, se tudná leplezni, valami olyan dolog történt, ami annyira komoly, hogy nem bír róla beszélni, vagy egyáltalán nem is szeretné megosztani velem.

            -          Akkor miért… - Mielőtt végigmondhatnám kérdésemet, mely a rosszkedvére irányul, gyorsan ajkamba harapok, nehogy kicsússzon a számon, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nem fog rá igaz választ adni.

            Kíváncsian pislog rám, én viszont csak fejem rázom és bátorítóan mosolygok rá, mire először csak értetlenül húzza össze szemöldökét, s végül fordít testhelyzetén, hogy hanyatt fekve kémlelje a plafont, újból elvonatkoztatva tőlem. Tudom, hogy megígértem neki, nem fogok a gondolatai közé kontárkodni, de az, hogy látom rajta, valami nagyon nincs rendben, bekapcsolja a vészjelzőmet, hogy igenis tudjam meg. Ha önmagától nem mondja el, akkor nekem kell utánajárnom, de annak nem örülne. Ha nem mondom el neki, hogy kihallgattam, akkor nem is lesz probléma belőle, de ha olyan dolgokat tudnék meg, amik még engem is sokkolnának, akkor képtelen lennék csukva tartani a szám.

            Ajkamba harapok, ahogy továbbra is rajta tartom a szemem, amit ő megérezve pillant rám szeme sarkából.

            -          Ennyire látszik, hogy nem vagyok rendben? – kérdezi, mire felhúzom szemöldököm.

            -          Mit ne mondjak, elég kétségbeesett arcod van – mosolyodom el, mivel az ő arcára is varázsolok egyet.

            -          Csak furcsa volt őket újra látni. Azt hittem, hogy többé nem fogunk találkozni, vagy ha mégis, akkor már nem leszek ember. Arra sem számítottam, hogy Jimin… - Ekkor elhallgat, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy gondolatai közé férkőzzek. Tudom, hogy nem a legszebb megoldás, de a kíváncsiság hajt előre. – „Hogy Jimin képes kihasználni őket, ahelyett, hogy szabadon engedné mindkettőt, mivel akkor az én lelkem is sokkal nyugodtabb lenne.” – Tágra nyílnak szemeim, hiszen fogalmam sincs még így se, hogy mire céloz, de ezután rögtön nyitja is száját, hogy folytassa félbemaradt mondandóját. – Azt, hogy megengedi, hogy lássuk egymást.

            Nagy erőmbe telik, hogy visszafogjam magam, ne kérdezzek rá, Jimin mit tett, mivel használja ki őket, de tudom, hogy egyébként sem válaszolna őszintén, ha ki is mondta volna, így nem tisztelve magánszféráját hallgatózom tovább gondolatai között, miközben együtt érző pillantással illetem.

            -          „Mit tegyek? Mit tehetnék? Miért kell ennyire összekuszálni mindent? Jobb lett volna, ha nem tudok semmiről, akkor most nem érezném magam ennyire bánatosnak.” – Érdeklődve hallgatom gondolatait, s megpróbálok nem reagálni semmit rá, nehogy rájöjjön, éppen kihallgatom, s ez úgy tűnik, sikerül is, ugyanis amint újból felém néz, bele szemeimbe, már tudom, hogy nem sejti. – „Azt hiszem, most kicsit irigy vagyok. Eddig azt szerettem volna, ha megszökhetnék és a szüleimhez mehetnék, de tudván, nem élnek itt, felesleges próbálkozás lett volna. Jimin ezért nem engedett el? Vagy ezért se? Mindegy, mindenesetre most szívesen cserélnék Jungkookkal. Legalább neki nem kell azon töprengenie, kinek az oldalára álljon.” – Erre felcsillannak szemeim, s nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne üljön ki arcomra a meglepettség. Mit ért az alatt, hogy kinek az oldalán álljon? Mire készül? Mi történt? Fel is ülök, hogy ne tűnjön fel neki, megránduló arcizmom, s úgy néz immáron fel rám, én pedig le őrá. – „Mit tegyek? A szüleimnek sem okozhatok csalódást, de ha mégis melléjük állnék, akkor konkrétan hátat fordítanék Jiminnek és Jungkooknak. Ha Jimint hátba szúrom, akkor azzal nem csak őt sebzem meg, de Kookot is.” – Nagy erőfeszítésembe telik, nehogy rákérdezzek, így köhögéssel álcázom zavarom, s mély sóhaj kíséretében döntöm hátra fejem, úgy csúszva kicsit lentebb ültömben, hogy a támlán támasszam meg. – „Meg kellene tennem? És mégis hogyan tehetném? A szüleim, nem fordíthatok nekik hátat, de mégis, ha vámpír leszek, akkor úgyis ellenem fognak küzdeni. Azért, mert a gyermekük vagyok, nem hagyhatnak életben. Akkor semmi értelme nem lenne az egész vámpírirtásuknak, így saját magamnak is keresztbe tennék, de azt se tehetem meg, hogy Jimin ellen fordulok, mert azzal saját magam ellen is fellépnék.”

            Szemöldököm összeráncolom, miközben elfordítom tekintetem tőle. Nem vagyok képes csak úgy ülni és hallgatni fapofával a gondolatait, mert ez már több mint furcsa.

            -          „Vajon Jungkook mikor fog hozzám szokni? Szeretném, ha végre nem kellene távolságot tartanunk, de közben mégis úgy érzem, hogy rosszat tettem, mintha megcsaltam volna, pedig erről szó sincs. Miért kellett engednem Jiminnek? Miért mondtam neki, hogy elnyerte a bizalmam? Hát, persze, azért, mert ez így van. Azt hiszem, ezek után valóban megbízom benne. Elkísért a szüleimhez és nem bántotta őket. De ő bántva lett… ha tudná, mire készülnek a szüleim! Ó, és ha azt is tudná, mire kértek, hogy forduljak ellene, szúrjam hátba! Még az sem hatotta meg őket, hogy szeretem, hogy nem csak egyedül őt szeretem. Arra is csak annyit bírtak mondani, hogy vámpírok felé nem lehetnek gyengéd érzéseim. Meg a francokat nem! Én túlságosan megszerettem őket ezalatt az idő alatt, de ezt nem veszik figyelembe, olyan ridegek, mint még soha. Ráadásul engem is átvertek, alig láthattam őket, mindössze azért, mert titkon vámpírvadásznak készülnek. Milyen kár, hogy még egyet sem fogtak el! Miért éppen én kellek ehhez? Ezért jöttem világra a szemükben, hogy egy napon majd hasznomat vegyék? Ezért küldtek ide, ezért engedték meg Jiminnek, hogy vele maradjak a kastélyban. Annyira fáj, hogy így átverik, és én nem mondhatok semmit. Hogyan is állhatnék Jimin mellé, ha ők nem ezért küldtek ide? Még rendesen megparancsolták, hogy ellen ne merjek szegülni neki, hogy adjam be a derekam, lessem minden kívánságát, hogy azt higgye, mellette vagyok, aztán mikor nem számít rá, fordítsak hátat neki. Mégis hogyan tehetném ezt meg? Képtelenség, főleg, hogy azt se tudom, mi lenne az, amivel meggyengíthetném. Szeretem őt… és a szüleimet is… mit tegyek?”

            Hangosan fújom ki a levegőt, mire hallom, hogy gondolatai újból felém terelődnek, miszerint azt hiszi, nem bírok meglenni mellette. Jobb, ha erre gondol, mivel nem jönnék ki belőle túl jól, ha arra a következtetésre jutna, a gondolatai zavarnak. Egyszerűen hihetetlen, amik történtek. A szülei képesek voltak erre kérni, na meg mit beszélt? Vámpírvadászok? Milyen nevetséges feltételezés ez! Nem tudom elhinni, de közben mégis tudom, hogy igaz. A lényeg sem hagyja el a figyelmem. Taehyung azon töpreng, hogy hátba szúrja-e Jimint, azzal együtt engem is, majd később saját magát is? Na, nem. Ezt nem fogom engedni. Ráadásul arra is szívesen rákérdeznék, miért érzi magát úgy, mintha megcsalt volna, de ha össze is feküdt Jiminnel, nem számít annak, hiszen Jimin úgyis tartja magát a hármashoz. Egyébként is, velem is lefeküdt már azóta, nem kellene emiatt így éreznie magát.

            -          „Meg kell tennem.” – furakodik visszhangzó hangja fejembe. – „Nem okozhatok számukra csalódást.” – Ekkor újból fordít helyzetén, s hasra fekve arcát az egyik párnába temeti felnyüszítve. – „Valahogyan ki kell derítenem, mi az, ami egy vámpírt legyengít. Nekem ennyi is elég, ha legyengíthetem őket, akkor már elmondhatom, hogy tettem valamit, de arra, hogy öljek, képtelen vagyok. Nem, legyen szó bárkiről, nem menne, főleg, hogy nem akárkiről van szó. Biztosan kitudakolhatnám valahonnan, mik azok, amik egy vámpír gyengéi, mivel úgy tűnik, nem igazán allergiásak semmire, ami a közhiedelemben él. A fokhagyma, a koporsó, a napfény, ezek közül egyik sem jellemző, de akkor mi lehet az, amivel le lehet őket gyengíteni? Azt tudom, hogy fáradékonyak, így, ha sokat küzdenek, ha hosszú ideig vannak ébren, akkor nekik is szükségük van a pihenésre, de mi lehet az, amivel sokkal rövidebb idő alatt le lehet őket fárasztani? Elvenni az időre az erejüket… hogyan lehetséges?”

            Újból megrándulnak arcizmaim és több se kell, hogy felpattanjak ültemből. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy mit képzel, mire készül, de akkor tudom, hogy elveszteném a bizalmam vele szemben, mivel nem hallgathatom ki. Azt mondaná, annyira sem becsülöm, hogy a magánszférájába ne másszak bele. Ezt szeretném elkerülni egyelőre, de azt sem hagyhatom, hogy Jimint hátba szúrja, hiszen ígéretet tettem, ráadásul azzal én is veszélybe kerülnék. Ha tovább töpreng ezeken a dolgokon, akkor biztosan talál valamiféle megoldást, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy megállítsam a bajt. Szólnom kell Jiminnek, hogy mi van készülőben, habár elég sötét pár információ, így előbb ki kéne tisztítanom a tudásom. Nekiindulok az ajtó irányába, mire TaeTae is felül és mielőtt kiléphetnék, utánam szól.

            -          Hova mész?

            Megtorpanok, és nagyon nehezemre esik, hogy ne mutassam ki, mennyire felbosszantanak gondolatai. Valahogyan tőle is kérdezősködhetnék anélkül, hogy rájönne, hallgatóztam. Igen, ez lenne a legmegfelelőbb megoldás, nem pedig azonnal Jiminhez rohanni, aki ki tudja, mit tenne, ha ez a fülébe jutna.

            -          Én csak… - Megköszörülöm torkom. – Igazad van, minél többet vagyok melletted, annál jobb. Most, hogy itt vagyunk újból kettesben, nem szabadna elfutnom. Hozzád kell szoknom. – Szavaim hatására értetlenül pislog rám, majd úgy tűnik, elfogadja magyarázatom, így elmosolyodik.

            -          Nyugodtan ülj ide mellém. Már nem igazán szokott zavarni a vérem illata, legalábbis nekem úgy tűnik, egyre jobban hozzászoksz. Ha mellettem meg tudsz lenni, akkor az emberek között sem lesz problémád – invitál maga mellé, majd a takarót is paskolgatni kezdi, hogy menjek oda. Szívesen odamennék hozzá, de félek, hogy nem bírnék magammal és a hallottak után újból hallgatózni kezdenék, de már így is többet hallottam, mint szabadna.

            -          Nem szeretnélek bántani. Ha bármi sérülést okoznék neked, azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak – húzom ki magam az alól, hogy oda kelljen mennem mellé. Túl ideges lettem, ezért nem bírnék megülni a seggemen, de ezt ő nem értheti. Valahogyan rá kell vezetnem arra, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, erre pedig a pillanatnyi legjobb megoldás, ha közlöm vele, én képtelen lennék bántani bárkit is. – Tudom, ostobaságnak gondolod, hogy bántanálak, de nehezen tudom visszafogni magam, ráadásul még a szüleid is itt vannak a kastélyban. Mi van akkor, ha még látni akarnak, te pedig sebesült vagy? Most túl nagy erőben vagyok, ezért akár Jiminben is kárt tudnék tenni, habár meg se érezné, hiszen nem lehet akárhogyan bántani egy vámpírt. Nem sokat tudok arról, hogyan lehet bármi rosszat tenni, de lehet, jobb is nem tudni. Saját magam ellen fordulnék azzal, és azt hiszem, jobb a tudat, hogy halhatatlan vagyok.

            -          Jungkook – motyogja. – Olyan furcsa vagy.

            -          Akárcsak te – vágom rá gondolkodás nélkül, mire kérdőn húzza fel szemöldökeit. – Sugárzik rólad, hogy történt valami, de nem avatsz be. Találkoztál a szüleiddel, jól vannak, és? Nem gondolod, hogy nekem igazán mondhatnál többet? Egészen hosszú ideig odavoltál, órákig is, szóval biztos vagyok benne, hogy sokat tudtatok beszélni.

            -          Azok alatt az órák alatt nem csak velük voltam. Sétálgattam is előtte…

            -          Igen, arról tudok, de tudod a szaglásom tudja követni, merre jársz. Már rég nem vagy velük.

            -          Tudom, hogy nem voltam velük, mert… - Szemeit szorosan zárja össze, és ajkait is összepréseli, majd mély levegőt véve néz fel újból rám. – Gondolkodnom kellett, oké? Sok olyan dolgot mondtak, ami összezavart, amire álmomban sem gondoltam volna, emiatt pedig totál összekuszálódtak az érzéseim. Már azt se tudom, ki mond igazat és ki nem, hogy mit kellene tennem, hova tart az utam, mi a helyes cselekedet.

            -          És végig gondolkodtál? Most is azt tetted, olyan… csendben feküdtél itt, tök frusztráltan. Ilyen hosszú órákig kavarognak körülöttük a gondolataid?

            -          Igen! Zavar? Elvonultam abba a terembe, ahol hangszereket tartja Jimin, hogy senki se zavarjon. Egyedül akartam lenni, de ott rám talált Jimin, ezért nem tudtam tovább gondolkodni. Csak jobban összezavart, aztán idejöttem, de itt meg itt vagy te, és sehol sem tudok egymagam lenni.

            -          Akkor most zavar, hogy itt vagyok? Az előbb még itt akartál tartani.

            -          Nem! Vagyis igen… mármint nem! Ne érts félre csak…

            -          Hogy mennyire bosszantó vagy – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt, s nem sok hiányzik, hogy elkotyogjam, kihallgattam. Egyszerűen az ilyen információkat nem bírom magamba tartani. Talán jobb lenne, ha beismerném és mielőtt még Jimin fülébe jutna bármi, azelőtt lebeszélném Taet a cselekvésről. – Eldönthetnéd, mit szeretnél.

            -          De nem tudom, én össze vagyok zavarodva – süti le szemeit.

            -          Mitől? Azért mert láttad a szüleidet?

            -          Nem, mármint igen, vagyis részben köze van hozzá, de… Ez sokkal bonyolultabb ennél, Jungkook.

            -          Az, amit mondtak? – kérdezek rá egyre konkrétabban, mire felnéz rám és szemöldökét összevonva mér végig. – Tudom, megígértem, hogy nem hallgatózom…

            -          Te komolyan végig… te kihall… ezt nem hiszem el! – túr bele egyik kezével idegesen hajába. – Megígérted, hogy nem fogsz belekontárkodni a gondolataim közé attól függetlenül, hogy képes vagy rá! Így hogyan bízhatnék meg benned? Ez már nem az első alkalom, hogy ezt csinálod!

            -          Múltkor is kiváltottad belőlem, hogy így tegyek és jól tudtam most is, hogy nem fogsz őszintén beszélni, kikerülöd majd a kényes témákat, pedig ez elég komoly. Nem gondoltad, hogy majd eltitkolod éppen előttem?

            -          És akkor most hova is akartál menni? Hallottad a gondolataimat, aztán olyan hirtelen ugrottál fel. Mire készültél? – szorítja ökölbe kezeit, majd ő is feláll az ágyról, hogy közelebb léphessen hozzám, de mégse eléggé. Nem felelek kérdésére, mire szemeit résnyire szűkíti. – Jiminhez? El akartad neki mondani? Ha hallottál, ha tudod, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, mit érzek, akkor miért rohannál azonnal éppen hozzá?

            -          Nem mondtam volna el neki, csak kíváncsi lettem volna néhány dologra, meg talán figyelmeztetem, hogy legyen óvatosabb.

            -          Figyelmeztetted volna? Azt hiszed, nem szedte volna ki belőled, hogy miért mondasz ilyeneket neki? Ezzel nekem is csak rosszat tennél…

            -          Neked? Komolyan? Ez a legnagyobb problémád, mikor éppen életed legnagyobb hülyeségét próbálod elkövetni? Hátba szúrni Jimint? Ugye tudod, hogy vámpír leszel? Senki más nem fog tudni segíteni neked úgy, mint ő, ráadásul a szüleid a hallottak alapján neked is hátat fognak fordítani. Ők bizonyára nem tudják, hogy rád is ez a sors vár – kelek ki magamból, de ezzel csak őt is jobban felbőszítem.

            -          A szüleim! Te talán hátat fordítanál a kérésüknek, miután olyan régen láttad őket? Biztos vagyok benne, hogy te is ugyanúgy ugranál minden szavukra, mint ahogyan azt én is szeretném. Nem vagyok biztos magamban, fogalmam sincs, mit tegyek, mert itt nincsen helyes megoldás. Valamilyen módon biztosan hátat fogok fordítani valamelyik félnek.

            -          És inkább fordítasz hátat a jövődnek, mint a múltadnak? Szerinted nekem nem volt elég nehéz elengednem őket? A családom, a barátok, az emberlét… ez mind nehéz, de túl kell lépnem rajta, mert nem tehetek mást. Ha a szüleid kezdettől fogva hazudtak neked, ráadásul engedték Jiminnek, hogy itt legyél, nekem elég indok lenne, hogy ne rájuk hallgassak.

            -          Ha Jimin most idehozná a te szüleidet és arra kérnének, hogy menj velük, akkor hátat fordítanál nekik?

            -          Igen! Vámpír vagyok, TaeTae! Nem mehetek velük!

            -          És ha arra kérnének, hogy tegyél meg dolgokat az érdekükben, hogy nekik könnyebb legyen, de nem kell velük menned? Hogy fékezd meg a háborút, vagy éppen szítsd?

            -          Taehyung, én nem fogom hátba szúrni Jimint, akár tetszik, akár nem! Ígéretet tettem, és nekem sokkal jobb sorom van pillanatnyilag mellette, mint bárhol máshol, úgyhogy kérlek szépen, ne tegyél semmi meggondolatlan lépést, mert azzal nem csak neki, de nekem is ártasz, nem utolsósorban pedig magadnak.

            Az ajtó kinyílik mögöttem, mire nyomban afelé fordulok, s szemeim kétszeresükre nőnek, ahogy konstatálom, ki is lép be rajta nem éppen jókedvvel. Szemei vörösen izzanak, s csak egy rövid pillantásra vesz szemügyre, következőleg máris Taehyung felé fordul. Az ajtó bezáródik mögötte, majd már nyitja is szólásra a száját.

            -          Taehyung – ejti ki vészjósló hangsúllyal nevét. – Szeretnéd még látni a szüleidet?

            A szólított szemei rémülten nyílnak tágra, majd már rázni is kezdi fejét, miközben kérlelésbe kezd.

            -          Ne! Kérlek, ne tegyél velük semmi rosszat! Engedd el őket, kérlek szépen! – rázza fejét folyamatosan, viszont Jiminnek apró mosolyra húzódnak ajkai, majd karjait is keresztbe fonja maga előtt.

            -          Miért ne tehetnék velük bármit? Azok után, hogy átvernek? – húzódik fintorba arca.

            -          Nem vernek át, ők tényleg segítenek! – tesz egy lépést felé, de a másik pillantásától földbe gyökerezik lába.

            -          És te is segíteni akarsz nekik.

            -          Nem, én nem tu…

            -          Csalódtam benned.