[4/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Megint ebből hoztam részt, de ígérem, hogy na a vámpírosból is fogok lassan hozni részt. XD Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Mikor már a kávét felszolgáltam neki, a pult mögül sötét pillantásokkal illetem. Jeon Jungkook, a Jeon’s vállalat örököse, akinek a kezében több üzlet, vállalkozás sorsa van. Egy huszonöt éves fiatal srác, aki egyszerre aranyos és ördögien szexi, aki titokzatos, vonzó, de közben félelmetes, ami azt súgja, ne menjek a közelébe, viszont az a vonzás túl erősnek bizonyul. Tudom, hogy könnyen ki tud nyomozni bárkiről bármit, máskülönben honnan tudna rólam ennyi mindent, és honnan jött volna neki a kapcsolatom Jiminnel? Tudom, hogy tudja, hogy együtt voltunk, vagy legalábbis sejti. Miért kellett egyáltalán ezeket a képeket megmutatnia nekem? A közös képünk feleleveníti bennem a régmúlt emlékeit, a másik meg… a másiktól csak a kíváncsiság kerekedik felül rajtam. A képen nem látszik a teljes alakja, csupán a derekáig, de így is tökéletesen kivehető, hogy valószínűleg nincs rajta túl sok ruha. Az ing is lazán lógott már sokkal izmosabb testén, ráadásul ki is volt gombolva, amit nem tudok hova tenni. Mosolya még mindig ártatlan, viszont a huncutság ott csillog szemeiben, melynek haja is tökéletes hatást ad, ugyanis az pont olyan borzos, mintha egy jó kis hancúr után lenne túl. Ha jobban belegondolok, az arca… az arca pont olyan, mintha ki lenne elégülve.

            Megrázom fejem, hogy kiűzzem a gondolatokat arról a képről. Már rég túltettem magam rajta, nem érzek semmit iránta, már fájdalmat sem, de mégis… mégis annyira tökéletesen néz ki azon a képen, hogy legszívesebben még most is magam alatt látnám, főleg ezzel a férfiasabb külsővel. Nem, nem szeretem, és ezzel már nem csak magamat próbálom áltatni, valóban így van, de azért bánt, hogy Jungkook ezt ellenem próbálja fordítani. Mit akar ezzel elérni? Törjek meg? Miért? Mit akar?

            A következő nap ugyanígy telik. Jungkook szokás szerint megérkezik ugyanabban az órában, mint az előző napokon is, a rendelése is változatlan, így legközelebb inkább már meg sem fogom kérdezni, hogy mit kér, már csak a kávéval fogok elé állni. Próbálok nem rá fókuszálni, hogy a többi vendégre is kellő figyelmet szenteljek, és ne rontsak, mint az előző napon, hogy aztán a munkatársam segítsen ki, aki ráadásul most nem is Hoseok, ugyanis ő szabadnapot kapott mára.

            Végül sikeresen elkerülöm, hogy szóba elegyedjek vele a kellőnél tovább, így megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor távozik az üzletből, de az üvegen keresztül visszanéz még rám, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében áll tovább. Még a szőr is feláll a hátamon, de mégis kellemes borzongás fut végig rajta. Nem jó, nem lehet igaz, hogy ilyen hatással van rám már egyetlen pillantása is! Alig várom, hogy eljöjjön a hétvége és kitombolhassam magam, hogy ne kelljen rá gondolnom. Ki kell élnem magam, szereznem kell egy bevállalós pasit, akivel kiélem a szexuális vágyaim, aztán már nem is lesznek ilyen érzéseim az idegen felé. Vagy talán… vele kellene egyszer lefeküdnöm?

            Na, még mit nem! A fejem hevesen rázom a gondolatra. Mennyire idióta vagyok! Hogy juthatott egyáltalán ilyen az eszembe? Nem vagyok normális, ha azt hiszem, attól jobb lenne. Egyértelmű, hogy ő is akar tőlem valamit, máskülönben nem vett volna csak úgy egy kocsit, de valamiért úgy érzem, neki nem csak egy éjszakára kellenék. Az egy dolog, hogy én kiélném magam, de úgy érzem, ő más miatt keres. Vagy tévednék?

            A következő nap már hárman vagyunk beosztva, szerencsémre Hoseok is köztünk van, így nem kell egyedül szenvednem, a harmadik fél pedig most érkezett vissza egy hosszas szabadságról, így biztosan keményen meg lesz dolgozatva. Nem mintha baj lenne a többiekkel, de mégis csak ő áll hozzám a legközelebb. Az évek alatt vele haverkodtam össze, vele jártam el mindenfele az összes közül, de nem bántam meg egyetlen együtt töltött percet sem.

            -          Hoseok, Taehyung! – siet hozzánk az irodából munkatársunk, mire kíváncsian pislogunk rá. – Az mondta a főnök, hogy jönni fog a nagyfejes – közli a tényeket, mire mindketten megrökönyödünk. Eddig még nem volt példa rá, hogy bárki a felsőbb körökből idejött volna.

            -          Miről fogjuk felismerni? – kérdez vissza Hoseok.

            -          Én azt hiszem, tudni fogom, ki az. Mutatott képet róla, de legyetek készenlétben, mert bármikor megérkezhet. – Azzal ott is hagy minket, hogy az egyik asztalhoz lépve felvegye a rendelést.

            A falon lévő órára pillantok. Vajon Jungkook tudja, hogy ma dolgozom? Tegnap meg sem kérdezte, viszont, ha eljön, akkor annak ebben az órában kell történnie. Jaj, csak nehogy most kezdjen ki velem, különben kitekerem a nyakát! Ha még egyszer megkér, hogy üljek le mellé, nem tudom, mit csinálok! Jön a főnök főnöke, akinek a kezében van a kávézó sorsa, akivel még soha nem találkoztam, de nem is gondoltam, hogy valaha fogok. Ha előtte fog ilyeneket kérni tőlem, akkor ki fognak rúgni. Két opció lehetséges: kirúgnak, mert leültem, vagy kirúgnak, mert a vendégemnek nem elégítem ki az igényeit, így rossz nevet hozok a helynek.

            Éppen végzek a mosogatással, majd lépek is ki a pult mögül, mikor egy kezet érzek meg lapockáim közé simulni, majd időm sincs reagálni, már erősen nyom is le meghajlásba. Oldalra nézve látom, hogy Hoseokot is hasonlóan lenyomták, de köztünk meg munkatársunk áll, aki tátogva közli velünk, hogy itt van. Karjára fogva leseprem magamról, hogy ne tűnjek még ennél is gázabbnak, majd óvatosan emelem meg annyira fejem, hogy láthassam, ki az, aki ekkora tiszteletet érdemel, viszont amint meglátom, ki közelít, állam nagyjából a földet verdesi.

            Jungkook kimért léptekkel közelít hozzánk, tökéletesen simára vasalt öltönyben, a szépen fésült hajába pedig olyan szexisen túr bele, amilyet még senkitől sem láttam. A kinti napsütés miatt még napszemüveget is visel, amit ekkor szintén túl tökéletesen vesz mutató- és hüvelykujja közé, hogy levegye, majd az egyik asztalnál ülő nőre mosolyog, végül egy kacsintást is elejt. Következőleg felénk fordítja tekintetét, majd végigmérve mindhármunkat, véglegesen rajtam állapodnak meg szemei, de nem veszem a lapot, szám továbbra is tátva a csodálkozástól. Máskor is elegánsan jelenik meg, de azért ennyire…

            -          Üdvözöljük a kávézóban, uram – szól a középen álló, így Jungkook figyelmét magára vonja, míg én továbbra is az állam keresem a földön, de azt hiszem, az valahova megszökött. – Vezessem körbe, esetleg leülne egy asztalhoz?

            Felhorkantok, s azt hiszem, végre sikerül becsuknom a szám, de nem eléggé ahhoz, hogy a szavakat visszafojtsam.

            -          Minek kellene őt körbevezetni? – mérem végig újból, majd egy fintort is vágok. – Miért kell előtte hajlonganunk? Mik vagyunk mi, hogy mindenki előtt…

            -          Taehyung! – sziszegi oldalba bökve. – Ő a nagyfőnök! – mereszt rám nagy szemeket, mire hirtelen félrenyelem a saját nyálam, így köhögni kezdek.

            -          Mi ez, valami vicc?!

            -          Micsoda fogadtatás ez, Kim Taehyung – ejti ki nevem lassan, mibe nyomban belepirulok. Mióta is lettem ennyire érzékeny?

            -          N-nem… - motyogom, de szemeiből semmit nem tudok kiolvasni. Haloványan elmosolyodik, de nem tesz több megjegyzést, inkább a másik kettőhöz fordul, hogy velük váltson pár szót az üzletről és a munka menetéről, én viszont teljesen letaglózom.

            Mi az, hogy ő a főnök? Komolyan képes volt megvenni ezt a kávézót is? Miért vette meg? Mikor tett így? Egy ilyen nem történik meg egy csettintésre, szóval biztosan már pár napja folyik a tárgyalás róla, de abban is biztos vagyok, hogy könnyen megszerezte magának ezt a pozíciót. Persze, mert neki nem elég, hogy van vagy ötven másik üzlet, amit irányíthatnak, neki még ez is kell a tarsolyába. Mennyire telhetetlen! Semmi értelme az egésznek, miért kellene neki éppen ez a kis kávézó? Még ha valami nagyobb hely lenne, de ilyesmiről szó sincs. Egyszer még isten bizony, meg fogok őrülni tőle.

            Körbevezetik a kávézó minden kis zugában, én viszont addig a vendégek között maradok, hogy ott tevékenykedjek. Néhányan elmennek, viszont jönnek helyettük mások, akiket ki kell szolgálnom. Mosolyogva fogadok mindenkit, kedvesen szólok hozzájuk, majd a megfelelő rutinnal, szabály szerint szolgálok fel mindent, amit kérnek. A munkámba aztán nem lehet belekötni, s nagyon remélem, hogy nem is fognak, így mikor visszatérnek az éttermi részbe, Jungkook elindul a szokásos helye felé, ahová leülve már rutinszerűen kapja fel az itallapot. A munkám ugyanolyan precízem végzem, viszont mikor a pult mögé érek, Hoseok beránt magával a raktárba.

            -          Te szolgálod ki – bök mellkason. – Meg se próbáld elkerülni csak azért, mert megvette a kávézót! Te már nagyon jól tudod, hogy mik az igényei, ráadásul téged furikázgat haza…

            -          Hé, álljon meg a menet! – emelem kezeim magam elé. – Az csak egyszer történt meg, aztán most nem is vendégként van itt, akkor mi az, hogy szolgáljam ki?

            -          Ugyan már, egyértelmű, hogy téged akar – emeli égnek szemeit, viszont végül el is mosolyodik. Értetlenül ráncolom szemöldököm. – Ne nézz ilyen értetlenül! Tudsz róla, hogy csak akkor jön ide, mikor te is dolgozol? Amikor szabadnapot kaptál, nem volt itt, de honnan tudta, hogy nem leszel?

            -          Hát az… mindegy – pirulok el újból, ahogy eszembe jut, mikor berontott hozzám azon a reggelen, hogy akkor is láthasson. Elmondása alapján több időt akart volna velem tölteni, de a munka közbeszólt. Milyen nehéz is lehet vállalatörökösnek lenni! Mindjárt megsajnálom.

            -          Tetszik? – húzogatja szemöldökét, mire gondolkodás nélkül vágom hasba gyengén, de mégis eléggé erősen ahhoz, hogy éreztessem vele, ez egyáltalán nem vicces. – Ó, most mit izélsz itt? Egyértelmű, hogy megmozgatott benned valamit. Sugárzik rólad. Te nem látod magad, de nagyon aranyos, amikor elkalandoznak a gondolataid, de közben őt bámulod, mert sugárzik a szemeidből, hogy tetszik. Csak úgy csillognak! – neveti.

            -          Az tagadhatatlan, hogy helyes és rendkívül jól néz ki, de nem tetszik! Semmi tisztelet nincs benne, állandóan csak a pénzét fitogtatja, ami irritáló. Nem szép dolog ezzel nagyzolni egy olyan előtt, mint én. Jó, elhiszem, hogy van neki, de azért nem kellene tálcán kínálnia, hogy menjek hozzá dolgozni, cserébe meg bármit megkapok! – Fel se fogom, hogy elárultam, amit napok óta magamban tartok, ezzel viszont sikeresen felkeltem a másik figyelmét is.

            -          Azt mondta, hogy menjél hozzá dolgozni? Ez most komoly? Te meg nem fogadtad el?! Mekkora hülye vagy, Taehyung! Fogadjunk, hogy aranyéleted lenne!

            -          Hol érdekel? Azt se tudom, mit kellene csinálnom, nem mondott semmi konkrétat, csak annyit, hogy adottság kell hozzá, ami nekem megvan. Nem is ismer, akkor miféle adottságról beszél? – nyílnak tágra szemeim, majd csípőre teszem kezeim.

            Ekkor a telefonom megrezzen, így idegesen kapom ki zsebemből, hogy megnézzem, ki zaklat ilyenkor, viszont a vér is meghűl ereimben, amint meglátom az ismeretlent.

            „Munkaidőben nem szabad lazsálni, édesem.”

            Rémülten nyílnak tágra szemeim, majd azonnal ki is lesek az ajtóból, hogy körbenézzek, ki láthat ide be, de senki sem gyanús. Talán az utcáról belátna a zaklatóm? Ki ez egyáltalán? Miért hív még mindig édesemnek, mikor elég határozottan megmondtam neki, hogy nem vagyok senkije!

            „Amíg nem feded fel magad, addig semmi jogod belekötni abba, amit teszek!”

            Igen, ez így tökéletes válasz, s nyomban el is küldöm neki. Bárki is az, tanulja meg, hol a helye, különben nem állok jót magamért. Ó, csak kerüljön a kezem közé a zaklató, helyben kitekerem a nyakát.

            -          Kinek írtál? – kíváncsiskodik Hoseok a telefonomba hajolva, viszont azt visszacsúsztatom zsebembe.

            -          Nem érdekes – sóhajtom gondterhelten. – Szóval mit is akartál pontosan, amiért ide be kellett jönnünk?

            -          Ja, csak annyi, hogy amúgy inni szeretne, ezért ült le, úgyhogy nyomás – fog vállaimra, majd úgy fordít rajtam és adja meg a kezdőlöketet ahhoz, hogy kimenjek onnan.

            Feszülten kapom fejem az említett személy irányába, aki szintén ekkor néz fel rám, mire haloványan elmosolyodik, viszont nekem megrándul szemöldököm. Esküszöm, át fogok ugrani a pult felett, hogy nekirohanjak, az sem érdekel, ha kirúgnak. Ha miatta leszek leszidva a főnöknél, akkor akár ki is rúghatnak! Jó, mondjuk innentől az ő keze is benne van a dolgokban, így talán megkérhetném, hogy védjen meg, de az meg megint gyengeségre utal. Ki vagyok én, hogy tőle függjek?

            Elkészítem a szokásos kávéját, majd már megyek is, hogy letegyem elé az asztalra, amit ő végig követ szemeivel. Ó, most milyen szívesen nyomnám ki őket! Csak érjen véget ez a nap, esküszöm, megkeresem és kitekerem a nyakát! Úgy mér végig, mintha egy darab hús lennék, és nem mondom, hogy nem mozgat meg bennem semmit, de csak ne bámuljon így!

            A tálcát leteszem a kávéval, mire elismerően mosolyog rám, hogy így tudom, mit szeretne. Nem mintha nehéz lenne megjegyezni, ugyanis minden áldott nap ezt kéri.

            -          Ülj le! – Természetesen ez sem maradhat el. Az elmúlt nap próbáltam elkerülni, most viszont, hogy ő az egyik főnököm, megtorpanok. Nem tudom, mit kellene tennem, hiszen tennem kellene, amire kér, különben egy szavába kerül és én repülök innen, viszont munkaidőben szintén tilos leülni.

            Teszem, amire kér, viszont éppen csak leteszem a fenekem az ülőalkalmatosságra, már újból szól.

            -          Munkaidőben miért ülsz le?

            Mintha parazsat tettek volna a székre, felugrok álló helyzetbe, miközben szúrós pillantással illetem, mire csak fölényes mosollyal néz rám.

            -          De hát te mondtad…

            -          Ha azt mondom, ugorj a kútba, megteszed?

            -          Hogy te mekkora… - kezdenék szidalmazásába, viszont újból belém fojtja a szót, így kénytelen vagyok ajkamba harapva visszafogni magam.

            -          A főnököd vagyok, hogy beszélsz velem? Légy tiszteletteljes, és nem „te”, hanem neked csak uram vagy Mr. Jeon.

            Nem bírom ki, hangosan horkantok fel kinyilvánítva nem tetszésemet. Elképesztő, mit képzel magáról! Pár napja még közölte velem, hogy tegezzük egymást, mert nem nagy a korkülönbség közöttünk, erre most váratlanul benyögi, hogy legyek tiszteletteljes? Én, aki idősebb vagyok nála? Az már egyből ki van zárva, hogy én úgy nevezzen, ahogyan kiszabja, nem fogom lejáratni magam, és a csicskása se vagyok, csak egy alkalmazott, akit nem szabadna terrorban tartania.

            -          Persze… - vicsorgok.

            -          Kirúgjalak? – dobja be az aduászt felhúzott szemöldökkel, mire nyomban megváltozik tekintetem. Széles mosollyal, barátságos tekintettel nézek le rá.

            -          Mit parancsol, mit hozzak, uram? – kérdezem nyájasan, mire pajzán mosolyra húzódnak ajkai.

            -          Szóval nálad használ a fenyítés – dől hátra újból végigmérve egész alakom, amivel zavarba hoz. – Ülj le!

            -          Most viccelsz?! – vágom csípőre kezeim., viszont tekintete azonnal viselkedésre késztet, így helyet is foglalok múltkori helyemen, amit már elégedetten figyel. – Mit szeretne?

            -          Előre szeretnék fizetni a kávéért – feleli, mire értetlenül ráncolom szemöldököm, így folytatja is. – Tudtad, hogy Ausztráliában van egy kávézó, ahol csókkal lehet fizetni az italért? – hajol közelebb hozzám, mire tágra nyílnak szemeim és akaratlanul is ajkaira esik pillantásom, melyek különleges formával vannak megáldva, s szívesen ízlelném meg, hogy vajon mennyire puhák, de észnél kell lennem, így megrázom fejem kiábrándítva magam.

            -          Koreában vagyunk – nézek szemeibe, majd nem is várok tovább, felállok, és gyors léptekkel sétálok vissza a pult mögé, ahol zavaromban leguggolok a beépített szekrényekhez, mintha ott keresnék valamit, holott csak nem akarom látni az önelégült fejét.

            Ez egy konkrét felhívás volt arra, hogy ő bizony meg akarna csókolni. Még előre is hajolt és olyan sokat sejtetően ejtette ki a szavakat egymás után, hogy az ember akarva-akaratlanul is rosszra gondol. A francba is! Igenis szívesen hagynám neki, hogy megcsókoljon, de közben bennem van az is, hogy nagyon nem vagyok normális. Nem gondolhatok így egy olyan valakire, akit nem is ismerek, viszont ő engem annál inkább. Vajon tényleg nagyon feltűnő, hogyan érzek legbelül? Nem, nem tetszik… akarom mondani, de tetszik, tetszeni éppenséggel nagyon is tetszik, de nem ismerem, úgyhogy szó sem lehet róla, hogy engedjek neki. Nem mintha a holnapi buliban nem azt tervezném, hogy egy vadidegennel leállok enyelegni, de az egészen más helyzet. Jungkookról sugárzik, hogy ő nem csak egy kis enyelgésre vágyik, máskülönben nem hívott volna magához dolgozni, hogy jobb életet biztosíthasson a számomra. Na, meg akkor nem is kutakodna utánam, nem tudna ennyi mindent rólam, nem lennének képei sem. Persze, képek, az is kérdés, hogy azok honnan vannak meg neki.

            Erről akaratlanul is a fényképező jellegzetes hangja ugrik be, amit az elmúlt napokban hallottam az utcán, hogy a hátam mögül jön. Határozottan engem fotóz valaki, valaki, aki többet akar tudni rólam, aki kíváncsi arra, mit is csinálok a hétköznapokban, a munkán kívül, aki zaklat, aki valószínűleg ugyanaz a személy, aki üzeneteket is írogat nekem. De ki tudná a számomat, aki mindent tudni akar rólam, aki nem hagy az édesem megnevezéssel?

            A felismerés úgy csap arcon, mint egy jól irányzott pofon, így ahogy felállok meg is fejelem a pultot, mire felszisszenek. A sérült felületet simogatva nézek Jungkook irányába, aki a hangra felém kapja fejét kezében a csésze kávéval, s kíváncsian pislog nagyokat.

            Ő küldött rám valakit, hogy fotózzon! Ő ír üzeneteket rejtett számról, ő az, aki rettegésben tart napok óta, aki miatt félek kimozdulni a lakásomból. Ez mennyire beteges, és én mennyire hülye vagyok, hogy erre eddig nem jöttem rá, mikor a válasz itt volt végig az orrom előtt! A Jiminről készült képet is biztosan ő készítette, így biztos vagyok benne, hogy ez valami furcsa fétise lehet, hogy másokról fotókat készítsen. Talán… nem, nem lehet! Mikor nálam volt, kinézett az ablakon, pont azon, amelyiken előző nap én is tettem félmeztelenül, majd amikor leült az ágyamra, közölte velem, hogy nem kellene csak úgy vetkőznöm, hogy bárki láthassa. Azt… azt látta? Vajon arról van képe? Ez személyi jogsértés!

            Előkapom a telefonom és gyorsan pötyögni kezdek bele, ott legalább nem használhatja ki a fölényességét.

            „Tudom, hogy ki vagy, úgyhogy akár le is szállhatsz a magas lóról, nem érdekel, hogy főnök vagy, vagy sem.”

            Azonnal felé nézek, s valóban lenéz telefonjára, majd először úgy tűnik, kissé ideges lesz, végül mégis mosolyra húzódnak ajkai. Nem válaszol rögtön, sokáig fixírozza a telefont, mire rászánja magát a válasz írására, így másodperceken belül újból rezeg a telefonom, de nem nézek rá. Várom, hogy felnézzem, hogy a szemeimbe pillantson sötét íriszeivel. Olvasni akarok a tekintetében, látnom kell, mit gondol.

            Lassan néz fel és fúrja tekintetét enyémbe. Kíváncsiságot, csintalanságot és gyermekies örömet vélek felfedezni rajta. Meg is nézem a választ, mire nyomban fejemhez kapok, ahol beütöttem.

            „Látványosan jössz rá dolgokra.”

            Hogy ő még ezt is ki tudja találni! Jó, mondjuk, míg a raktárban voltam, addig nem tudtam, ki is az, aki ír nekem, viszont itt rögtön azután hagytam neki egy sms-t, amint beütöttem elég hangosan és fájdalmasan fejem. Akkor ezért nézett először feszültebben, majd mikor leesett neki, hogy mikor jöttem rá, mosolyt csaltam vele arcára. Biztosan elégedett, hogy ilyen hatással van rám, pedig bízom benne, hogy nem látja azt, amit Hoseok is. Nem akarom, hogy tudja, vonzódom hozzá, de valami azt súgja, ezzel már régen elkéstem.

            „Elmondhatnád, miért követsz.” – írom meg neki.

            Széles vigyorra húzódnak ajkai és szándékosan jól láthatóan teszi el telefonját, ahogy engem bámul. Egyértelmű válasz, hogy nem fogja elmondani, szóval más módszerhez kell folyamodnom. Megvárom, míg teljesen kiürül csészéje tartalma, majd azonnal megyek is, hogy elvegyem tőle széles mosollyal arcomon, amit nem tud hova tenni. Először meglepetten néz rám nagy szemekkel, majd ő is elmosolyodik, de az övé ismételten titokzatos. Lehajolok, az asztalra tenyerelek a kis tálca két szélénél, majd mélyen szemeibe nézve, továbbra is mosollyal az arcomon ejtem ki a figyelmeztető szavakat:

            -          Fel foglak jelenteni személyi jogok sértésének vádjával!

            Mosolyom törhetetlen, viszont szavaimmal csak azt érem el, hogy hosszú napok óta először harap ajkába – legalábbis, amit én látok -, s csillogó szemekkel néz enyéimbe. Ezzel újból elvonná figyelmem, de nem hagyom, hogy hatással legyen rám. Nem, most erősnek kell maradnom, nem szabad, hogy lássa, elgyengülök tőle. Haragszom rá, mérhetetlenül haragszom, amiért rám küldött valakit, ráadásul ismeretlenként ír nekem!

            Telefonom kikapom zsebemből és feloldva levágom elé az asztalra.

            -          Írd be a számod, különben teszek róla, hogy többé ne találj rám! – mosolygom továbbra is, majd megfogom a kis tálca két szélét és visszaviszem a mosogatóba.

            El se hiszem, hogy így elé álltam! Ehhez kellett ám bátorság, viszont muszáj voltam megtenni ezt a lépést, különben még azt hiszi, kikezdhet velem. Na, még mit nem! Velem ne szórakozzon, különben kicsinálom! Jó, tudom, hogy nincsen hozzá semmi esélyem, de az megoldható, hogy ne találjon rám. A kártyáimat nem iratom át, de visszaköltöznék a szüleimhez, ami viszont elég messze van innen. Egy messzi városban, ahol biztosan nem keresne, annyira már nem lehet elvetemült.

            Miközben mosogatok, kíváncsian pillantok oldalra, hogy lássam az asztalnál ülőt, akinek már a kezében van az én és az ő telefonja is. Nagyon helyes, írja is be a számát, ha már ennyire nyomul! Még zaklat, képeket készít rólam, titkon üzeneteket irkál, arról ne is beszéljünk, hogy teljesen véletlenül felvásárolta azt a kávézót, amiben én is dolgozom. Azt hiszem, ezek után igazán megérdemelnék ennyit.

            Nem megyek vissza hozzá a következő percekben. A többi asztal rendelésével foglalkozom, majd akik fizetni akarnak, azokat is lerendezem, végül letakarítom az asztalokat is. Csak végzem a szokásos munkám, ami az évek során minden nap ugyanaz, így igazán semmi nehézséget nem érzek benne. Szeretek itt lenni, nem hagynám itt ezt a munkát, főleg, hogy a közösség is olyan, hogy jó együtt dolgozni velük. Szeretek dolgozni is, így azt hiszem, ha gazdag lennék, sem kényelmesednék el. Nem bírnék megülni a seggemen, nekem muszáj csinálnom valamit. Éppen ezért Jungkookhoz sem mennék el dolgozni, bármilyen munkát is ajánljon ugyanis, ha fizetést nem ad, akkor ott már valami bűzlik. Oké, hogy mindent megadna nekem, de ez így nem okés, hogy mindig hozzá fordulok segítségért, hogy hallod, vedd már meg nekem ezt meg azt. Nem, ez így nem normális.

            A nap végeztével Jungkook még mindig az üzletben tartózkodik, mondván ez az első napja, hogy ezt a helyet vezeti, így itt szeretne lenni, hogy végignézze, hogyan dolgozunk, mára úgysem tervezett be magának mást. Már záróra van, az éttermi részt takarítjuk, elvégezzük az utolsó simításokat is, majd az öltözőbe lépve öltözünk vissza utcai ruhába, viszont végül ott is kettesben maradok Hoseokkal, mert túl lassan szedjük össze a cuccunkat.

            -          Most mi lesz? – kérdez váratlanul, mire értetlenül nézek rá. – Jungkookkal. Ő a főnökünk főnöke, ráadásul alapvetően is csak úgy szikrázik köztetek a levegő. Figyelj, én azt mondom, rád férne már egy kapcsolat, úgyhogy ne kéresd magad – kapja fel táskáját is, míg én a cipőmet kötöm be.

            -          Mi az, hogy ne kéressem magam? – szalad homlokom közepére szemöldököm. – Nem kéretem magam, mindössze nem fogok vele semmiféle kapcsolatot létesíteni!

            -          Aha… akkor miért flörtöltök? – dől az ajtónak pimasz mosollyal, míg én szedelődzködöm, viszont szavai sokként érnek.

            -          Ki flörtöl?!

            -          Ne add az ártatlant! Ez a mai nap… hűh, mindent láttam, amit csak lehetett. Rendesen látni azt a szikrát közöttetek.

            -          Nem tudom, miféle szikráról beszélsz – kapom fel én is táskámat indulásra készen.

            -          Ugyan már, Tae! Előttem tényleg ne játszd magad. Jól ismerlek már, tisztán látszik rajtad, hogy odavagy érte. Még soha nem láttalak ilyennek az elmúlt évek alatt – magyarázza, miközben a kilincsre teszi a kezét.

            -          Jó, talán egy kicsit – forgatom meg szemeim, ahogy mellé lépek. – Ez attól még nem jelenti azt, hogy bármit is akarnék tőle, ahogyan ő se tőlem.

            -          Munkát ajánlott.

            -          Amiről nem tudok semmit.

            -          Jobb életet biztosítana neked.

            -          Köszi, semmi szükségem rá, hogy mellette legyek. Így is elég gondom van, hát még, ha rá is kellene figyelnem!

            -          Ó, Tae, olyan szépen fel fog szedni téged, hogy észre se fogod venni! – neveti el magát, majd már nyitja is az ajtót, hogy végre kilépjünk az öltözőből.

            -          Rémeket látsz.

            -          Mindössze veled ellentétben tisztán látok – vigyorogja tovább, de a beszélgetést félbehagyjuk, ugyanis belépünk az éttermi részbe. – Majd zárok én, menj csak előre. Nézd csak, már vár a lovagod – nevet fel.

            -          Ó, fogd már be! – lépegetek tovább szép lassan, minél tovább húzva az időt, hogy ne kelljen kimennem, ugyanis Jungkook valóban ott áll a kocsijának dőlve, és igen nagy valószínűséggel rám vár.

            -          Mibe fogadunk, hogy hazavisz? – ér be, mire megállok.

            -          Nem visz haza!

            -          Úgyis rávesz. De, ha nem, hát nem… te hagysz ki egy jó lehetőséget, hogy a híres Jeon Jungkooknak a kocsijába üljél, aki ráadásul szíves örömest furikázna téged ide-oda. Egy igazán szexi, helyes pasi, habár én nem vagyok meleg, de ezt azért meg tudom állapítani. Egy főnyeremény, de ha nem, akkor nem erőltetem. Nem én szalasztok el egy ilyen nagyszerű lehetőséget, hogy…

            -          Hazamegyek vele! – dobok egyet táskámon, hogy kényelmesebben legyen vállamon és felszegem állam. – Hazamegyek, de ez nem jelent semmit, csak a kényelem kedvéért. Ennek semmi köze ahhoz, hogy bejönne, vagy, hogy akar-e tőlem bármit. Semmit! Értetted? Ne képzelj többet a dologba, mert nem lesz semmi.

            -          Holnapra őt nem hívod el bulizni? – nevet fel, mire vállba bokszolom. – Nem is értem, minek megyünk, ha van itt egy csávó, aki igenis jó lenne neked. Sugárzik róla, hogy meg akar szerezni magának. Miért vagy ilyen vak?

            -          Ja, meg akar szerezni, hogy dolgozzak neki, de tudod, ha lesz párom, akkor nem dolgozni szeretnék neki, hanem boldogan élni, míg meg nem halunk.

            -          Még mindig hiszel a tündérmesékben? Ugyan már, a valóéletben semmi sem lehetetlen, engedj neki! – próbálkozik tovább, mire erőt veszek magamon és elindulok, hogy kisétáljak a kávézóból, de még gyorsan visszaszólok neki.

            -          Már csak azért se! – mosolygok gúnyosan, majd már ki is lépek a friss levegőre, hogy aztán összenézve a fiatalabbal, gombóccal a torkomban, és hevesebb szívveréssel lépjek oda hozzá. Hoseoknak igaza volt.

            Hazavitt.