[43/?] A vámpírok legnagyobbja - Kölcsönös harag

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Kölcsönös harag

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Tudom, sokat késtem, sajnálom is, csak annyi minden történt velem az elmúlt hetekben, hogy egyszerűen csoda, hogy még egyáltalán le tudtam ülni most írni. :’D Nem önsajnáltatás meg semmi, de mondom így két hét kihagyás után már tényleg fel kéne tenni egy részt, s előreláthatólag majd fogok tudni hozni azért hetente egy részt, de már inkább nem is ígérek semmit, nehogy az legyen, hogy nem tartom be. Azért igyekszem! Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Mikor meglátom, hogy Jimin magához húzza Jungkookot, hogy megcsókolhassa, furcsa érzés járja át a mellkasom. A szívem hevesebben kezd verni, pedig jól tudom, hogy ő a hármasunkat akarja, ráadásul mindkettejüket szeretem, így azt sem tudom, hogy kire vagyok féltékeny. Lényegében az nem tetszik, ahogy aztán rám néz azokkal a pajzánul csillogó szemeivel, majd el is mosolyodik ajkaik játékának közben, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy tudtomra adja, szándékosan húzza az agyam. Nem mondom, hogy alaptalanul tesz így, viszont ezért egy szavam sem lehet. Kezdem bánni, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy ellene fordulok, de közben Kookra is haragszom, amiért kihallgatott, de Jiminre is, amiért képes volt kezet emelni rám. Belegondolva az ő helyzetébe, persze én is így tettem volna, de ez akkor is nagyon fáj, nem csak fizikailag, de lelkileg is eléggé rendesen megvisel. Annyira ambivalens érzéseim vannak, hogy egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni. Szeretem mindkettejüket, és ha hátba is próbálnám szúrni Jimint, azzal nem csak neki, de Jungkooknak, nem utolsósorban még saját magamnak is csak bajt okoznék. Talán bocsánatot kellene kérnem, de nem fogom megtenni. Ő sem kért tőlem soha semmiért elnézést, miért nekem kellene? Szerintem teljesen érthető, hogy miért fordult meg a fejemben a gondolat, hogy a szüleim mellé kellene álljak.

            Mikor felébredek, lassan nyitom ki szemeim, nagyokat pislogva, s ami először szemeim elé tárul az Jungkook alakja, majd rögtön utána Jiminé is, akik egymással szemben ülnek az ágyon, közvetlen mellettem. Beszélgetnek, az ő hangjuk keltett fel, pedig tényleg nem hangosak, látszik, hogy figyelnek rám. Szeretnék hallgatózni, de mintha csak ezt megérezné, időm sincs lehunyni szemeim, fogva tartónk máris rám pillant.

            -          Nekem még van egy kis dolgom, úgyhogy magatokra hagylak benneteket – fordul vissza a vele szemben ülőhöz, majd nyomban ajkaira is hajol, hogy egy elnyújtott búcsúcsókkal köszönjön el, aminek a végéről elmaradhatatlan a hangos cuppanó hang, mire szemeim égnek emelem és hangosan sóhajtok fel. – Majd később jövök, ne menjetek messzire. – Azzal el is hagyja a szobát, mire azzal egy időben ülök fel.

            -          Jézusom, Tae! – rezzen össze Jungkook, mire kissé álmoskásan fordulok felé. – A szívbajt hozod rám! Mióta vagy ébren?

            -          Éppen elég ideje ahhoz, hogy lássam, amit nem kellene – sóhajtok fel mélyen, ezzel elérve, hogy a másik értetlenül ráncolja szemöldökét. – Ne nézz így, áruló!

            -          Ó, most jön az a rész, hogy fújni fogsz rám?

            -          Nem, bocsi, csak bosszant ez az egész helyzet – támasztom meg homlokom tenyeremen. – Tudom, hogy nem fog egyhamar megbocsátani, és azt is nagyon jól tudom, hogy mire készültem, de még csak nem is gondoltam végig rendesen. Még te sem hagytál időt nekem, rögtön nekem kellett állnod, aminek láthatod, mi lett a vége!

            -          Még szép, hogy neked álltam! Nem gondoltad, hogy majd ölbe tett kézzel fogom végignézni, ahogy tönkreteszel minket? Kinézem belőled, hogy bármikor képes lennél a szüleid oldalára állni, de azt sem fogom hagyni, hogy emiatt Jimin bántson téged. – Ekkor mélyet sóhajt. – Figyelj, gondolj bele az ő helyzetébe is. Veszélyeztetnéd az életét, vele együtt az enyémet is és nem utolsósorban a sajátodat is. Ezt szeretnéd? Ő az oldalára akar állítani, ráadásul miattad így is sokkal engedékenyebb, még a szüleidet is láthattad.

            -          Akikkel ezek után ki tudja, mi lesz! Mi van, ha bántani fogja őket, mert megtudta, hogy mégsem segítenek neki 100%-osan? Most elengedte őket, de ettől függetlenül a helyzet nem változott. Tudja, hogy ellene akarnak fordulni, tudja, hogy bennem is megvan a hajlam, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy tenni fog valamit velük, hogy teljesen behódoljak neki, hogy meg se forduljon a fejemben a lázadás.

            -          Na, látod! Ezért kellene kibékítened és megmutatnod neki, hogy igenis mellette állsz, és nem fogsz ellene fordulni, de ezt csak akkor tedd, ha tényleg így is gondolod. Szeretném, ha így gondolnád, mivel szereted őt és… és azt mondtad, hogy engem is. Még ez sem elég erős ahhoz, hogy velünk maradj? Én már nem tudok neked segíteni, TaeTae, ezt te is tudod. Lehet, ha készülnél valamire, akkor váratlanul téged is megharapna. El nem tudod képzelni, hogy egy ilyen harapás mekkora fájdalommal jár.

            Ujjaimat hajamba vezetve borzolom össze tincseimet. Időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, hogy hol a helyem a világban, mit kellene tennem, mit kellene hagynom mások számára, ami úgy nem fog menni, ha valaki más mindig meg akarja mondani, mit csináljak. Majd azt én eldöntöm.

Az elkövetkezendő napok hasonlóan telnek, mint az eddigiek. Sokat gondolkozom, Jungkook sem zaklat már, Jimin pedig továbbra is tartja a távolságot, viszont egyre gyakrabban fordul elő, hogy magához vonja a fiatalabbat, hogy megcsókolhassa, amivel alapvetően nem is lenne gond, de az esetek többségében állandó jelleggel engem bámul közben. Olyan érzésem van, mintha csak azt akarná elérni, hogy féltékeny legyek, hogy dühössé váljak, amit szép lassan el is fog érni, de nem szeretnék ilyen miatt robbanni. Mindkettejüket szeretem, de ez most pont egy olyan időszak, amikor képtelen vagyok bármit is lépni. Közéjük sem állhatok, elvégre is úgyis össze leszünk zárva egy életen át hárman, így jobban is tenném, ha hagynám őket összemelegedni, mégis úgy érzem, hogy nem tetszik, ha egymással nyalakodnak. Azt szeretném, hogy velem foglalkozzanak, engem szeretgessenek, de ez a közeljövőben nem hiszem, hogy be fog következni.

A legrosszabb pillanat, mikor úgy nyitok be a szobába, hogy ők pont mindketten ott tartózkodnak és kivételesen biztosan nem miattam estek egymásnak, de ahogy szemeim elé tárul a látvány, hogy ott fetrengenek félmeztelenül az ágyon, érkezésemre pedig nyomban fel is kapják kissé ijedten a fejüket, elönt a féltékenység, a méreg tüze. Ahelyett, hogy esetleg beszállnék, esetleg így már az amúgy is megölt hangulatot tovább fokoznám, inkább visszahátrálok, bezárom az ajtót és a lehető legmesszebbre próbálok menni. Sietősre fogom lépteim, nem szeretnék beszélni egyikkőjükkel sem. Az egyetlen cél, ami a szemeim előtt lebeg, hogy a kastély egy olyan távoli pontjára érjek a lehető leghamarabb, ahol remélhetőleg nem találnak meg. Tudom, hogy ez szinte lehetetlen, képtelenség, hiszen könnyen kiszagolnak, mivel tudtommal én vagyok az egyetlen emberi lény ezen falak között, de mégis bennem van a remény, hogyha jól elzárkózom, akkor időt nyerek, mert később találnak rám.

Nem szabadna így éreznem, mégis a keserűség másodpercek leforgása alatt elönti egész testemet, s úgy érzem, legszívesebben felrobbannék. Tudom, hogy hármas, tudom, hogy szeretem őket, tudom, hogy volt közük egymáshoz, tudom, hogy nem lehetek mindig ott, ha épp rájuk jön a vágy, mégis olyan szinten kirekesztettnek érzem magam, hogy jelen pillanatban a szemükbe sem bírnék nézni. Annyit tudok, hogy a lehető legtávolabb akarok jutni, ahol nem találnak rám.

Legközelebb már a hatalmas bejárati ajtónál találom magam, s egy pillanat erejéig meg is torpanok, hogy hova kerültem, mert nem így gondoltam a minél távolabbra eső pontot. Ha most kimennék, Jimin rám találna, pórul járnék, csak még jobban magamra haragítanám. Hogyan is szól a mondás? Ha dühös vagy, vagy szomorú, akkor ne dönts? Ne hozz meggondolatlan döntéseket, különben később még megbánthatod. Meg kellene fogadnom ezt a tanácsot, de egyszerűen képtelen vagyok ezek között a falak között maradni. Elegem van az egész kialakult helyzetből, hogy napok múltán egyre csak romlik a kapcsolatom Jiminnel, s már Jungkook sem zaklat az ostobaságaival. Tudom, én kértem rá, hogy hagyjon, hogy időre van szükségem, de azt nem úgy értettem, hogy legyek teljesen levegőnek nézve. Az úgy megint nem egy ésszerű megoldás.

Idegesen borzolom össze hajam, hangosan nyüszítve fel, ahogy a lehetőségeimen töprengek. Ha most kimegyek, akkor ugyanúgy járok, mint Jungkook, hiszen mesélte, hogy egyszer ő is megpróbálkozott egy ilyennel. A szüleim ellenem fordultak, kihasználnak, Jimin haragszik rám, Jungkook sem akar segíteni, teljesen magamra vagyok maradva. Tehetetlen vagyok, sodródom az árral, és bármennyire is makacs vagyok, mindenképp Jimin mellett fogok maradni, hiszen a jövőmet nézve nincs más út. A szüleim mellé valóban nem állhatok, mivel ők maguk mondták, hogy azért kellek, hogy a vámpírokat kiirthassák, azokat, akiket szeretek, hogy forduljak az ellen a személy ellen, aki sokat jelent számomra. De ők mégis a szüleim, ellenük sem fordulhatok, mindennek ellenére nagyon szeretem őket - mert miért is ne szeretném -, ezért nem tudok ellenük se fordulni. A saját érdekeimet nézve pedig nem állhatok melléjük, de az ő érdekeiket nézve olyanokat is bajba sodornék, akiket nem akarok. Ha eltűnnék a Föld színéről, akkor megoldódnának a dolgok? Nem lenne ennyi probléma, nem kellene döntenem élet és halál között.

Nem szeretnék gyengének tűnni, de szemeim mardossák kitörni készülő könnyeim, s izmaim is felmondják a szolgálatot, így a hideg padlóra ülök. Halkan szipogok, próbálok nem hangot adni annak, hogy milyen keserűen tör elő megállíthatatlanul szomorúságom forrása. Elegem van az egész helyzetből! Csak azt szeretném, ha végre nem kellene ilyen dolgok miatt aggódnom, ha végre túl lehetnék a nehezén, de tudom, hogy még messze a vége, hogy még nagyon sok minden fog történni, amit nem tudok meggátolni, nekem viszont döntenem kell minél hamarabb, hogy végül kinek az oldalára fogok állni.

A gondolataim mély bugyraiba merülve fel se tűnik, hogy már nem vagyok egyedül, csupán akkor veszem észre, mikor kezeket érzek meg vállaimon, s nyakamon érzem valaki más leheletét. Mély levegőt veszek, fejem az ellenkező irányba fordítom, nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy sírtam. Elég erőt veszek magamon ahhoz, hogy visszafojtsam további könnyeim, s meg is törlöm pulóverem ujjában arcom, ahogy minél mélyebb levegőt véve próbálom rendbe szedni magam. A vállamon pihenő ujjakra esik pillantásom, így rögtön tudom is, hogy ki az, aki idejött hozzám.

Jimin.

-          Hova készültél? – töri meg a hosszú másodpercekig tartó csendet.

-          Most már érdekel, mit csinálok? – vetem neki gúnyosan, s még mosoly is kúszik arcomra, mire érzem, ahogy ujjai megrándulnak, így tudom, hogy nem tetszik neki a feleselésem.

-          Örülnék, ha leállnál ezzel a viselkedéssel.

-          Miféle viselkedéssel? – fordulok felé, s kezeit és lerázom magamról. – Miért nem maradtál inkább Jungkookkal? Ahogy elnéztem, elég jól elvoltatok egymás társaságában. Miattam igazán nem kellett volna félbehagynotok.

-          Féltékeny vagy? – mosolyodik el, ezzel pedig csak még inkább azt éri el, hogy felbosszantson.

-          Nem vagyok féltékeny! – emelem meg hangom, de ezzel csak azt érem el, hogy mosolya egyre szélesedik. – Ne vigyorogj így, különben…

-          Különben?

-          Elmegyek innen – fújom fel arcom, de nagyon úgy tűnik, hogy egy cseppet sem hatják meg szavaim. – Elmegyek jó messzire, talán még a szüleimnek is segítek. Felkeresem őket, ellenetek fordulok, aztán…

            -          Aztán meghalsz, mert veszíteni fogtok velünk szemben. Igazán hősies vég, de nem fogom hagyni, hogy ezt műveld – áll fel, mire én is követem példáját, hogy mégse a koszos földön feküdjek.

            -          Ki mondta, hogy kell az engedélyed hozzá? Ha én ezt akarom tenni, akkor ezt is fogom. Nem fogsz tudni meggátolni benne, ugyanis jól tudom, hogy nem lennél képes komolyabban ártani nekem, nem véletlenül adsz vért, hogy gyógyuljak meg minél hamarabb, a lehető legszebb formában. Múltkor is hogy bántál velem? Azt hiszed, hogy ezt el fogom tűrni csak azért, mert vámpír vagy? Ahogyan te mondtad, egyszer én is az leszek, nem? – húzom fel kíváncsian szemöldökömet. – Én nem fogok behódolni, mint Jungkook.

            -          Jungkook igazán hűséges, példát vehetnél róla. Egyetlen rossz szavad se lehet rá, a védelmem alatt van. Nem fogom bántani, ahogyan téged sem. Vannak sokkal hatásosabb módszerek arra, hogy megadd magad. Példának okáért, máris az én oldalamon állsz, különben nem ültél volna itt sírva – szűkülnek résnyire szemei, ahogy mosolyra húzódnak ajkai.

            -          Nem sírtam, csak nagyon viszketett a szemem, ezért túlvakartam – pillantok oldalra, mire felnevet.

            -          Gyere vissza fel hozzánk.

            -          Nem fogok lefeküdni egyikkőtökkel sem! – fújom fel magam. – Menj, enyelegj csak tovább Kookkal, majd vagy két óra múlva lehet, benézek. Annyi idő remélem, elegendő, hogy letudjátok.

            -          Milyen kis édes vagy, mikor féltékenykedsz – vigyorogja továbbra is jókedvűen. – Annyira makacs vagy, pedig ezzel csak magadnak ártasz. Engedd, hogy leromboljuk ezt a falat körüled, és utána minden úgy mehet tovább, ahogyan kell. Csak megnehezíted a dolgom.

            -          Annak nagyon örülök! – kapom fel a fejem az utolsó kijelentésére. – Ennél szebb dolgot nem is mondhattál volna. Ha ezzel megnehezítem a dolgod, akkor továbbra is ilyen maradok, hogy nehogy túl könnyen elérd a célod.

            -          Mintha te nem örülnél neki, mikor mindkettőnket szeretsz – teszi csípőre kezeit, nekem pedig több se kell, hogy arcomat elöntse a pír. Ezt az ő szájából hallani egészen más, ráadásul én mikor is mondtam neki, hogy mindkettejüket szeretem?

            -          Te honna… akarom mondani, miből gondolod, hogy szeretlek mindkettőtöket? Meg egyébként is – pislogok nagyokat. – ha így is volt, nem gondolod, hogy az utóbbi napokban változtak az érzéseim? Miből gondolod, hogy még mindig szeretnélek titeket, mikor így álltok hozzám? Elegem van mind a kettőtökből, hogy ennyire semmibe vesztek, hogy állandóan előttem nyalakodtok, mintha ott se lennék, és te is folyton bámulsz közben! Tudom ám, hogy mire megy ki a játék, de ez nálam nem fog működni, Jimin!  Ezzel csak azt fogod elérni, hogy nagyon felbosszantasz, de nem azt, hogy jobban beléd essek vagy akár Jung… - Nem tudom befejezni a mondatot, ugyanis egy lépéssel átszeli a köztünk lévő kis távolságot, s derekam után kapva húz magához, mire meglepetten nyílnak tágra szemeim. Nyomban ajkaira pillantok, majd vissza szemeibe, s szinte érzem, ahogy sóvárgok érte, hogy csókoljon meg azokkal a puha, dús ajkaival, amik néhány másodpercen belül máris mosolyra húzódnak.

            -          Nem-e? – kuncogja. – Azt mondod, nem értem el vele semmit? Talán már nem szeretsz? Azért melegedtél már így ki ennyitől? Szeretnéd, ha veled foglalkoznék annyit, mint Jungkookieval, nem igaz? Vagy talán azt szeretnéd, ha csak veled törődnék? – Képtelen vagyok bármily nemű válasz adására, ugyanis lesokkol kérdéseivel, s az, hogy ennyire magabiztos, bosszantó.

            -          Én… nem! – veszek elég erőt magamon, hogy ellökjem. – Ne szállj el magadtól. Jó, visszamegyek, de nehogy azt hidd, hogy változott bármit a véleményem, mert nem. Még mindig haragszom rád.

            -          Ezt én is ugyanúgy elmondhatnám – vált át komolyba, mire kissé ledermedek, de nem hagyom, hogy megrémítsen. Tudom, hogy úgyse bántana.

            -          Akkor ez kölcsönös – tekintem lezártnak a témát, azzal hátat fordítva neki indulok el a lépcső felé, hogy felmehessünk a hálószobába, ahol a legfiatalabb is tartózkodik minden bizonnyal.