[2/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Itt is vagyok a második résszel. Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Egy forró zuhany után kényelmesen fekszem el ágyamban, hogy végre kipihenhessem a nap fáradalmait. Hiába is dolgozom magam szét minden áldott nap, az életem cseppet sem változik. Egyedül élek egy kis lyukban, amiben pont megvan minden, ami szükséges a léthez, de ettől többet nem várhatok. Még a falakat sincs pénzem kifesteni, hogy otthonosabbá varázsoljam egy picikét ezeket a sivár falakat.

Régebben úgy képzeltem, hogy legalább a párom ki fog segíteni az életben, de végül szakítottunk. Még az ő mosolya sem hozott többé világosságot az életembe. Szerettem őt, tiszta szívemből, az a négy év pedig, amit együtt töltöttünk, csodálatos volt, a szakítás oka, így még mardosóbbra sikeredett. Nem én mondtam ki, s nem is értettem, miért gondolkozik így, de el akart hagyni. Rám unt, úgy tálalta a dolgokat, hogy úgy érzi, rátalált az életben az, amire valójában vágyik, ahová tartozik. Természetesen nem akart megbántani, mint soha senki senkit, de a kapcsolatot ezután már meg is szakítottuk. Csak utána költöztem ebbe a lakásba, amit kínkeserves gyűjtögetéssel és egy kis segítséggel vettem meg, plusz hitel, de hatalmas mázlimnak legyen mondva; azt is letudtam már.

            Az álom elnyom, s exem széles vigyorának képét egy új arc váltja fel. Egy új, mely gyermekies, de mégis benne rejtőzik valami titokzatos, valami olyasmi, ami azt sugallja felém, vigyázzak vele, féljek, tartsak tisztes távolságot és ne engedjek neki. Nem tudom, miért érzek így, de van egy bizonyos kisugárzása annak a fickónak, ami nem hagy nyugodni. Vajon hány üzletnek a sorsa forog kockán az ő döntésétől függően?

            Reggel semmivel sem érzem magam kipihentebbnek, de az ébresztőm hangos zenélése felver az ágyból. Csak még vagy öt percet szeretnék, de akkor biztosan elkésnék magamat ismerve. Nem baj, holnap szabadnapot kapok, mivel egymás után lehúzok így már négy napot a kávézóban. Ki kellene találni valamit, amit csinálhatok az alatt az idő alatt. Számos lehetőség tárt karokkal vár, mindössze a pénztárcám az egyetlen, ami sír ennek láttán.

            Kikászálódom az ágyból, hogy megigyam a reggeli kávém, viszont a konyhába lépve már meg sem lepődök azon, hogy az pont most fogyott el, én meg nem is vettem. Na, mindegy, majd a munkahelyen bevágok egy pohárral.

            Kótyagos fejjel csoszogok a ruháimért, melyeket magamra véve, lassan elkészülök, hogy elindulhassak a munkába. A táskámba belepakolom az elegánsabb darabokat, melyeket majd át kell vennem, majd még néhány apróságot indulnék elintézni, ha nem szakítana félbe a csengő hangja.

            Szemöldököm ráncolom. Ki keres ilyenkor?

            Kinézek a kukucskálón, de nem ismerem az alakot, aki a túloldalon áll. Elegánsba vágta magát, látszik, hogy valami gazdag, nemes féleség lehet, így megfontolandó, hogy ki merjem-e nyitni ezt a putrit neki, végül mégis megteszem, de éppen csak annyira, hogy fejem ki tudjam dugni rajta.

            -           Elnézést a zavarásért, csomagja érkezett – nyújt felém egy kisebb dobozt, mire értetlenül húzom össze szemöldököm.

            -           Azt hiszem, eltetszett nézni a házszámot. Én nem rendeltem semmit.

            -           Nem maga Kim Taehyung, aki egy kávézóban dolgozik és huszonhét éves? – ír le tömören, mire meglepetten nyílnak tágra szemeim.

            -           Honnan…

            -           Ez önnek érkezett – nyújtja felém már sokkal határozottabban a dobozt, de továbbra sem veszem el tőle.

            -           Sajnálom, de én ezt nem fogom kifizetni, bármi is legyen benne! – tolom el kezét, de ő erőszakosan teszi ugyanezt az ellenkező irányba. – Nekem nincs ilyesmikre pénzem, nem rendelek internetről! Kérem, összetéveszt valakivel!

            -           Márpedig ez az öné. Nem kell fizetnie semmit, nem postás vagyok, mindössze meg lettem bízva azzal a feladattal, hogy ezt adjam át önnek. Még pontos címet is kaptam a lakásának számához, így biztos vagyok benne, hogy maga az.

            Nagyokat pislogok, ahogy végül átveszem tőle a kis dobozt, aminek szinte semmi súlya nincsen. Mintha nem is lenne benne semmi, de azért érzem, ahogy valami félrecsúszik. Mi lehet benne és kitől lehet?

            Bezárom az ajtót, majd abban a pillanatban, őrült módjára bontom fel a csomagot, minél hamarabb meglesve, mit tartalmaz, viszont mikor megpillantom, még értetlenebbül állok a dolgok előtt. Egy kis papírka van benne összehajtogatva egy… határozottan egy kocsi kulcs mellett.

            Nagy szemeket meresztve veszem ki belőle eddig ismeretlen származású ajándékom, ahogy próbálom ennyiből kitalálni, vajon milyen kocsi tartozhat hozzá, de nem jutok dűlőre. Ki küldött nekem kulcsot és minek? Mit kezdek én ezzel? Jogsim az ugyan van, de vezetni rég nem vezettem, úgyhogy veszélyes lenne még a vezetőülést is megcéloznom, de… várjunk, ha van kulcs, akkor van autó?

            A kis papírt azonnal kiveszem a dobozból, majd széthajtogatva, egy rövidke üzenet fogad egészen szép kézírással: „A ház előtt vár az igazi ajándékod. Használd egészséggel!”

            Mi a…?

            Pillanatok alatt kapom össze magam, majd alig egy percen belül már rontok is ki a lakóház bejáratán, ahol azon nyomban megpillantom az ismeretlen járművet, ami hozzám tartozik. Ezen a környéken nemigen fordul meg egy ilyen új szériás autó, így egészen egyszerű rájönnöm, hogy ez az, amihez kaptam a kulcsokat. Azokat is nyomban előkapom, majd meglepődve konstatálom, hogy nyitja a zárat.

            Egy BMW!

            Csillogó szemekkel simogatom meg az ajtót, majd az ülést is, végül a kormányt. Ez… ez gyönyörű, de…

            Na, még mit nem! Isten bizony kitekerem annak a srácnak a nyakát, teszek rá magasról, hogy mennyire gazdag!

            Az ajtót óvatosan visszazárom, nehogy kárt tegyek benne, a kulcsot pedig a táskámba rejtem. Tehát, akkor irány a buszmegálló.

Órákkal később már javában dolgozom, s kezdek is megnyugodni, hiszen minden a megszokott rutinnal megy, semmi különleges nem történik, ami megnyugtatja a lelkem. Szeretném, ha ez így is maradna, de legbelül reménykedem abban, hogy a Jungkook nevezetű férfi a mai nap folyamán is belép az üzletbe, hogy kioszthassam. Tudom, nagyon jól tudom, hogy ő küldte nekem ajándékba azt az autót, ugyanis tegnap ő furikázott haza a sajátjával, ami nem pont ugyanolyan, mint amit nekem küldött, de ez is tökéletes. Mindenesetre, hogy képzeli, hogy csak úgy ad egyet? Még a képét se képes elém tolni, hogy a szemembe mondja, vett nekem valamit. Valamit! Egy kibaszott autót!

            Egy újabb rendelés felvétele és kiszolgálása után, hátravonulok, hogy elmehessek a mosdóba addig is Hoseok tartja a frontot, akivel szintén egyszerre lettem beosztva a mai napon. Nem maradok el hosszú ideig, hamar visszatérek a pulthoz, viszont, amint a munkatársam mellé lépek, aki egyben a barátom is, szemeim megakadnak egy ponton, pontosabban egy személyen.

            Hirtelen félrenyelem a nyálam is és köhögni kezdek, ahogy szeretnék megszólalni, de így nem járok sikerrel. Hoseok megveregeti hátam lapockáimnál, hogy rendbe jöjjek, majd váratlanul fordulok felé tágra nyílt szemekkel.

            -           Ugye nem vetted még fel a rendelését? – ragadom meg karjánál fogva. – Ugye nem?

            -           Nyugalom, Tae! – vigyorogja. – Még csak most jött, úgyhogy egyébként is hagyni kell válogatni az itallapról, na meg aztán, láttam ám, hogy tegnap beszálltál mellé a kocsiba, úgyhogy gondoltam, meghagyom neked, hogy te vedd fel a rendelését.

            Szégyenemben egy pillanat alatt pirulok el. A francba is! Gondolnom kellett volna arra, hogy más is szemtanúja lehet a hülyeségemnek!

            -           Az… az egy egyszeri alkalom volt. Nagyon erősködött – fordítom el fejem, mire csak felnevet.

            -           Persze-persze – veregeti meg vállam, kiszabadítva karját ujjaim fogságából. – Inkább menjél, mert szerintem úgyis ő is téged akar. – Azzal megadja a kezdő löketet.

            Igen, Hoseok pontosan tudja, hogy milyen vagyok, hogy valójában melyik nemhez is vonzódom, így tudja azt is, hogy ki volt az előző párom. Sokat meséltem neki róla. Évek óta itt dolgozom, szeretem ezt a helyet, az idő haladtával pedig eléggé összeismerkedtünk. Eleinte együtt jártunk bulizgatni is, habár nem sűrűn, mert én személy szerint nem igazán tehetem meg magamnak ezt a luxust, ő meg jobban él nálam, így párszor fizetett helyettem, amit nem preferáltam, de még mindig normálisabb, mint egy autót venni egy idegennek!

            Az öltönyös hamar észreveszi megszokott helyén ülve, hogy közeledem, mire gyorsan összekapom magam, hogy ne látsszak túl esetlennek. Elmosolyodik, ahogy szemeimbe néz, ami először ismét gyermekies, emiatt pedig nem tudom hova rakni a jellemét. Próbálok nem lecsapni rá kérdéseimmel, hogy ne ijesszem el, így megállok az asztala előtt kezemben semmi papírral, amire felírhatnám rendelését, de úgyis megjegyzem.

            -           Mit hozhatok?

            -           A tegnapit – vágja rá izgatottan csillogó szemekkel. – Hogy tetszett az ajándék? – csap bele a lecsóba, mire felhorkantva fonom keresztbe mellkasom előtt karjaim.

            -           Te nem… - kezdenék bele, hogy elhordjam mindennek, de ajkamba harapva visszafogom magam. – Mit gondoltál, csak úgy egy ilyen autóval beállíthatsz hozzám, hogy azt csak úgy nekem add? – Igenlően hümmögve adja tudtomra, hogy bizony ám, ő pontosan így képzelte az egészet, mire szemeim forgatom egy mélyet sóhajtva. – Értékelem a nagylelkűséged, de tudod, utálom, ha valaki a pénzét csak így semmibe veszi és költi égbe-világba.

            -           Nekem ez nem jelent gondot.

            -           Akkor sem tudom visszafizetni! Nekem… nekem nincsen ennyim – emelem meg hangom a kelleténél talán egy kicsit jobban, így gyorsan vissza is fogom magam, nehogy a többi vendéget zavarjam.

            -           Nem kell visszafizetned. Az ajándékot csak meg kell köszönni. Tegnap egyébként is azt mondtad, hogy szeretnél egy ilyen kocsit vezetni. Azt gondoltam, örülni fogsz neki, ha kapsz egyet.

            -           Hát, te nem vagy normális! – nyílnak tágra szemeim. – Ezért úgy gondoltad, hogy majd felküldesz hozzám valakit, hogy erőszakolja rám a kulcsokat, így biztosra menve abban, hogy elfogadom?

            -           Nekem dolgom volt, de…

            -           Egyáltalán honnan tudod, hogy melyik lakásban lakom? Csak a házhoz vittél el, akkor honnan tudod, pontosan melyikben élek? – tenyerelek rá az asztalra, így közelebb hajolva hozzá, de nem válaszol, egyedül pillantása változik meg, ami újból sokkal sötétebb, sokat sejtető, egy olyan oldalt mutat, amitől rettegnem kellene, de jelen pillanatban ez nem megy. – És a korom? Honnan tudod, hány éves vagyok? Tudsz még egyáltalán valamit rólam? Várjál, ne is mondd ki! Fogadjunk, tudod, melyik iskolában végeztem – nevetek fel, a feltételezés pedig csak butaságból csúszik ki számon.

            -           A vendéglátósban, nem? Azért dolgozol most itt. Nem a legjobb, de megteszi az a végzettség is, hogy el tudj helyezkedni néhány helyen. Máshol drága a tandíj.

            Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől. Kihúzom magam és teszek egy kisebb lépést hátra. Ez… ez képtelenség. Honnan tudja, melyik iskolába jártam? Vajon mennyi mindent tud még rólam? Honnan?!

            Kijelentve, hogy hozom a kávéját, otthagyom az asztalnál. Kész, lesokkolt. Nem tudok mit reagálni erre a kijelentésére, a szavak meg olyan könnyedén csúsztak ki száján, mintha mindig is tudta volna ezt a tényt. Tudom, hogy Korea leggazdagabb emberei közé tartozik, így bizonyára tényleg meg se kottyan neki egy autó megvásárlása ajándékba, ami olyan, mintha én vennék valakinek egy kis apróságot, mondjuk egy olcsóbb nyakláncot, de ezt akkor sem csinálhatja! Meglennének az emberei hozzá, az ismeretségi köre, hogy kiderítse, ki is vagyok én valójában? Ez így igazságtalan, én bezzeg semmit nem tudok róla azon kívül, hogy Jeon Jungkooknak hívják és vállalatörökös, na meg persze két évvel fiatalabb nálam.

            A kávéját hamar elkészítem, majd fel is szolgálom neki, végül legszívesebben ott is hagynám, ha nem nyúlna utánam, elkapva csuklómat. Szemeim a kétszeresükre nőnek, hiszen nem várhatja el, hogy ott maradjak vele! Mit akar még? Miért fogdos?! Dolgoznom kell!

            Kirántom karom kezéből, de nem megyek el. Kíváncsian húzom fel szemöldököm, hogy mit szeretne, mire meg is köszörüli torkát, hogy belekezdjen.

            -           Tegnap említettem, hogy tudnék számodra egy jobb élethez lehetőséget biztosítani. Gondolkoztál rajta? – Szemöldököm ráncolom kérdésére.

            -           Még mindig nem tudom, miről beszélsz. Nekem jól van ez így itt, a végzettségemmel úgysem vennének fel jobb helyre, protekció meg nem kell. – Azzal fordulnék is el, hogy otthagyjam, de ekkor újból utánam szól.

            -           De én nem ilyen munkára gondoltam. – Megtorpanok szavait hallva.

            -           Máshová nem mehetek dolgozni, mert nincs…

            -           Hozzám – vág szavamba. – Hozzám nem kell semmilyen végzettség. Adottság kell, ami neked megvan. Hidd el, ragyogó életed lenne mellettem.

            -           Hozzád? – fordulok vissza, ugyanis kár tagadni, nagyon is felkeltette a kíváncsiságomat.

Mi lehet az a munka, amit tud ajánlani és nekem megvan hozzá az adottságom? Mellette kellene dolgoznom? Hát biztosan nem személyi testőrként, ugyanis elég nyurga vagyok ahhoz, hogy megvédjem. Alapból magán rajta háromszor annyi izom van, mint rajtam, pedig még nem is láttam semmit testéből, mert mindig úgy van felöltözve, hogy nem látszik, de mégis az alakja mutatja minden szemnek, hogy bizony ám, ő igazán edzett.

            -           Fizetést nem kapnál, de ha bármire szükséged van, akkor egy szavadba kerül és megadom neked.

            -           Megint a pénzeddel jössz – szűkítem résnyire szemeim. – Egyébként is, nekem kell fizetés. Majd biztosan mindig hozzád fogok fordulni, hogy kifizessem a számláimat. Szeretek itt dolgozni, szóval azt kell, hogy mondjam, bármi is legyen ez a munka, vissza kell utasítanom.

            -           Meg fogod gondolni magad – mér végig tetőtől talpig, amit nem tudok hova tenni. – Egy olyan életet tudok számodra biztosítani, amiről még álmodni sem mernél. Annyi a lényeg, hogy legyél mellettem. Mellettem kell lenned.

            Szavai birtoklóan hatnak, s tekintete is elsötétül, ahogy kiejti a szavakat azokon a szép formájú ajkain. Kivételesen jobban megnézem magamnak. Olyan tökéletesnek hat az egész lénye, hogy ha nem lenne ekkora ember, akkor biztosan szívesebben ismerkednék meg vele, de így semmi szükségem rá. A kezébe nem adnám az életem, viszont ezzel az ajánlatával konkrétan ezt ajánlja fel. Legyek mellette, de miért? Mit kellene tennem? Mitől lenne nekem az jobb? Nem kapnék fizetést, de ő mindent állna nekem? Milyen élet ez? Miféle munka? Vajon másoknak is felajánlotta már ezt a lehetőséget? Hányan dolgozhatnak ilyen formában mellette? Mit takar ez a szó egyáltalán?

            Nem adok választ számára, szó nélkül hagyom ott az asztalánál. Összezavar ez a furcsa, szokatlan viselkedés. Olyan titokzatos, közben az a gyermekies mosoly, amivel néha rám néz, annyira édes, hogy legszívesebben megölelgetném, de csak addig, amíg ez a mosoly van rajta. A másik oldala már egészen más érzéseket kelt fel bennem. Jól néz ki, tagadhatatlan, ezt pedig minden bizonnyal tökéletesen tudja magáról, különben nem állna elő ilyen ajánlatokkal. Ráadásul bármi is legyen az a munka, amit ajánl számomra, mozgatja a fantáziám. Mellette dolgozni? Mindent megadna nekem, amire csak szükségem van? Aranyéletem lenne? Nem kell hozzá végzettség, csak adottság, ami nekem megvan? Hirtelen már nem is érdekel, hogy nem szabadna hülyeséget csinálnom, hogy nem szabadna engednem egy ilyen férfinak, mert ez a kijelentése igenis melengeti a szívem. Ez az adottság csak jót jelenthet, ráadásul az, hogy két napos ismertség után már egy autót is vett nekem csak azért, mert én azt mondtam, hogy szívesen vezetnék ilyet, szintén elveszi az eszem. Nem, természetesen nem fogadom el, ostoba nem vagyok, de mégis elképeszt, hogy vajon mennyire messzire menne el értem?

Huszonhét éves vagyok, utoljára huszonkettő voltam, mikor kapcsolatom volt, ugyanis akkor szakítottunk a volt barátommal. Utána hosszú ideig nem tudtam túllépni rajta, majd mikor sikerült, végig a munkára koncentráltam. Nem érdekeltek a kapcsolatok, nem akartam senkit sem megismerni, most viszont ez a férfi túlságosan is felkeltette az érdeklődésem. Nem, nem a pénze, hanem az a titokzatossága, s a kíváncsiság, hogy vajon mit tenne meg értem. Mennyire lehet rám szüksége? Azt akarom, hogy harcoljon meg értem. Egyszer végre én is szeretnék a vad lenni, akire a vadász les. Régen én voltam a vadász, mert a barátom egy ártatlan, édes fiú volt, akit be kellett cserkésznem, most viszont úgy érzem, végre ez a felállás megfordulna. Szeretném, ha elkapna.

Ajkamba harapok, ahogy a pult mögül lesem minden mozzanatát. Még az is mennyire elegáns, ahogy ujjai közé fogja a csésze fülét, majd ajkaihoz emeli azt, hogy kortyolhasson egyet a forró nedűből! És azok a gyönyörű, gesztenyebarna szemek, amik az enyéim fürkészik!

Egy pillanat alatt fordulok el és vonulok inkább be a pultnál lévő raktárba, hogy a bent lévő italokat és üvegeket rendezzem el. Hogy ez mennyire kínos volt! Jesszusom! Most vajon mit gondolhat rólam? Nem szeretnék könnyűvérűnek tűnni, ráadásul még csak ez a harmadik nap, hogy ismerem, szinte semmit nem tudok róla, mégis van benne valami, ami megfogott. Meg akarom ismerni.

-           Szeretnék fizetni – hallom meg hangját, mire nyomban felkapom a fejem és leteszem az éppen kezembe vett üveget. A pult túloldalán áll és onnan néz be hozzám a raktárba. Hihetetlen, hogy ilyen jól tud időzíteni! Tuti, szándékosan akar kicsinálni!

Kilépek a raktárból, de nem merek a szemébe nézni. Még mindig kínosan érzem magam az előbbi miatt, ugyanis biztos vagyok benne, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy már jó ideje bámultam. Arról ne is beszéljünk inkább, hogy milyen látványosan fordultam el, mikor erre rájöttem.

Beütöm a gépbe a szükséges adatokat, majd már nyújtom is neki a számlát, majd csodák csodájára ez az első alkalom, hogy nem ad borravalót. Meg is lepődök, mire csak elmosolyodik, s mintha olvasni a gondolataimban, választ ad fel nem tett kérdésemre.

-           Bízom benne, hogy hamarosan nem lesz szükséged a borravalóra – méri végig arcom. – Holnap dolgozol?

-           Tessék? – pislogok nagyokat, mire leesik, hogy mit beszél. – Nem, de mielőtt elmennél! – vágok bele gyorsan, mire kíváncsian hallgat, ugyanazzal a felsőbbrendű mosolyával. – Vidd el a kocsit! Mire hazamegyek, meg ne lássam a ház előtt! – azzal kihúzom az eddig zsebemben tartogatott kocsi kulcsot és mellkasához vágom, mire nyomban érte kap. – Nem kell, ahogyan a pénzed sem! – fújom ki a levegőt idegesen.

-           De az ajándék.

-           Nekem nem kellenek ilyen ajándékok – fordulok vissza a géphez, hogy megnézzem, melyik asztalnál mi van beütve, de mindezt csak unalomból, hogy ne kelljen ránéznem.

-           De én…

-           Feltartod a sort – mosolyodom el, ahogy konstatálom, egy újabb vendég közeledik felénk, hogy fizethessen.

-           Majd találkozunk – zárja le a beszélgetést sokat sejtetően, majd hátat fordítva elhagyja a kávézót.

Szívem nagyot dobban szavai hatására, melyek sokat ígérnek. Akarom, hogy találkozzunk, akarom látni, akarom, hogy ő lásson. Meg vagyok őrülve. Kétség sem fér hozzá, ez minden bizonnyal annak az oka, hogy évek óta nem volt még egy futó kapcsolatom se, ezért vagyok már ennyire kiéhezve. Lehet, hogy szimplán hagynom kellene magam neki egy éjszakára, aztán csillapodnának a kedélyeim. Igen, minden bizonnyal ennyi az egész. Ő pont tökéletes személy arra, hogy csillapítsam az évek óta visszafojtott vágyaim, aztán majd felszabadultabb leszek, merészebben keresek utána kapcsolatokat, vagy könnyebben élem ki magam másokkal egy-egy buli alkalmával. Végül is, most már van pénzem rá, mert az elmúlt két nap kapott borravalót simán elihatnám. Talán így kellene tennem.

A munka végeztével elindulok a buszmegálló irányába, hogy hazajussak. A mai nap igazán forgalmas volt, így rám férne a pihenés. Álmos is vagyok, de még hazáig ki kell bírnom, a buszon mégse nyomhat el az álom. A végén a végállomásig utaznék, ami kissé messze van az otthonomtól, gyalogolni meg nincs kedvem.

            Megtorpanok egy pillanatra, majd hátam mögé lesek. Mintha… mintha egy fényképezőgép hangját hallottam volna.

            Körbenézek az utcán, de a környéken sehol egy lélek. Biztosan csak rosszul hallottam.

            Megfordulok, hogy tovább induljak, viszont ebben a pillanatban újból meghallom azt a jellegzetes hangot, így újból körbenézek, de továbbra sem látok semmit. Mi ez? A hallásommal van baj, esetleg paranoiás lennék? Lehet, hogy tényleg csak azért van ez, mert egyedül koslatok a sötét utcákon, amerre még egy lélek sem jár, ezért legbelül félek.

            Ezen gondolatokkal indulok tovább, de furán érzem magam. Elérek a buszmegállóhoz, és azt kell, hogy mondjam, valóban paranoiás lehetek. Folyamatosan az utcát lesem, de a fényképező hangját nem hallom meg többször. Nem kizárt, hogy volt valaki ott, amerre éppen jártam és fotózta magának a várost vagy a növényeket… a sötétben. Nem látom túl sok értelmét, de ki tudja, kinek milyen hobbija van.

            A busz megérkezik, majd mikor megáll, én meg felállok, hogy felszálljak rá, éppen csak az első lépcsőfokon teszem fel a lábam, mikor újból meghallom a fényképező kattanó hangját, de már sokkal közelebbről, sokkal tisztábban kivehetően. Abban a pillanatban fordulok hátra, hogy megnézzem, ki van itt, de senkit nem látok. Bárhogyan is erőltetem szemeim, egy lélek sem jár erre. Gyorsan felszállok a buszra, mely útnak indul, én meg hevesen dobogó szívvel ülök le valahol hátul. Mi volt ez?

            Hazaérve az autó még mindig a helyén áll, mire szemöldököm összehúzom értetlenül. Visszaadtam neki a kulcsot, akkor mégis minek hagyta itt? Ennek semmi értelme!

            Belépek a házba, a postaládát a megszokott rutinnal nyitom ki, hogy megnézzem, érkezett-e bármi, de néhány újságon kívül mást nem látok benne. Kiveszem őket, de ekkor egy súlyosabb dolog csúszik ki közülük, mely így hangos csörrenéssel hullik a földre.

            A kocsi kulcsa.

            -           Hogy, mekkora… - kezdenék szitkozódásba, de ajkamba harapva fogom vissza magam.

Mégis, hogy az istenbe jutott be a házba?! Tudja a postáskódot? Ja, várjunk, ő mindent tud, már inkább meg se lepődök. Azon se csodálkoznék, ha éppen a lakásomban rendetlenkedne, mikor benyitok oda, úgyis mindent tud rólam. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent tud, ami bizonyára a kapcsolatainak köszönhető, de nem akarom elhinni, hogy az emberek ennyire könnyen megnyílnak mások előtt. Előtte ne nyíljanak meg! Maradjanak csendben, rólam ne adjanak ki semmit! A barátaim? A volt osztálytársaim? Vajon őket kereste fel, hogy kikérdezze rólam? Badarság, ahhoz előbb ki kellett derítenie, hova járok és melyik osztályba. Ki által tudhatta meg?

Hazaérve ledobom a kulcsot a bejáratnál lévő szekrényre, s kibújva cipőmből és kabátomból lépek bentebb. Felkapcsolom a lámpákat, majd az ablakomhoz lépve nézek ki, hogy a város nyüzsgését nézzem. Elég magasan lakom, így viszonylag messzire ellátok, habár a magasabb épületek sokat takarnak. Vajon ki lehetett az, aki fényképezett és mégis mit örökített meg magának?

Mélyet sóhajtva bújok ki felsőmből, amit ledobok az ágyamra, majd még egy utolsó pillantást vetek a kinti világra, mielőtt lehúzom a redőnyt.

Hangos csengetésre ébredek reggel, mire idegesen szusszantok fel. Nem igaz! Mától így fognak menni a dolgok? Minden reggel fog érkezni hozzám valaki, mert át akar adni valamit? Miért kell már megint zaklatni, mikor ez az egyetlen nap, amikor nem kell dolgoznom?!

Morogva kelek ki az ágyból, melybe az éjszaka folyamán félmeztelenül feküdtem be, Még zuhanyozni sem mentem el, annyira kidőltem, de ezzel jelen pillanatban nem is foglalkozom. Az ajtóhoz lépek, hogy minél hamarabb elzavarjam, bárki is az, aki ilyen korán zaklatni akar. Teszek rá magasról, hogy mit akarnak nekem eladni, vagy ki akar megtéríteni, vagy más ajándékát átadni. Aludni szeretnék!

Idegesen szusszantva rántom fel az ajtót, majd már nyitom is a számat, hogy elzavarjam az illatőt, de ekkor egy pillanat alatt mérem végig lentről kezdve a feje búbjáig egész alakját. Jungkook!

Az ajtót azzal a hévvel csapom vissza be, ahogy kinyitottam, majd nekidőlve nézek magam elé rémülten. Mi az istent keres ez itt?! Még felső sincs rajtam! Most mit csináljak? Mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak?

Gyorsan berohanok a hálóba, ami egyben van a nappalival és a konyhával is, hogy felkapjam az egyik félredobott pólómat. Legalább ennyit tegyek meg a normálisabb fogadtatás érdekében, habár ezzel már azt hiszem, régen elkéstem. Rendet rakni nem tudok, pedig a lakás egy kész szemétdomb. Miért nem jelenti be előre, ha jön?!

-           Mit akarsz? – nyitok újra ajtót neki, de csak éppen annyira, hogy kileshessek egy kis résen. Azt hiszem, tanultam az előbbi hibámból, és nem tárom ki senkinek az ajtót, hogy mindent tökéletesen lásson.

-           Azt mondtad, ma nem dolgozol – vágja nadrágzsebre kezeit és oldalra biccenti fejét. – Nem illene beinvitálnod? – mosolyodik el, de ez most nem az az édes mosoly, amitől kedvem támadna megölelgetni, hanem sokkal inkább az, amitől felforrósodik a bőröm.

-           Az egy dolog, hogy nem dolgozom, azt nem úgy értettem, hogy fogadok hívatlan vendégeket – morgom. – Miattad fel kellett kelnem, így már köszönöm szépen, de eléggé megalapoztad a napom.

-           Most keltél? – húzza fel kíváncsian szemöldökét. – Akkor ezért nyitottál félmeztelenül ajtót? Így szoktál aludni? – mosolyog pimaszul, mire szemeim forgatom.

-           Mit érdekel, hogyan szoktam aludni?

-           Engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos. – Azzal fogja magát és az ajtót beljebb tolva lép be lakásomba, én meg nem vagyok elég erős hozzá, hogy visszatartsam.

-           Senki nem engedett be! – megyek utána, mikor bezárom az ajtót.

-           Akkor dobj ki! – néz hátra rám, de ezzel sikeresen megfog. Egyértelmű, hogy nem vagyok képes ilyenre. – Szóval ilyen kis helyen élsz? – húzza el száját. – Ilyen körülmények között sem veszed fontolóra az ajánlatom?

-           Hagyj az ajánlatoddal. Nem igazán tudom elképzelni, hogy miféle munkáról beszélsz.

-           Kíváncsi vagy, miféle munka? – fordul felém teljes testtel és lassan egyre közelebb lép hozzám, ami frusztráló. – Tudni szeretnéd, miféle munka az, ami mellett aranyéleted lenne? Egy olyan lehetőség, amit élveznél – áll meg tőlem alig néhány centire, de pillantása és kisugárzása olyan szinten a fogságában tart, hogy képtelen vagyok hátrább lépni. Pillantásom szinte azonnal ajkaira esik, de gyorsan észbe kapok, mit csinálok.

-           Lehet, nem érdekel annyira ez a lehetőség. Szeretem a munkám, szeretnék a szakmámon belül maradni – köszörülöm meg torkom és végre elég erőt veszek magamon, hogy elhátráljak, amitől máris kényelmesebben érzem magam. – Örülnék, ha most elmennél. Mára már más terveim vannak.

-           Miféle tervek? – húzza fel szemöldökét.

-           Azt nem veled fogom megosztani.

Valójában tervezem elhívni Hoseokot is, hogy elmenjünk egy szórakozóhelyre, hogy megpróbáljam ott kiélni magam, mert ez a szexuális feszültség nem tesz jót nekem. Ha az éjszaka folyamán találnék ott valakit, aki elvonná a figyelmemet Jungkookról, akkor lehet, utána nem is érdekelne már. Igen, erre van szükségem.