[53/?] A vámpírok legnagyobbja - Pihenőnap

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Pihenőnap

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Múlthétvégén nem hoztam részt, mert eltűnt a pendriveom, amin rajta van minden egyes írásom, én pedig olyan letargiába estem, hogy elgondolkoztam azon, hogy szüneteltetem a blogot. Végül hétfőn meglett, jött a nagy öröm, hogy végre megvan, megtalálták, viszont hazaérve fogadott a hír Jonghyunról, akit bár nem ismertem külön, a bandát szeretem, így nagyon megérintett az a hír is. Emiatt nem írtam, nem vitt rá a lélek. Hiába szerettem volna, nem voltam képes rá, viszont most rávettem magam, s igaz, elég rövidke rész lett, amiért bocsánatot is kérek, de többet nem igazán tudnék kisajtolni magamból egy ilyenhez. Elrontani nem akarom, mivel rosszul vagyok, de még így is leültem és kiszenvedtem az utolsó sorokat is magamból. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Amint kinyílnak szemeim, már emelem is karjaim, hogy arcom masszírozzam, viszont amint szemeim elé kerülnek, meglátom az egyik csuklómra tekert anyagot, mely kissé át van ázva vérrel, de nem vészes. Meglepetten pislogok párat, majd óvatosan leszedem csuklómról a kötést, hogy szemügyre vehessem, hogyan is néz ki a harapásnyom. Ugyan fájdalmat már nem érzek, de az éjjel szörnyen hasogatott mindenem. Most viszont egészen jól érzem magam, így meg is próbálok felülni, de megszédülök, s fejemhez kapva dőlök vissza halkan nyöszörögve a puha párnák közé. Úgy tűnik, mégsem vagyok jobban, csak kialudtam a fájdalmakat, viszont ettől függetlenül elég sok vért veszítettem az éjszaka folyamán.

            Jihu! Vajon mi lehet most vele? Milyen erős lehet, ha ennyi mennyiségű vért elfogyasztott belőlem, amibe belegondolva elborzadok, de közben átjárja minden porcikámat a félelem. Tisztán emlékszem, mikor fél évvel ezelőtt még Jungkook kóstolt egy kicsikét a véremből, de már attól meg volt veszve. Ennyire csábító az illata? Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lehet ennyire hívogató benne, s úgy érzem, mihamarabb át kellene változnom, hogy többé ne fordulhasson elő ilyen baleset, elvégre is nem újdonság számomra, hogy ennyire áhítoznak utánam. A vámpíroknak hihetetlenül fáj a foguk rám, amit nem tudom, mivel érdemeltem ki, de elég félelmetes. Azt hiszem, félek tőlük. Eddig nem volt semmi bajom, sőt, rettenthetetlennek gondoltam magam, viszont, ha most arra gondolok, hogy vámpírok között legyek, a hideg végigfutkos a hátamon, a fájdalom pedig belenyilall csuklómba, ezzel megadva a magyarázatot is, miért érdemes elkerülnöm őket. Jungkook és Jimin is ugyanannyira akarnak inni belőlem, mint bármelyik másik, de tőlük nem tartok. Megbízom bennük, szeretem őket, ráadásul ők is szeretnek engem, így nem fordulhat elő az, hogy bántsanak. Remélem, ez valóban így is lesz. Ők a támaszaim.

            Ha már az átváltozás gondolatával barátkozom, eszembe jut az, amikor Jimin váratlanul elém állt, mikor mutattam neki a nyakam, hogy harapjon csak belém, de mikor vészes közelségbe került, inába szállt a bátorságom. Azt hiszem, gondolni sokkal könnyebb, mint meg is tenni. Szívem mélyén nem szeretnék átváltozni. Szeretek így élni, de ezzel veszélyeztetem saját magamat is, ráadásul plusz munkát adok Jiminéknek is, hiszen rám kell figyelniük, gondoskodniuk kell rólam. Gyenge, hasznavehetetlen vagyok, hátráltató, aki csak egy púp a hátukon.

            Szomjas vagyok, így újból erőt veszek magamon, hogy felüljek, de sokkal óvatosabban, de továbbra is gyengének érzem magam, s kissé meg is szédülök, de jobb, mint az iménti próbálkozásomnál. Szeretnék inni, ki van száradva a torkom, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Felállni aligha bírok, meg se merek vele próbálkozni, arról ne is beszéljünk, hogy tök egyedül tartózkodom a szobában. Ilyenkor mégis hova a fenébe mennek?!

            Nyöszörögve veszek erőt magamon, hogy az ágy széléhez másszam, de ott újból megpihenek és erőt veszek magamon. Rengeteg vért veszítettem, rémesen érzem magam. Olyan, mintha akármelyik pillanatban képes lennék összeesni, esetleg elájulni, de nem érdekel, mert egy kis vízre van szükségem. Fel is állok, majd viszonylag gyorsan elbotorkálok az ágy sarkához, hogy megkapaszkodjam a fában. Állni alig bírok, így újból leülök, s megpihenek egy kicsit mélyen szívva magamba a levegőt, majd számon engedve ki azt. Még mindig kapar a torkom, így nem érdekel, mennyire érzem magam erőtlennek, újból felállok, s nekiindulok az ajtónak, hogy valahogyan lebotorkáljak a konyháig, ahol bizonyára van félretéve innivaló számomra és a többi ember számára is, akiket fogva tartanak.

            Szaporán veszem a levegőt, de próbálok egyenletesen lélegezni, hogy nehogy összeessek. Nem értem, miért vagyok ilyen állapotban. Mármint az addig oké, hogy megharaptak, de Jungkook is volt már ilyen helyzetben és nem rémlik, hogy bármi olyasmit mondott volna, nem bírt járni. Egyébként sem szívta Jihu olyan sokáig a vérem, hiszen egészen hamar elhoztak onnan, de mégis, olyan rémesen érzem magam, mint aki a halálán van. Esküszöm, legközelebb kétszer meggondolom, kivel állok szóba. Jihut messziről el fogom kerülni, meglátom, elfordulok az ellenkező irányba.

            Jut eszembe! Ha így érzem magam a harapás miatt, akkor mi lesz velem, ha Jimin átváltoztat? Mi van, ha meghalok? Jézusom, mi van, ha nem fogja bírni a szervezetem és valójában odaveszek? Egyáltalán át lehet mindenkit változtatni vagy vannak kivételek? Ja, én még a véremben is kivételt képezek, nem lepődnék meg, ha valami balul sülne el az átváltoztatom alkalmával.

            Nem akarom, hogy megharapjon! Ráadásul nyakba, milyen fájdalmas lehet már! Meg fogok veszni, nem fogom kibírni az hót szent! Félek! Félek tőle, hogy mi lesz velem. Tudom, hogy Jungkook is túlélte, ráadásul ő is átment ezeken, mégis él és virul, még ha nem is emberként. Honnan van ekkora ereje és kitartása? Hihetetlen! Csodálom, hogy ilyen lelki ereje van. Az ilyeneket meg kell becsülni, habár ő alapjáraton is becsülnivaló.

            A kilincsre teszem a kezem, majd megtámaszkodva rajta pihenek meg azon is egy kicsikét, hogy majd utána folytassam utam tovább célom felé, amit remélem, élve elérek. Mindössze egy kis vizet szeretnék! Miért olyan nagy kérés ez?

            A kilincset lenyomom, de szokatlanul könnyen hajlik le, majd meg se kell erőltetnem magam, már nyílik is ki, mire szembetalálom magam Jiminnel, akinek a tekintete semmi jóról nem árulkodik. Idegesen méreget, miközben megszeppenten nézek szemeibe rezzenéstelen arccal. Egy határozott lépést tesz előre, mire ijedtemben én is teszek egyet hátra, de elveszítem egyensúlyom és hátraborulok, egyenesen a fenekemre esek, mire hangosan nyögök fel a fájdalomtól. Meg is szédülök picit, de észbe kapok, hogy már nem vagyok egyedül, így gyorsan fel is állok, de a lendülettől leesik a vérnyomásom, elvesztem az egyensúlyom, s borulnék oldalra, ha az eddig velem szembenálló nem kapna utánam, hogy megtartson.

            -          Hova indultál ilyen állapotban? – kér számon, s eközben visszanyerem látásom is, de nem állok meg a saját lábamon. Kényelmesen támaszkodom továbbra is karjára, mellyel ő készségesen tart engem.

            -          Csak egy kis vizet szeretnék – biggyesztem le ajkaim, ekkor pedig Jungkook is átlépi a küszöböt, majd szemei azonnal felcsillannak, amint meglát engem.

            -          Ó, TaeTae! – lép mellénk, mire Jimin is lassan elenged, így kénytelen vagyok megállni a saját lábamon, de továbbra sem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy huzamosabb ideig megtartsam magam, így következő támaszom a fiatalabb, aki meglepetten fonja karjait körém. – Rosszul érzed magad?

            -          Jobban lennék, ha végre kapnék egy kis vizet – sóhajtom fáradtan. – Azt hiszem, le kellene feküdnöm – fúrom arcom mellkasába, mire segít az ágyig biztonságban eljutni, ahová óvatosan fektet le, mindeközben Jimint elküldve kívánságomért, így mivel vámpír egészen hamar vissza is ér, s felülve végre eleget teszek torkom kívánságának, mely a szárazságtól haldoklott.

            -          Hogy érzed magad? – kíváncsiskodik Jungkook, mikor is újból visszadőlök az ágyba, mert nem érzem magam a legkellemesebben. – Ugye nem fáj már a sebed?

            -          Bár ne fájna – sóhajtom lehunyva szemeim. – Nem olyan vészes, de azért kellemetlen. Adjatok pár percet és jobban leszek, csak most keltem nemrég.

            -          Nem leszel jobban, mert sok vért veszítettél. Innod kellene a miénkből, akkor biztosan hamarabb meggyógyulnál – adja a tanácsot Jimin, mire undorodva nyüszítek fel.

            -          Isten ments! Nem kérek a véretekből, az hiányzik nekem! – nyílnak rémülten tágra szemeim. – Utálom, fúj!

            -          Már máskor is ittál, mit finnyáskodsz?

            -          Akkor se szívesen tettem. Köszi, de majd rendbe jövök magamtól is.

            Minden próbálkozásom ellenére nem hagynak békén. Jimin csuklójába harap, Jungkook pedig felsegít, hogy kényelmesen üljek, és ne boruljak el közben, így az ő mellkasának támaszkodom, miközben a másik véréből próbálok kortyolni. Szerencsétlenkedem egy darabig, ugyanis semmi kedvem ehhez, hiába tudom, hogy ez az egyetlen lehetőségem a gyógyulásra, hiszen nem mehetek kórházba vérveszteség miatt, nem tehetek semmit. Gyógyszert sem kaphatok, így ha bármi bajom van, ez az egyetlen gyógyszerem. Talán tényleg kényelmesebb lenne, ha átváltoznék, de nem akarok. Meggondoltam magam, ember akarok maradni, így élni és megöregedni. Semmi kedvem ahhoz, hogy vámpírként segítsek, habár nem is ez a legnagyobb problémám. Nem szeretném tudni, milyen érzés az, amikor vérre szomjazom, hogy milyen érzés, mikor már nem kívánom az emberi étkeket. Ez a lételemem! Igaz, úgy már nem így lesz, de azért hiányozni fog. Bizonyára Jungkook is hasonlóan érzett eleinte, de én nem szeretnék átváltozni. A fenébe is, hogy ennyire tehetetlen vagyok! Sehogy se jó! Így se, de úgy se!

            Jimin elhúzza számtól csuklóját, mikor már úgy érzi, elég lesz, amennyit ittam belőle, ami továbbra is elég undorító, de mivel ez az egyetlen orvosságom, kénytelen vagyok így tenni. Jungkooknak dőlök kényelmesen, s nem is szeretném, ha elengedne, ha lefektetne, ugyanis sokkal jobban élvezem, hogy az ő karjai közt lehetek.

            -          Egyébként mi van Jihuval? – kérdezem résnyire nyitva szemeim, hogy Jiminnek lássam reakcióját, de arca rezzenéstelen marad.

            -          Azóta nem találkoztam vele – feleli. – Bizonyára sokkal erősebb tőlünk, így jobb, ha nem haragítjuk magunkra, hanem inkább elkerüljük, amíg az erejéből veszít. Tomboljon nyugodtan, de ne rajtunk vezesse le azt a sok energiát, amit nyert belőled.

            -          Egyébként az is megmentene téged, ha átváltoztatna végre Jimin, de tegnap este közölte velem, hogy nem akar – szól közbe támaszom is, mire kíváncsian fordulok felé, de nem értek semmit. Mi az, hogy nem akar átváltoztatni?

            -          Fogd be! – szól rá a másik, mire felé kapom tekintetem, s elég mérgesnek tűnik. – Szó sincs arról, hogy ne akarnám átváltoztatni. Át fogom, de nem most.

            -          Persze, tudom, hiszen addig akarod dugni, ameddig lehet. Hogy is mondtad? Szereted a test…

            -          Azt mondtam, hogy fogd be! – dühödik be jobban, én pedig kapkodom a fejem kettejük között. Mi az, hogy addig akar dugni, ameddig lehet?

            -          Nem is akar megdugni. Már fél éve nem ért úgy hozzám – vágom be a durcát, mire Jungkook jóízűen nevet fel.

            -          Azt hiszed, mi? Ugyan már, annyira vágyik rád, csak nem meri bevallani! Vagy várj, tegnap már bevallotta, nem?

            -          Mit vallottam be? – pislog értetlenül a legidősebb, mire Jungkook vigyorogva néz vissza rá, s szemöldökét is húzogatja.

            -          TaeTae azt mondta, hogy szerelmet vallottál – pislog ártatlanul, viszont a vigyor letörölhetetlen önelégült arcáról. Jimin egy szempillantás alatt vált át rákvörös színbe, s hirtelen rátör a köhögés, habár tisztán látszik, hogy csak megjátssza.

Én is elmosolyodom és elhúzódom Jungkooktól, hiszen úgy érzem, az erőm kezd visszatérni belém, az emlék pedig ekkor megcsap, a kellemes melegség is átjárja minden porcikámat, ahogy előttem van a kép, amint csillogó, megbabonázott szemekkel kiejti azt az egyetlen kis szócskát: Szeretlek. Szinte meg is feledkeztem a történtekről a sérülésem miatt, viszont ez a beszélgetés szerencsére olyan irányba fordult, hogy emlékeztessen rá, mi is történt az elmúlt éjjel.

-          Ah, Jihu igazán bosszantó – túr hajába idegesen, de nem mer a szemünkbe nézni és fel is áll az ágyról, de mielőtt elmenekülhetne a beszélgetés elől, utána szólok. Nem akarom, hogy most itt hagyjon.

-          Ne menj el! – nyúlok utána kétségbeesetten, mire meglepetten néz végre rám, s kifújva a levegőt, leengedve vállait ül vissza mellénk, majd dől hátra a támlának.

-          De csak, mert nincs jobb dolgom. Egyébként meg pihenned kellene még! Elég sok vért veszítettél és hiába ittál az enyémből, attól függetlenül még vissza kellene feküdnöd.

-          A te kedvedért megteszem – mosolygok rá szerelmes pillantással illetve, mire sikerül elérnem, hogy megszeppenjen. Sugárzik róla, hogy megleptem válaszommal, de ez egy cseppet sem érdekel jelen pillanatban.

Betakarózom, jól bevackolom magam az ágyba, kettejük között fekve, szívem pedig hevesen dobog, arcom is kipirul, ahogy felváltva nézek mindkettejükre. Olyan hosszú idő telt már el azóta, hogy itt vagyok, Jungkook számára még több. Annyi rossz dolog történt velünk, annyiszor próbáltunk megszökni, ellenállni, habár én sokkal többet próbálkoztam, de végül rájöttem, hogy felesleges tenni ellene. Eleinte sajnáltam Kookot, minden tekintetben. Segíteni akartam őt mindenben, hogy jobb legyen számára az ittlét, hogy könnyítsek a dolgain, de nem jártam sikerrel. Össze voltunk zárva, azt sem gondoltam, hogy vonzódom hozzá, de még az sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is szeretni fogom. Olyan régóta ismerem már, most mégis változtak az érzéseim irányába, színtiszta szeretet felé. Szerelemmé vált a barátságunk, ami számára mindig is több volt, de nem merte elmondani. Túl sokat jelent számomra, még most is féltem, az életem, a lényem egy része. Nem is tudnám elképzelni nélküle a mindennapjaimat. Hihetetlenül megszerettem, óvni akarom, hiába vagyok rá képtelen, de ha bárki kezet emelne rá, velem gyűlne meg a baja. Való igaz, régebben sem tudtam mit tenni, mikor megsérült, de az egészen más helyzet. Fiatalabb tőlem, már nem is öregszik, rendkívül erős, hallja a gondolatokat, egyszerűen lenyűgöző.

Jimin felé hamarabb kezdtek gyengédebb érzéseim lenni, mint a fiatalabb irányába, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném ugyanúgy őket. Két külön személyiség, mégis mindkettőbe totál belehabarodtam az idő alatt. Mindketten féltenek, vigyáznak rám, én pedig élvezem, hogy gondoskodnak rólam, hogy közöttük lehetek.

-          Fázom – jelentem ki váratlanul, hiába vagyok a takaró alá bebugyolálva, mire mindketten meglepetten pislognak rám. – Tudjátok, ha többen összebújnak, akkor melegebbnek fogják érezni a levegőt, úgyhogy akár be is bújhatnátok mellém. Egyébként is sérült vagyok, itt kell lennetek mellettem, különben kimegyek a szobából.

Több se kell, mindketten bemásznak a takaró alá, majd egészen közel fekszenek hozzám, amit nem mondom ki, de élvezem. Az a két férfi, akikért hevesebben dobog a szívem, most a két oldalamon fekszenek, s inkább óvnak a széltől is, mintsem ki merjem tenni a lábam a szobából. Imádom, hogy ennyire figyelnek rám, ezért is szeretnék ember maradni.

-          Egyébként a mi testhőmérsékletünk elég alacsony, úgyhogy nemigen fogsz melegebbet érezni – ábrándít ki Jimin, mire unottan nézek rá. Nem igaz, hogy meg kell törnie ezt a meghitt pillanatot!

-          Attól még összebújva melegebb van. Közelebb kellene feküdnünk – nézek Jungkookra is, majd Jimin felé araszolok, s hátat fordítva neki simulok testéhez, mire automatikusan ölel át hátulról, s Kook is veszi a lapot, azonnal közelebb mászik hozzám, majd ugyanúgy ölel, mint Jimin, csak ő velem szemben. Most érzem csak igazán, hogy mennyire szeretem őket, így lehunyva szemeim pihenek tovább karjaik védelmében.