[OS] Megfelelési vágy ~ MinJoon

Cím: Megfelelési vágy

Író: Ayu

Besorolás: +16

Szereplők: Jimin, Namjoon

Páros: MinJoon

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: romantika

Megjegyzés: Egy újabb szokatlan párossal érkezem, akikről ritkán olvasni, aztán mivel karácsony van, gondoltam, megleplek titeket egy rövidke kis OS-sel. J Boldog karácsonyt mindenkinek! Jó olvasást! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Lábaimmal lágyan érkezem a földre, bal lábam a jobb mögött tartva kecsesen, majd bal karom a magasba emelve hajlok hátra, majd megfordulva érkezem lassan guggoló helyzetbe és folytatom tovább a kecsesebbnél kecsesebb mozdulatokat, viszont nem tetszik az, amit a tükörben viszontlátok. Már kiskorom óta tanulom a táncot, még balettoztam is fiúlétemre, de ez nem gátolt meg abban, hogy egyre csak feljebb jussak a ranglétrán. Viszont bármennyire is vagyok a magaslaton, ha egyszer saját magamnak nem vagyok képes megfelelni, akkor nem várhatom el másoktól, hogy elismerjenek. Ez mégis megtörtént, jónak tartanak, hibázni igen ritkán szoktam, hiszen a rajongóknak nem okozhatok csalódást, de akkor mégis, mi ez az érzés? Miért nem érzem magam elégnek? Kinek a figyelmére vágyom igazán? A kérdést felesleges feltennem, ugyanis a választ nagyon is jól tudom, de azt a fajta figyelmet, amelyre én áhítozom, azt nem kaparinthatom meg soha tőle.

            Az ajtó halkan nyílik ki mögöttem, a zene viszont továbbra is szól, én pedig nem foglalkozom azzal, hogy ki az, aki megzavart. Folytatom tovább a táncolást mezítláb, testnadrágban és egy laza hosszú ujjú felsőben. Mindent beleadok, minden energiámat, a lazaságot, de mégis merevséget, a határozott, magabiztos fordulásokkal együtt, az érzelmeket átadó tekintetet. Szeretném minél inkább átadni azt, hogy mit érzek, hogy mennyire szomorú és kétségbeesett vagyok, viszont az egyik fordulatnál megpillantom Namjoont az ajtónak dőlve állni, karba tett kézzel, mutatóujjával dobolva felkarján.

            Szemeim tágra nyílnak, meglepetten csuklom össze, s kötök ki a padlón lábaimat behajlítva, magam mellett tudva őket. Kezeim ölembe ejtem, úgy nézek szembe vele megszeppenten. Mit kereshet itt? Miért néz így? Vajon mire gondol? Elismer? Tetszett neki?

            -          Mit csinálsz itt ilyen későn, karácsony hajnalán? – teszi fel első kérdését, mire lesütöm szemeim. – Huszonötödike van már, néztél órára? Már mióta várlak, hogy mikor óhajtod befejezni a gyakorlást. A többiek már réges-rég a dormban vannak, akkor te miért próbálsz itt még ilyenkor is? Neked is pihenned kell. Nem rokkanhatsz bele a sok gyakorlásba!

            -          Nem kell rám várnotok. Majd ajándékozunk reggel. Egyébként is, a többiek hazamennek, akkor nem mindegy, mikor érek vissza?

            -          A kérdésedben ott a válasz. Nem mindegy, pontosan ezért, mert elmennek! Nem az ajándékozásról van szó, de figyelembe kellene venned, hogyha már vették a fáradságot és vettek neked valamit, akkor elmész és elfogadod tőlük – sóhajt fel megadóan, majd leengedve karjait löki el magát az ajtótól, a zenét megállítja és elindul felém. – Öltözz fel inkább és induljunk.

            -          Nem lett volna szükséges megvárnod – fordítom el arcom, mikor túl közel kerül hozzám, s leguggolva próbál egy szintbe kerülni velem. – Ha annyira menni akarsz, akkor menj, ha pedig velem akarsz, akkor miért nem állítottál le már akkor, mikor beléptél a terembe? – fordítom felé tekintetem, hogy szemeibe nézhessek válaszokat keresve, viszont csendben marad, törökülésbe helyezi magát és elmerengve vizslatja arcom minden vonását.

            -          Nem szerettelek volna megzavarni. Úgy láttam, nagyon belemerültél a táncba.

            Szemeim forgatom kijelentésére. Hát, persze! Mire is számítottam, majd váratlanul azt vallja, hogy annyira elbűvöltem a mozgásommal, hogy nem volt szíve félbeszakítani, mert annyira magával ragadó volt, annyira szerette volna nézni tovább? Badarság! Folyton csak álmodozom egy ilyen válaszról, hátha egy napon végre elismer, de azon kívül, hogy figyel rám leaderként, nem tesz különösebben lépéseket irányomba.

            Lépéseket? Miért is szeretném, hogy lépéseket tegyen az irányomba? Miért az ő figyelméért áhítozom már régóta? Talán azért, mert a többiek kimondják, vagy csak, mert ő a vezetőnk, mindenesetre, ahogy telt az idő, el akartam érni, hogy ő is kimondja, igenis táncolok olyan jól, hogy magammal ragadjam. A táncommal akarom elcsavarni a fejét, hogy csak rám figyeljen és senki másra. El akarom érni, hogy többet jelentsek számára szimpla csapattársnál. Le akarom nyűgözni.

            Felállok, hogy újból elindíthassak egy számot, hogy gyakoroljak, még, ha ez nem is igazán a gyakorlásról szól, hanem arról, hogy kikapcsoljam magam. A tánc az, ahol otthon érezhetem magam, ahol kiadhatom magamból minden érzésemet, a gyengeségemet, melyet ilyenkor tökéletesen láttatni hagyok. Érdekel vajon bárkit? Vagyok olyan jó, hogy aki nem ért a tánchoz, az is átérezze, amit én? Valószínűleg nem, hiszen Nam sem érzi át, csupán látja, hogy bele vagyok feledkezve a mozdulatokba, így nem zavar meg. Persze, mi másért is hagyná, hogy végigtáncoljam?

            Ujjak fonódnak csuklóm köré, így megtorpanásra késztetve, s jól tudom, ki az, aki nem szeretné, hogy elindítsam a zenét. Nem fordulok hátra, szemeim szomorúan sütöm le, hiába a szeretet ünnepe a karácsony. Amíg nem kapom meg tőle azt a figyelmet, amit szeretnék, addig hiába minden.

            -          A kimerültségtől fogsz összeesni. Ez nem játék, Jimin! – szid meg, de továbbra sem fordulok meg. – Ne tedd tönkre magad! Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy ezt teszed magaddal! Ez már-már beteges! Miért csinálod ezt? A rajongók miatt? Mind meg vannak őrülve tőled, mit akarsz még? Hova gyakorolsz?

            -          Mindig van hova gyakorolni, ha nem ismer el mindenki – csúszik ki számon, mire enged csuklóm szorításán s meg is szeppen egy rövidke időre.

            -          Mindenki szerint elképesztően táncolsz, akkor miről beszélsz? Mindenki elismer, akinek van szeme.

            -          Akkor neked nincs? – Mire kimondom már meg is bánom szavaim.

            Újból beáll a csend, én pedig legszívesebben a falba verném a fejem, esetleg leragasztanám a számat, hogy ne kotyogjak ki olyan dolgokat, amiket nem volna szabad. Nam nem mond semmit, én se szólok. Érezni a súlyát szavaimnak, így egyikünk sem töri meg a csendet.

            Lassan emelem tekintetem a tükör irányába, mikor is, mintha csak megérezné, a másik is arra vezeti szemeit. Pillantásunk összefonódik, de továbbra sem mozdulunk. Mintha a megbánás sugárzódna róla, de ebben nem vagyok biztos. Kissé szomorúnak tűnik, de talán csak bebeszélem magamnak. Sokkal valószínűbbnek tartom azt, hogy megbántottam a szavaimmal, hogy elege van a viselkedésemből, így hosszas másodpercek múltán bátran rántom ki kezéből karom. A telefonomhoz lépek, melyet a hangfalakhoz csatlakoztattam, hogy onnan indíthassam a zenét, s ekkor újra elindítok egyet, majd nyugodt léptekkel állok be helyemre.

            Namjoon megrökönyödve áll az előbbi helyén, ahol hagytam, viszont én nem foglalkozom vele. Szemeim lehunyom, s átadom magam a zene ritmusának. Úgy ugrálok, ahogyan épp a dallam kéri, fejem hátravetve, karjaim széttárva. Csak úgy szárnyalok, mikor a levegőben vagyok, viszont ez az érzés hamar szertefoszlik, hiszen nem vagyok madár, földet érek. Viszont ott sem marad abba mozdulataim sorozata, tovább hajlongok a megfelelő ütemben. El akarom kápráztatni az egyetlen nézőmet, aki nem állít meg ebben. Hagyja, hadd tegyem azt, amit szeretnék, ő pedig csillogó szemekkel figyeli minden egyes mozdulatomat, ami megdobogtatja a szívem. Örülök, hogy végre végignézi azt, amit csinálok, hogy nem gátol meg, hogy neki táncolhatok. Ki akarom adni magamból minden érzelmemet, a fájdalmat, a szenvedést, a vágyaim, melyek felé irányulnak. Az ő elismerésére vágyom.

            Talán nem épp férfias, amit művelek, talán másképp kellene elérnem, hogy megdicsérjen, de ebben érzem magam igazán otthon. Ezt csinálom már egészen kicsi korom óta, ebben mozgok a legszabadabban, még ha másban is kiemelkedően jól teljesítek. Ez az, amit soha senki nem vehet el tőlem. A modern tánc.

            Ha bárki bele akarna kötni ebbe, amit most teszek, egyáltalán általánosságba véve megkérdőjelezné a munkám, rettentően rosszul esne. Biztosan nem táncolnék utána hosszú ideig; legalábbis nem ezt. Ez az életem, az értelmem, az érzelmeim kifejezője, a lényem, a részem. Ez az, amit soha nem fogok engedni, hogy bárki elvegyen tőlem. Szidhatnak bármennyire, ha egy rövidke időre meg is torpanok miatta, később újult erővel fogok visszatérni, hogy letapossak másokat a porondról. Én akarok a legjobb lenni vagy legalább közöttük lenni. A magaslatokra szeretnék emelkedni, lenyűgözni az embereket, mindenkit, akit csak lehet. A saját erőmből kapaszkodtam fel idáig, hát ez nem fog most se változni. Sok mindent értem már el az életben, de ha nem kapom meg annak az egyetlen személynek az elismerését, akiére vágyom, akkor mit számít a sok ezer másik? Kevésnek fogom magam érezni, ennek ellenére mégsem hagyom abba, mert ez az életem.

            Lehunyom szemeim, úgy folytatom tovább a táncot, már teljesen kifulladva, mégis apait-anyait beleadok, hogy elérjek valamit. Addig nem fogok megállni, amíg nem mondja azt, hogy ő is átérzi a hangulatát a táncomnak, amit árasztani próbálok magamból.

            Karok fonódnak derekam köré megállásra parancsolva testem.

            -          Hagyd abba! – kér csendesen, fülembe suttogva szavait. – Látom, mennyire ki vagy merülve. Ne ostromold magad tovább!

            -          Mi mást tehetnék? – fordítom felé arcom, így újból összefonódik tekintetünk, de ezúttal nem a tükrön keresztül.

            -          Az én figyelmemért teszed ezt? Azt hiszed, nem ismerlek el, hogy nem tartalak elég jónak?

            -          Mi mást gondolhatnék? – csuklik el hangon meggyötörten.

            -          Ne értem táncolj!

            -          Akkor mégis kinek? Mindenki másnak jelent valamit a táncom, de te még csak rá se hederítesz! Igen, most megnéztél, de csak azért, mert nem volt más lehetőséged. Megállítottál – fordulok szembe vele, kibontakozva ölelő karjai közül. – Ennyire nem érdekel a befejezés? Ennyit jelent számodra, hogy miattad dolgozom ki a belem?! – emelem meg végül hangom, majd nem foglalkozva vele a telefonomhoz lépek, megállítom a zenét, s zsebre vágva azt indulok is a zoknimért és cipőmért, hogy felkapjam azokat.

            Karácsony, a fenéket! Mit ér, ha még ilyenkor sem érzem a szeretet lángját? Én csak azt szeretném, ha ő is őszintén gondolná, mikor kimondja, igenis tetszik neki, amit csinálok. Annyira szeretném lenyűgözni, a kedvében járni, de ez soha nem fog eljönni, hiszen én semmit sem jelentek számára. Mindössze egy csapattárs vagyok, akit előszeretettel gátol meg abban, hogy azt csinálja, amit szeret. Még ebben sem érezhetem magam otthon, hiszen nem engedi, hogy elengedjem magam! Milyen vezető az ilyen? Miért csinálja ezt velem? Miért nem enged kibontakozni, hogy szárnyalhassak? Táncolni akarok addig, amíg az erőm engedi, de ő könnyedén áll az utamba, kihasználva fölényességét.

            Az ajtóhoz érek, hogy kilépjek rajta, viszont ekkor újból ujjakat érzek meg csípőmön, melyek megpördítenek tengelyem körül, s ezúttal nem kímélve löknek neki a kijárathoz vezető lapnak. Halkan nyekkenek egyet, majd mielőtt bármit reagálhatnék, csuklóimra fog, melyeket a fejem két oldalánál nyom az ajtónak, majd ajkai enyéimre tapadnak. Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, viszont nem teszek semmit. Nem ellenkezem, nem viszonzom, csak úgy vagyok. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, mivel a döbbenet annyira letaglóz, hogy képtelen vagyok bárminemű mozgásra. Velem ellentétben ő sokkal békésebbnek tűnik, s úgy csókol, mintha számára ez jelentené az érzéseit kifejező választ. Mintha csak nekem akarna válaszolni…

            Nekem akar válaszolni!

            Felfogva, mit jelent ez a csók, nyomban lehunyom szemeim s viszonzom. Ebben minden benne van. A kétségeim, a szenvedély, az, hogy mit érzünk pontosan a másik iránt, hogy mennyire félreértettük egymást, így csak egymásba olvadunk. Élvezzük a másik válaszát, hogy mennyire finom, mennyire érzéki, mígnem végül karjaim elengedi, de nem húzódik el. Tovább csókol, s én is nyaka köré fonom karjaim. Nem akarom elengedni, s ő sem engem. Egymásba olvadunk, mindent átérzünk, a legapróbb érintésektől kezdve a legdurvább, legfájdalmasabb pontig, de nem gátolja meg egyikünket sem a folytatásban.

Nyakam csókolgatásával újabb és újabb sóhajokat csal ki belőlem, majd arra kényszerülve, hogy magunkat lássam a tükörben, fülig pirulok, de nem enged elfordulni. Úgy táncolok az ölében, ahogyan még soha. Olyan szenvedélyt nyújtok számára, amit egyetlen táncom sem adhatott meg, ő pedig végre elismer, kimondja, hogy elég jó vagyok számára, hogy mindig is az voltam, csupán nem merte kimondani.

-          Szeretlek – nyögi, mikor az utolsó mozdulatokat tesszük meg, végül átlépjük a gyönyör kapuit, a mennyekbe érkezünk. Minden sokkal színesebb itt, ami vonzz magához, hogy tovább akarjak ott lenni. Namjoon elvezetett engem egy olyan helyre, amelyről eddig álmodni sem mertem, de ő képes ezt nyújtani számomra. Én is…

-          Szeretlek – felelem pihegve.

Mosolyogva öltözünk fel jó melegen, hogy aztán együtt induljunk vissza a dormba. Az autóban nem tudok éppenséggel kényelmesen ülni, amit a másik önelégülten figyel, ezzel sokkal inkább zavarba hozva, mint egyébként.

Így érkezünk haza, ahol végre megérzem a szeretet lángját. Mindenki szeret, mindenkinek számítok valamit a csapatban, ez pedig mindennél fontosabb számomra. Örülök, hogy végül a leaderünkkel is megtaláltam a közös hangot, majd ezt a többieknek tudomására is adja, ahogy engem vállamnál átkarolva vezet a karácsonyfánkhoz, majd mikor az ő ajándéka következne, amit nekem nyújt, hosszan csókol meg.